IV. Az erdélyi egyházi intézmények

1. Egyházak az államban

A reformáció hatalmas erejű társadalmi forradalma Erdélyben is rövid idő alatt, könnyűszerrel rombadöntötte a középkori katolikus egyházszervezetet. Kezére járt ebben a reformátoroknak a magyar állam 1526-tól kibontakozó tragikus válsága. A Zápolyai-ház tagjai, akik a kritikus időben Erdély fölött a politikai hatalmat birtokolták, eleinte (János király alatt) közömbösen nézték a mozgalmat, utóbb Izabella régenssége idején a püspöki és kolostori birtokoknak saját céljukra történt kisajátításával akcióképtelenné tették a klérust, végül János Zsigmond uralma alatt tevékenyen is közreműködtek a katolicizmus felőrlésében. A XVI. század második felében valóságos vallási anarchia kapott lábra Erdélyben: a hitújítás három főirányzata: a lutheri, a svájci és az unitárius harcolt a régi vallás ellen, de ugyanakkor egymás ellen is. A helyzet csak a XVII. század elején került viszonylagos nyugvópontra olyan formán, hogy a magyar nemesség és a városi polgárság zömmel a kálvini református hitvalláshoz csatlakozott és ezt - szilárd egyházi keretekbe szervezve - a saját kebeléből választott fejedelmek közreműködésével lassan államvallássá tette. Ám az új államegyház tulajdonképpen csak többségi egyház volt. Uralkodó pozíciójában is kénytelen volt maga mellett elismerni három más egyházat: az unitáriust, amely főként a székelység körében vert gyökeret, a lutheránust, amely a szászság hivatalos nemzeti vallása lett, és a maradék katolicizmust is, amely a XVII. században már csak szórványokban tengődött. Sőt - akarva, akaratlanul - tűrnie kellett egy negyedik vallást is: a románság görög ortodoxiáját, amely ekkoriban készült szervezkedni.

Ezt a fejedelmi korban kialakult ún. türelmi rendszert azonban az államhatalommal összeforrt református egyház csak ideiglenes kompromisszumnak tekintette. Mint minden többségi felekezet, szintén egyeduralomra törekedett. Ezért a katolikusok életét a legszűkebb korlátok közé szorította, az unitáriusokat igyekezett elnyomni, a görög ortodox románokat pedig megkísérelte a saját hitvallására téríteni. Erőfeszítései azonban végül is hiábavalóknak bizonyultak. A nemzeti fejedelemség bukása és Erdélynek Habsburg koronatartománnyá válása ugyanis a XVII. század végén hirtelen véget vetett a református hegemóniának.

Az új Habsburg-uralom természetesen azonnal utat nyitott a katolikus restauráció számára, de a protestantizmus hatalmi letörésére nem merte rászánni magát. Az erdélyi rendi status quót biztosító 1691-i Diploma Leopoldianum ünnepélyesen elismerte a protestáns egyházak létjogosultságát is. A katolicizmust középkori egyeduralmi helyzetébe tehát nem lehetett többé visszahelyezni. Be kellett érni azzal, hogy a felújuló katolikus klérus államilag támogatott intézményként jogilag első helyre kerüljön az erdélyi egyházak sorában.

De amiről a protestánsok esetében az uralkodónak le kellett mondania, azt szabadon megkísérelhette a görög ortodoxiával szemben. A Habsburgok - a református fejedelmek példájára - a jezsuita rend mozgósításával széles körű térítő tevékenységbe kezdtek az erdélyi román papság körében. S minthogy a térítés nem csupán szellemi, hanem adminisztratív eszközökkel is folyt, a XVIII. század közepére sikerült a görögkeleti románság nagy részét a katolikus egyházzal való egyesülésre (unióra) bírni, vagyis létrehozni a görög katolikus egyházat.

2. Az erdélyi katolikus egyház szervezete és vallásos intézményei

a) A római katolikus egyházi szervezet (Clerus Romano-Catholicorum) alapját minden bizonnyal Erdélyben is Szent István király vetette meg, egyidejűleg az anyaországival. Ebben a kiterjedt, a Dunántúllal hozzávetőleg egyenlő nagyságú országrészben azonban mindössze egy püspökséget (dioecesist) alapított Gyulafehérvárott. Hogy nem többet, annak nyilván az volt az oka, hogy a XI. század elején még csak az erdélyi medence belseje volt benépesülve, peremei még jórészt lakatlanok voltak. A királyi várispánságok, a későbbi nemesi vármegyék területe volt ez. A püspökség kezdetben ezzel a területtel volt azonos; esperesi kerületei(archidiaconatusai) is bizonyára egybeestek a várispánságokkal, plébániái pedig a kialakuló falvakkal, falucsoportokkal.

Később azonban, amikor a kolonizáció a peremvidékeket is benépesítette, szükséges lett volna egy második, esetleg harmadik püspökség felállítása is a székelység, illetőleg a szászság számára. A szász telepesek körében csakugyan jelentkezett is ilyen irányú törekvés, mégpedig már az Árpád-korban. Új püspökmegyék szervezésére azonban sem akkor, sem később nem került sor. De a szászoknak a középkor vége felé annyit mégis sikerült elérniök, hogy esperesi kerületeiket - amelyeket ők káptalanoknak vagy dékánságoknak (capituli, decanati) hívtak - sikerült a medgyesi fődékán alatt egységes keretbe, valóságos külön nemzeti egyházmegyébe foglalniok, Sőt, ezen túlmenőleg kiharcolták azt is, hogy egyházuk fontosabb részei az erdélyi püspök helyett az esztergomi érsek főhatósága alá tartozzanak.

A püspökség szervezetén kívül Erdélyben is gyökeret vert a kolostori szervezet. A középkorban a monachális rendek közül itt is a bencések (Ordo Sancti Benedicti) jutottak vezető szerephez; rendházaik között leghíresebb a hiteleshelyi működést is kifejtő kolozsmonostori konvent volt. Széles körben elterjedtek a koldulórendek is, a ferencesek (Ordo Sancti Francisci) és a domonkosok (Ordo Praedicatorum). Az előbbieknek Kolozsvárt és Marosvásárhelyen volt népes rendházuk.

Az 1530-1540-es években kibontakozó reformációs mozgalom mind a püspöki, mind a kolostori szervezetet néhány évtized leforgása alatt felbomlasztotta. A püspöki birtokoknak 1542-ben, a szerzetesi vagyonnak 1556-ban történt szekularizációja egyértelmű volt a katolikus egyház megszűnésévei, az 1566. évi országgyűlési határozat pedig - amely kitiltotta a régi vallás papjait Erdélyből - a római katolicizmust jogilag is felszámolta. Ezen a helyzeten