Dr Bucsay Mihály

Az Ágostai Hitvallás jelentősége Magyarországon, különös tekintettel a helvét irányúakra. 2.

Az Ágostai Hitvallás és a magyarországi reformátusok

Luther Márton magyar anyanyelvű tanítványai az úrvacsorai ellentétek kiéleződése során nem a megmerevedett lutheri álláspontot osztották már a wittenbergi próféta életében sem, hanem inkább a békéltetés útját keresték. Közülük mértékadó reformátoraink, Dévai Bíró Mátyás. Ozorai Imre, Gálszécsi István, Batizi András, Sztárai Mihály, Huszár Gál. Szegedi Kis István inkább a Melanchthon szemszögéből nézték az úrvacsorai kérdést. A magyar reformáció első zsinata 1545-ben. Erdődön olyan hitvallást készített. amely az úrvacsora kérdésében az Ágostai Hitvallásnak 1540-ben Melanchthon által békéltető céllal változtatott szövegét, az ún. Augustana Variatát használta alapnak, de azt is jellemzően megrövidítette: „in Coena corpus et sanguis Christi vere exhibeantur" (6. fejezet). Elmaradt tehát a Variata következő két részlete: .vere et subtantialiter adesse" és ..sumentibus". A változtatásokból ítélve az Erdődi zsinat két szélsőség között akarta világosan kifejezésre juttatni saját álláspontját. A helvét irány némely akkor már külföldön is meglehetősen elszigetelődött és túlhaladott szélsőségeseivel szemben Jézus Krisztus objektív jelenlétét hangsúlyozta az Úrvacsorában. másfelől azonban el akarta kerülni a Variata olyan kifejezéseit is, amelyeket a jegyekben végbemenő anyagi szubsztanciális változás és Krisztus testiének a hitetlen úrvacsorázó részéről is szájjal való evése irányában lehetett értelmezni.

Akár ott volt Dévai Bíró Mátyás az erdődi zsinaton, akár - ami valószínű - nem, annak irányát az ő tanításai és az ő tanít-ványai határozták meg. Az eltérések az Augustana Variátától nem maradtak észrevétlen az észak-magyarországi lutheránusok vezetői előtt. Stöckel Lénárd, a Pentapolitana szerzője, már 1544-ben magát Luther Mártont figyelmeztette arra egy levélben, hogy a wittenbergi reformátor által közismerten nagyrabecsült Dévai az úrvacsora kérdésében eltér a mester tanításaitól. Stöckel Dévai felfogásának a „media sententia" nevet adta, és ez valóban a legtalálóbb elnevezés arra, hogy kifejezze Dévai középállását Zwingli és Luther között. Lényegében ilyen volt, sőt így is nevezték Kálvin János tanítását is az úrvacsoráról.

Igen érdekes kérdés, amely méltán foglalkoztat bennünket a következőkben; hogy miként keletkezett ez a „media sententia" a magyaroknál? Külföldi teológiai hatások, vagy sajátosan magyar történeti okok voltak-e döntő jelentőségűek? Szerintünk mind a kettő, de döntően mégis inkább a sajátosan magyar helyzet. Kezdjük mégis az okok felsorolását egy harmadik fajtájúval. amely annyira alkalmi és anekdotikus volt, hogy akár el is maradhatott volna. Dévai Bíró Mátyás Perényi Péterben. a Sárospatakon udvart tartó nagy földesúrban talált pártfogóra. Ott azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a reformáció igazságai Perényit éppúgy nem tudták kiragadni babonás elképzeléseiből, mint Luther Márton patrónusát, Bölcs Frigyes szász választófejedelmet. Perényi az ostyát az istentisztelet után is Krisztus testeként díszes szekrénykébe záratta és fényes körmenetben hordoztatta körül a régi egyház gyakorlata szerint.

Dévai szemében ez súlyos következetlenség volt, amiről nem hallgathatott, továbbá arról sem, hogy Perényi a reformáció patrónusaként is tovább folytatta messze földön híres ereklyegyűjteményének gyarapítását, akárcsak Bölcs Frigyes. Miután Dévai bátran megkísérelte Perényit jobb belátásra bírni és ez sikertelennek bizonyalt, kénytelen volt elhagyni annak udvarát. Elképzelhető azonban, hogy a nagyföldesúr bizonytalannak tűnő magatartásában Dévai talán a lutheri úrvacsoratan és polémia erősen konzervatív elemeinek a befolyását ismerte fel.

A külföldről érkező másféle teológiai befolyások aligha lettek volna képesek megingatni Wittenberg döntő hatásait. ha nem jöttek volna ezek egyenesen éppen Wittenbergből. A magyar reformátorok még akkor is azt vallották, hogy Luther az első és legnagyobb reformátor, Istennek választott eszköze az egyház megtisztítására, amikor túlnyomó részük már helvét irányban munkálkodott. Magyarországról nézve a lutheri és a helvét felfogás közötti ellentét nem tűnt olyan nagynak és egymást kizártnak. Luther úrvacsorai tanításában nem láttak olyasmit, amivel az egész reformáció ügye együtt áll vagy bukik, hanem az exegézis egy változatát, amelyet a reformátor vallott, de amely mellett ebben a nehéz kérdésben jogosult lehet más exegézis is,sőt közelebb állhat a Szentírás egészéhez. Abban a felfogásukban, hogy Luthernek Zwinglivel szemben kisarkított nézete nem az egyetlen és feltétlenül kötelező, támogatta őket nem is egy jelenség magán a wittenbergi táboron belül. Ilyen volt, hogy Luther és a békéltetés ügyében munkálkodó Bucer Márton strassburgi reformátor 1536-ban megegyeztek egy valamivel hajlékonyabb és engedékenyebb közös formulában, ez az ún. Wittenbergi Concordia. Melanchthonról köztudomású volt, hogy ő sem osztja Luther exegézisét annak minden részletében, és hogy ő is közvetíteni próbál. Ennek az igyekezetnek volt egyik jele az 1540. évi Variata. Melanchthont viszont nagyon kedvelték és tisztelték a Wittenbergben tanuló magyar diákok. A szeretet kölcsönös volt, mert Melanchthon a németül nem egyformán és nem jól értő magyaroknak külön latin nyelvű istentiszteleteket tartott.

De Melanchthon befolyását sem szabad túlbecsülni a magyarországi úrvacsorai tanítások történetében. Volt idő, amikor Melanchthon tekintélye nagyon is alászállt Magyarországon. Ez történt a protestáns tábor hadseregének mühlbergi csatavesztése után. A császár által kicsikart kompromisszumokban, az ún. interimekben, amelyek a reformáció sok vívmányát látványosan feladták, és amelyek megkötésében Melanchthonnak közre kellett működni, könnyű volt Melachthon túlzott hajlékonyságának jelét látni. Magyarországon ez idő tájt, sőt később is, az interimek kemény ellenfelei, Flacius és Brenz voltak népszerűek. Teológiai hatásukhoz azonban ekkor már hozzájárult, sőt az ötvenes évek elejétől egyre több helyen felül is múlta azt a Bullinger Henriké, aki ahhoz képest, hogy Zwingli örökét volt hivatott Zürichben fenntartani, mégis mérsékelt. a media sententia közelében álló helvét irányban tanított az úrvacsoráról. Megtalálhatók tehát a magyar reformáció történetében a külföldön felmerült reformátori irányok hatásai. Reformátoraink jól ismerték a teológiai vitákat is. De méginkább áll az, hogy az álláspontok között való választáshoz a döntő okokat a sajátos hazai körülmények jelentették. Mégpedig abban a mértékben, ahogy ezek a körülmények egyre sajátosabbá, egyre nyomorúságosabbá váltak, tehát amint a török megszervezte és kiépítette uralmát az ország nagyobbik felében, és ott ez az uralom igen nagy teherként nehezedett az ottani magyar életre, az ottani már reformált gyülekezetek életére is. Érdemes egy kicsit bővebben foglalkozni ezzel a helyzettel, mert nézetünk szerint döntő fontosságú volt a magyar reformáció helvét irányba fordulására.

Ismeretes. hogy 1526. augusztus 29-én nemcsak a fiatal király esett el a mohácsi harcmezőn, de vele az ország vezetőinek színe-java is, a tizenkét püspök közül nem kevesebb, mint hat. A katasztrófát másik tragikus eseményként követte, hogy a magyar rendek meghasonlottak egymás között és két királyt választottak. Ezek a következő esztendőkben egymást akadályozták az erők összegyűjtésében. Ha a helyzetet kihasználó törtető, vagyonszerző nagyúr az egyik királynál nem érte el. amit óhajtott, átállt a másik táborába. Az egyháznagyok sorában is akadtak ilyenek. Mindez azonban a nép szeme előtt történt azzal a sok egyébbel együtt, ami a vesztett háború következménye szokott lenni: idegen hadsereg átvonulásai, fogolyszedés, rablások, garázdálkodások. A magyarok közül a jobbak, akik a mohácsi vész előtt még gyanakodva nézték a reformációt és német ügyet láttak benne, amely megzavarhatja a veszedelembe került ország viszonyát Rómához, a mohácsi vész után egyre jobban felfigyeltek a reformáció belső tartalmára, azokra az ígéretekre, amiket a nép nyelvén hirdetett evangélium jelenthet. Látva az erkölcsi süllyedést, szenvedve az általános romlást, új és erős reménységet véltek felismerhetni, olyat, amelyre a legnagyobb szükség volt. A Szentírás fényében úgy tudták megérteni azt, ami a valaha hatalmas, gazdag és művelt büszke magyar néppel történt, hogy Isten büntetése teljesedett be rajta a pogány török győzelmével. Isten haragjának legfőbb okaként, a két legfőbb bűnként az Istentelenséget és az erkölcstelenséget ismerték fel. Az ún. jeremiádok ma ismeretlen nevű költői versbe foglalták, hogy mik voltak a bűnök, és hogy mi várható a bűnbánat és a megjobbulás gyümölcseként. Az egyik ilyen ismeretlen szerzőjű költeménynek16 már maga a címe is világosan beszél: törvénytelenségért, kegyetlenségért, hamisságért és fertelmes életért lett.”

A címben elsőként említett bűn, a „bálványimádás” már olyan tévelygés volt, amelynek a felismeréséhez a reformáció gyújtotta világosság kellett. Azt ismerték fel. hogy a ceremóniák, a szentek, a képek és az ereklyék tisztelete, a nép által nem értett latin nyelv foglalta el az Isten élő, megítélő és vigasztaló Igéjének helyét a régi egyház megromlott istentiszteletében. A már említett reformátorok, Ozorait 17, Dévai 18 s, Batizi 19 és a többiek is abban jelölték meg a romlás okát, hogy a pápa a holt latin nyelven folyó ceremóniákkal töltötte be az Isten Igéjének helyét a saját uralma biztosítása érdekében. A pápával és ezzel együtt a régi egyházzal szembeni magatartás kiéleződött. 1541-ben azután bekövetkezett a harmadik katasztrófa. A török hódítást és prédálásokat 15 éven át, átmenetinek tartották, aminek hamarosan vége lesz. Biztosra vették, hogy Ferdinánd király, egyesítve bátyjának, a császárnak és a keresztyén hadaknak az erejét, kiveri a törököt. Ennek 1541-ben az ellenkezője történt. A felmenő hadjárat kudarca után a főváros, Buda is török kézre került. A török hozzáfogott saját uralmának berendezéséhez az ország nagyobbik felében, és másfélszáz évig benn is maradt.

Buda elvesztése és a jövő megsejtése új traumaként hatott a magyarság legjobbjaira, az itthoniakra és a külföldön tanulókra. Isten újabb megérdemlett büntetését látták benne azért, ami 1526 óta az országban történt. Akik ezt megérik, azoknak szerintük nem szabad tovább halogatni a megtérést az evangéliumhoz, a közösségért odaszánt élethez. Sok külföldi diákunk határozta el ekkor, hogy hazatér és a török hódoltság magára maradt magyar népének szolgálva teljesíti küldetését. Ezt a tervét közölte Párizsból hazatérőben Kálvin Jánossal Belényesi Gergely hazánkfia. Ilyen motívumok alapján vállaltak a Hódoltság magyar népénél egyházi vagy iskolai szolgálatot Kálmáncsehi Sánta Márton volt gyulafehérvári kanonok és teológiai tanár, vagy a krakkói egyetemről, docensi állásból hazatérő Szegedi Kis István. Hasonlóképpen cselekedtek Sztárai Mihály, Thury Mátyás és mások is. Az ő lelki irányításuk hatásaként kibontakozott a sajátos hódoltsági egyházi élet. Erre az a jellemző, hogy erősen, szinte kizárólagosan a Szentírásra koncentrált, mégpedig nemcsak dogmatikai és morális, és nemcsak szertartási vonatkozásban. Abból vették az eligazítást a leigázott polgári élet szervezeti, jogi és bírói intézkedéseihez is. A török Hódoltság kisebb-nagyobb magyar hegységeiben több mint egy évszázadon át fonódott össze a reformált gyülekezet a politikai közösséggel. Mindkettőnek a Szentírás szolgált törvénykönyvként.20 A régi keretek széthulltak, az új felsőség, az új rend alulról kellett, hogy felépüljön, normaként pedig a Szentírás normái szolgáltak.

Az új vezetőknek, a reformált gyülekezeteknek sem az anyagi helyzetük, sok esetben talán a képzettségük sem volt elég ahhoz, hogy tovább ápolják a régi szertartási tradíciókat. Kivételként csak a hűségesen helyén maradt néhány ferenc rendi zárda szerzetesei gondoskodtak az ilyen folytonosságról. A reformációhoz csatlakozott gyülekezetek a maguk kultuszi normáit is a Szentírásból vették, mégpedig onnan is azokat, amelyek a külső viszonyokhoz mérten realizálhatók, tehát a legegyszerűbbek voltak. Leginkább a Hódoltságban kialakult egyszerű kultuszi formák miatt távolodott el egymástól az ország szabad részében kibontakozott wittenbergi típusú reformáció és az, amely a Hódoltságban terjedt el. Szerepet játszott azonban az is, hogy a Hódoltságban a reformáció a nem lelkészi elemek szélesebb körét is mozgósította a közösség érdekében. Iskoladrámájában, ”Az igaz papság tükörében", Sztárai Mihály két falusi bíró párbeszédében jelenítette meg, milyen mélyre hatottak egyszerű parasztemberek lelki világában is a reformáció törzsökös gondolatai. Maga az, hogy a színdarabban - és tudjuk, hogy az életben is - ilyen falusi bírák döntöttek a Hódoltságban a lelkészek alkalmasságáról, tudásuk és szorgalmuk elegendő voltáról, más egyházszervezeti képet mutat, mint ami a wittenbergi reformáció területén megszokott volt. Különösebb külföldi ráhatások nélkül, egyszerűen a viszonyokhoz alkalmazkodva jelent meg a helvét irány szertartási egyszerűsége és alulról felépülő szervezete. Ott csak így lehetett reformált gyülekezeti életet élni. A külföldi helvét irány, amikor hazánkban szélesebb körben hatni kezdett, itt már szinte előkészítve találta önmagát.

Luthernek azok a szavai, amelyeket az istentisztelet díszes külsőségeiről Buchholzer berlini espereshez (274) intézett, a magyarországi török Hódoltság evangélikusainak fülében olybá tűntek volna, mintha egy másik világból jönnének: „Ha megvan a fő dolog, azaz tisztán prédikáljátok az evangéliumot, és felhagytatok a halottak üdvéért mondott misékkel, továbbá a szentelésekkel, akkor tartsatok csak Isten nevében körmenetet, hordjatok ezüst vagy arany keresztet, bársony, selyem, vagy vászon papi föveget és szerpapi ruhát, és ha uratok, a választófejedelem nem elégedne meg egy föveggel vagy egy szerpapi ruhával, akkor húzzatok fel hármat, amiként Áron főpap tette, aki három papi ruhát is húzott egymásra, amelyek pompásak voltak és díszesek, ezért nevezték aztán a pápaságban a papi ruhákat ornátusoknak...” Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a Hódoltság magyar lelkészei, ha lettek volna ezüst és arany keresztjeik, bársony és selyem fövegeik és öltönyeik, és ha ezeket magukra öltötték volna az istentiszteleteken, aligha maradtak volna meg sokáig azoknak birtokában.

Az ország szabad területein - mint láttuk - a mérsékelt wittenbergi irány nyomdokain terjedt a reformáció. Eljött, mert el kellett jönni azonban annak az időnek is, amikor a hódoltsági egyházakban kialakult puritánabb szertartási és demokratikusabb szervezeti formák ismertté váltak az ország szabad területein, óhatatlan volt, hogy összehasonlítások történjenek, és hogy a lelkészek és gyülekezetek válaszút elé álljanak. Fontos az az egyidejűség, hogy ebben az időben váltak ismertté hazánkban Bullinger írásai is és a zürichi reformáció gyakorlata. A török Hódoltságban kialakult formák az utóbbi külföldi mintákkal mintegy összefonódva jelentkeztek versenytársként a wittenbergi iránnyal szemben, ami megint azt jelentette, hogy az összefüggések miatt a szertartási és szervezeti kérdések mellett középpontba kerültek hittani kérdések is, főleg az Úrvacsora wittenbergi, avagy helvét értelmezése. A wittenbergi reformáció és magyarországi követői az Úrvacsora kérdésében szilárd lutheri álláspontot foglaltak el, így ez a kérdés a szertartási és szervevezeti különbségekkel együttvízválasztó szerepét töltötte be a két irány között. Az ország szabad területein egy ideig az bonyolította a helyzetet, hogy a helvét minták iránti rokonszenv éveken át nem mutatkozhatott meg szabadon. A reformációnak olyan hatalmas ellenfelei, Rómának és Ferdinándnak olyan ügyes képviselői működtek az országban, mint Martinuzzi Fráter György nagyváradi püspök, az ország kormányzója, vagy ennek erőszakos halála után váradi püspök utóda, Zabardy Mátyás, egy kiváló katona. A reformációhoz csatlakozott lelkészek zsinatai tükrözik a politikai helyzetet. 

Az Ágostai Hitvallás némi hallgatólagos türelmet élvezett, azzal együtt a konzervatív magatartás a kultusz kérdéseiben. A Hódoltságból jött hatások miatt azonban sokan már egyszerűbbé akarták tenni a kultuszt és spirituálisabbá az Úrvacsora értelmezését: Ezek hangjára ismerünk az 1552. évi beregszászi zsinat végzésében, amely kimondta a még meglevő oltárok eltávolítását és megszüntette a magángyónást.22 Két évvel később azonban, az óvári zsinaton már visszafelé kellett tenni egy lépést. Újra beállították a magángyónást és az ostyát, továbbá megtiltották az oltárok eltávolítását. A végzések első, legrészletesebb pontja azonban, amely az Úrvacsorával foglalkozik, azt látszik tükrözni, hogy a kultuszi konzervativizmus talán csak a viszonyok parancsolta engedmény lehetett. Az óvárban összeült lelkészek ugyanis sem nem az Ágostai Hitvallás eredeti cikkelyét, még csak nem s a Melanchthon által korrigált szöveget vették alapul, hanem a Luther és Bucer közt kompromisszumos szövegként létrejött wittenbergi Concordiát. De még ezt sem hagyták meg a maga épségében, hanem a harmadik szakaszt úgy módosították, hogy elhagyták a lutheri álláspontot képviselő képzetet, a „manducatio impiorum"-ot.23 Óvárban tehát ott lehettek a lutheri úrvacsoratan kritikusai is, ha nem is tudták nyíltan érvénye-síteni álláspontjukat, hanem csak ebben a közvetett formában. Zabardy püspök ugyanis nem riadt vissza attól, hogy karhatalommal lépjen fel néhány, a reformációt támogató földesúr és lelkész ellen. Attól lehetett félni,hogy rendszeres üldözésre kerül sor. Zabardy püspöki megyéjének területén élő reformált gyülekezetek lelkészei gondos patrónusuk, Ecsedi Báthory György oltalma alatt tehát zsinatra gyűltek össze 1555-ben újra Erdődön, ezt nevezik a Második Erdődi Zsinatnak. Ez a dolog természete szerint igyekezett még konzervatívabb és még egységesebb képet nyújtani a résztvevők nézeteiről, mint az első. A magángyónást megint szükségesnek nyilvánították, és újra megtiltották az oltárok eltávolítását, a szertartások megváltoztatását. Az úrvacsorára nézve olyan formulában egyeztek meg, amely felvette ugyan a Variata néhány kifejezését az Invariata szövegébe, de egészében véve mégis az Ágostai Hitvallás eredeti álláspontja dominált benne.24

Egy év múlva azonban megváltozott a politikai és katonai helyzet. Zabardy püspök meghalt, és vele együtt elenyészett a római egyház és Bécs hatalmi állása a Tiszántúlon és Erdélyben hosszabb időre. Nagyváradot elhagyták kanonokjai, a reformáció ott is átvette a terepet. Erdélyben megkezdődött az ifjú János Zsigmond fejedelemsége. Tiszántúli főparancsnokaként ugyanaz a Petrovics Péter tevékenykedett, aki fél évtizeddel korábban mint Temesvár parancsnoka, ott a reformációt szolgáló főiskolát alapított. Tanárai azonban, Szegedi Kis István és a többiek, az új és buzgó katolikus várparancsnok elől menekülni voltak kénytelenek. Tiszántúlon és Erdélyben 1556-ban megszűnt a reformáció terjedésének szinte minden külső akadálya. Most már szabadon behatolhattak és érvényesülhettek a Hódoltságban kialakult evangéliumi egyházi élet puritán szertartási és alulról felépülő szervezeti formái. Volt hódoltságbeli lelki munkások, mint Kálmáncsehi Sánta Márton, Szegedi Gergely, Méliusz Péter és mások irányításával ezek a formák most széles körben terjedtek. Ismételt zsinatokon Debrecenben, valamint a közeli és távolabbi környék egyházaiban olyan hitvallási egység alakult ki, és áldozatkész polgárai, iskolája és nyomdája révén Debrecen olyan szellemi központtá vált, amely a következő nehéz években eredményesen volt képes felvenni a küzdelmet azzal az unitárius irányzattal szemben, amely nem nélkülözte a nagy tehetségű vezetőket, és amelyet János Zsigmond fejedelem erőteljesen támogatott.

Az 1567-ben tartott Debreceni zsinaton bevették Méliusz Péter hitvallásai és kánonos könyve mellett a II. Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét is. Ezzel a Hódaltságból kiindult reformációs formák és azok a helvét hatások, amelyeket főleg Bullinger és Kálvin érleltek egyháztípussá, elvégezték azt a szolgálatot, hogy megalapoztak és stabilizáltak egy az ország keleti felére kiterjedő egységes magyar református egyházat. Ehhez az irányhoz tartoztak már csaknem egy nemzedéknyi idő óta a Hódoltság egyházai és iskolái is leszámítva a kevés megmaradt római katolikus közösséget, majd pedig a Dávid Ferenc mellett kitartó, a Hódoltságba szorult unitáriusokat. A Ferdinánd uralta nyugati és északi országrészben szintén erősen hódított a helvét irány, de szilárdan védekezett a lutheranizmus is. Egyik sem tudta magába olvasztani a másikat, különváltak egymástól, de csak hosszas belső harcok után. A wittenbergi irány egyházaiban évtizedeken át tartottak a „kriptokálvinisták" elleni gyanakvások és harcok. A belső döntés bizonyítékaként megkövetelték a lelkészektől és a gyülekezetektől az Ágostai Hitvallást is magában foglaló Formula Concordiae aláírását. Akik ezt megtagadták, maguk zárták ki magukat az ágostai evangélikus egyházi közösségből. Így keletkezett 1591-ben a Dunántúli, 1592-ben pedig a Samarjai Református Egyházkerület.

Az Agostai Hitvallás, mint híd a protestáns egyházak, sőt az egész keresztyénség egyesüléséhez.

A kriptokálvinizmus elleni harcban az Ágostai Hitvallás egyelőre, sajnos, nem hídként, hanem inkább válaszfalként érvényesült a magyar protestantizmus két történeti egyháza között. Általánosságban az a jellemző, hogy mindkét magyar protestáns egyházat a hitvallási különbségek hangsúlyozása jellemezte történetének legnagyobb részében.'' Voltak azonban kivételes idők, kivételes körülmények, kivételes emberek is. Nem a felvilágosodás, a nacionalizmus, a kultúrprotestantizmus kezdeményezéseire gondolunk itt csupán, hanem egy olyan, sokkal korábbi kísérletre, amely valóban híddá akarta tenni az Augustanát a két egyház között. De mielőtt erről beszámolnánk, említsük meg, hogy még korábban a két egyház közötti viszony alakulása olyan fázisának is tanúja voltunk, amely a hitvallási különbségek teljes erővel való hangsúlyozása mellett is lehetővé tette az egyenesen életfontosságú együttműködést és jó barátságot. Bocskai István bizonyosan nem tudta volna kivívnia Bécsi Békében (1606) az egész magyar protestantizmus részére a vallásszabadságot, ha nem találták volna meg előbb az egymás kezét az evangélikus városok és a református megyék. De a kereszthordozás közben való testvéri egységnek is ékes példáját adták azok a hitvalló és vértanú lelkészek és tanítók, akiket Kollonich vérbírósága ítélt és hurcolt Pozsonyban, 1674-ben halálra, várfogságra, gályákra. A kereszthordozás közepet-te megnyilvánuló bizalomteljes lelki egység volt az alapja annak a nagy fontosságú ténynek is, hogy mindkét felekezetű protestánsok oly erősen mozgásba hozták ezeknek a vallásüldöző pereknek az idején az európai közvéleményt, hogy a bé-csi udvar kénytelen volt attól kezdve az ellenreformációt Magyarországon csöndesebb módszerekkel folyhatni, mert a véres eszközök alkalmazásáért igen nagy árat kellett fizetni.

A hitvallási alaphoz való ragaszkodásnak, az eltérések kölcsönös tiszteletben tartásának, ugyanakkor a testvéri segítőkészségnek szép megnyilatkozása volt a csöndes ellenreformáció több mint egy évszázadon át tartó korszakában az intercelebráció és az interkommunió gyakorlata. Az ellenreformáció az ország nyugati felében alig néhány templomban engedte meg nyilvános istentisztelet tartását. A lakott helyek túlnyomó többségében a protestáns vallási élet csak szűk családi körben nyilatkozhatott meg. A hívek azonban szomjaztak Isten Igéjére, óhajtottak odajárulni az Úr asztalához és nem mondtak le arról, hogy megkeresztelendő kisgyermekeiket, a házasságra lépő fiatalokat, valamint halottaikat evangéliumi egyházi szertartásában részesítsék. Az történt tehát, hogy ahol az engedélyezett templomok közül a reformátusok számára a lutheránus volt a megközelíthetőbb, oda jártak igét hallgatni és úrvacsorázni a reformátusok is. Csakhogy az Ágostai Hitvallású lelkész a református úrvacsorázóknak nem ostyát osztott, hanem közönséges kenyeret. Ahol viszont a református istentisztelet volt a lutheránusok számára elérhetőbb, nekik kenyér helyett a református lelkész ostyát osztott.

Ez a gyakorlat, amelyet a felettes egyházi szervek nem helyeseltek, vagy nem mertek helyeselni, de behunyták előtte a szemüket, nem hitvallási közönyből táplálkozott és nem is vezetett ahhoz. Annak a lelki buzgóságnak, találékonyságnak és valódi ökumenikus érzületnek volt a megnyilvánulása, amely képes volt meglátni a különbségben az egységet és elfogadni az egy-ségben a különbözőséget. Tulajdonképpen ez a lelkület volt az, amely megőrizte a XVIII. században a rekatolizáció összpontosított és nem szűnő támadása közepette a protestáns gyülekezeteket. Amikor 1781-ben II. József császár Türelmi Rendelete bizonyos megszorításokkal újra lehetővé tette a nem katolikusok nyilvános istentiszteleti életét az „árva egyházakban" is, nem kevesebb mint 1015 protestáns gyülekezet volt még annyira eleven és áldozatkész, hogy élni tudott a jogaival.26

Most azonban szóljunk egy szót arról a törekvésről is, amely nemcsak gyakorlati együttműködést, de teljes hitvallási egyesülést szeretett volna látni a két protestáns egyház között. A Felsődunamelléki, vagy Samarjai Református Egyházkerületnek, amelynek területén eléggé elkeveredve éltek az ágostai és a helvét hitvallású hívek, volt a püspöke Samarjai János (1585-1652), aki „Magyar Harmónia" címmel 1628-ban egy könyvet adott ki, és abban párhuzamos táblákon igyekezett felmutatni az Ágostai Hitvallás és a II. Helvét Hitvallás egyezését, vagy harmonizálhatóságát.27 Dávid Paraeusnak, a hitvallási megbékélés, egyeztetés, az ún. irénizmus neves heidelbergi református teológusának volt a tanítványa. Lethenyei István csepregi evangélikus lelkész és esperes azonban, aki szintén egy híres professzornak, a wittenbergi ortodox lutheránus teológusnak, Leanhard Hutternek volt a tanítványa, nem késett erélyes cáfolattal és elutasítással válaszolni Samarjainak.28 Lethenyei Luther Mártont és az Ágostai Hitvallást idéző válasza abban csúcsosodott ki, hogy az evangélikusok csak akkor fogadhatják el lelki testvéreiknek a kálvinistákat, ha azok tévelygéseikből megtérnek. „Mert mi köze van az igazságnak a tévelygéshez, és mi köze van Krisztusnak Beliálhoz?”29 - így Lethenyei.

Megállapítható, hogy a két magyar író könyveiben a kor két iránya csapott össze egymással, és mert a fő irány mégis a hitvallási türelmetlenség volt, tehát az irénikus irány nem érvényesülhetett. De nem vezettek eredményre azok a sokkal kedvezőbb történeti helyzetben tett erőfeszítések sem, amelyek a XIX. század 40-es éveiben óhajtották megvalósítani a protestáns uniót. Némi eredmény mutatkozott: néhány több kevesebb ideig virágzó közös jótékonysági és tanintézet, valamint a XVIII. századi interkommuniós gyakorlatnak egyházközi szerződésekbe foglalt törvényesítése.

A XX. században az érdekes módon újra erőre kapott konfesszionálizmus irányítja a teológusokat, de nem kissebb mértékben az ökumenizmus és Krisztus népének az emberiességi feladatait kutató és munkálni igyekező szociális szemlélet is. Ebben a helyzetben lehet értékelni azt a kezdeményezést, amelyre 1930-ban, az Ágostai Hitvallás 400 éves jubileuma alkalmából került sor hazánkban több neves evangélikus teológus részéről. Két értékes gyűjteményes kötet szolgálta a jubiláris megemlékezést. 30 A második kötet német (276) változatban is megjelent.31 A soproni evangélikus teológiai kar rendszeres tanszékének professzora, D. Dr. Pröhle Károly, ez alkalommal a következő gondolatat vetette fel tanulmányában. Az Ágostai Hitvallás az egészséges keresztyén közép hitvallása. Ennélfogva az Augustana nagy korszaka még előttünk áll. Eljön majd az az idő, amikor a keresztyénséget forrón és egészen áthatja az a törekvés, hogy a megosztott és elszakadt felekezetek egyesüljenek Krisztusban mint a Főben, hogy ne legyen többé csupán egy pásztor és egy nyáj. Ebben a vonatkozásban az Ágostai Hitvallás nem a múlté, hanem övé a jövő.32 Pröhle két professzor kollegája, - Straner Vilmos és Bruckner Győző is -annak a közös nézetüknek adtak kifejezést, hogy a keresztyén egyházak újraegyesülésének az Ágostai Hitvallás lehet a hitelvi alapja.33

Magyar evangélikus teológusaink ezzel a látásukkal ma talán még kevésbé állnak egyedül, mint álltak annak idején, hiszen a keresztyén egység ilyenféle kovácsolásának nem csekély új irodalma van.34 E sorok írója mint református szívesen hajlandó csatlakozni az Ágostai Hitvallás ilyesfajta értékeléséhez.

A Magyarországi Evangélikus Egyház kifejezte az Ágostai Hit-vallás iránti megbecsülését új fordítás ki­adása által is,35 1957-ben pedig megjelent - a Konkordiás Könyv is magyar nyelven két kötetben.36 Az 1980. év jubiláris megemlékezései és kiadványai újra megmutatták, hogy az Ágostai Hitvallás drága kincse a magyar evangélikusoknak, de nemcsak nekik, hanem az egész magyar protestantizmusnak. Nem történeti ereklye pusztán, hanem egész hitének és egyházlátásnak bár patinás, de ma is érvényes kifejezése, szolgálatának jó támogatója.    Dr. Bucsay Mihály

JEGYZETEK

1. „Soror Caesaris, mulier vere heroico íngenio, praecipua pietate ac modestia, studet nobis placare fratrem, sed cogitur id timide et verecunde fatere." Enders, Luthers Briefe, VIII. 105. Vö. Payr Sándor, Az Agostai Hitvallás története Magyarországban. „A Hitvallás és Tudomány” c. emlékkönyvben, Sopron 1930. 126.
2. Spalatin jegyezte fel az „Annales Reformationis"-ban. Vö. Payr 126. - - 28.
3. Payr 127.
4. C. E. Förstemann, Album Academiae Vitebergensis, l., Leipzig 1841. 112. és köv. 5. Bruckner Győző, Die oberungarischen Glaubensbekenntnisse und die Confessio Augustana. A köv. című emlékkönyvben: „Gedenkbuch anlässlich der 400-jährigen Jahreswende der Confessio Augustana", Leipzig 1930. Itt Olvashatjuk a Pentapolitana szövegét latinul a 32-38., németül a 40-47., a Heptapolitanát az 50-57. és a Scepusianát a 60-67. lapon.
6. Bruckner 9. 
7. Breznyik János, A selmecbányai ev. egyház és lyceum története, 2 kötet, Selmecbánya 1883 - 1889. I. k. 101-104.
8. Ribini János, Memorabilia ecclesiae Augustanae Confessionis in regno Hungariae. 2 kötet, Pozsony 1787-1789. I. k. 111.
9. Szövege Breznyiknél. 112-118.
10. „Hic articulus est nervus et fundamentum confessionis nostrae et universae doctrinae Christianae". Vö. Vinzenz Pfnür, Einig in der Rechtfertigungslehre? 15. 
12. Ugyanott. 
13. Bruckner 25.
14. Payr 127.
15. Eugen Trauschenfels, Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens, Brassó 1980.
16. Közli: Bornemissza Péter, Enecec harom rendbe, Detrekő 1582. LXX. r. és v. 
17. Ozorai Imre, De Christo etc., Krakkó 1535. R. iv. 7. r. 
18. Az „Expositio examinis"-ben, vö. ifj. Révész Imre, Dévai Bíró Mátyás tanításai, Kolozsvár 1915. 36. 
19. Régi Magyar Költők Tára, 2. kötet 20. 
20. Vö. (pl. Nagykőrös, Kecskemét, stb. esetében) a Salamon Ferenc, Takáts Sándor, Földvári László és Földváry Antal műveiben előadottakkal. 
21. Stráner Vilmos, Az Ágostai Hitvallás és az evangélikus istentisztelet, a „Hitvallás és Tudomány c. emlékkönyvben, Sopron 1930. 78. k. 
22. H. Kiss Áron, A 16. században tartott magyar református zsinatok végzései, Bp 1881. 22-26. 29.o
23. Ugyanott, 30-32. 
24. Ugyanott, 35. 
25. Patay Pál, Magyar protestáns unió, Bp 1918. 
26. Vö. Zoványi Jenő, Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon, 3. kiad., Bp 1977. 661. 
27. Megjelent Pápán 1628-ban. 
28. Payr 137. 
29. A kálvinisták magyar harmóniájának meghamisítása, Csepreg 1633. 
30. Lásd. az 1. és 5. sz. jegyzetet! 
31. Lásd az 5. sz. jegyzetet! 
32. „Hitvallás és Tudomány" c. emlékkönyvben Sopron 1930.66. és köv.
33. Stráner 103., továbbá: Bruckner Győző. Az Ágostai Hitvallás világátformáló ereje, Bp 1930. 
34. Max Lackmann, Katholische Einheit und Augsburger Konfession, Graz 1955. Lásd a gazdag bibliográfiát: 218-224! 
35. Sólyom Jenő, Az Ágostai Hitvallás magyar fordításai, Bp 1930. 
36. Konkordia könyv. Az evangélikus egyház hitvallási iratai. 2 kötet. Bp 1957.

Megjelent:Theológiai Szemle 1981. XXIV. 269- 277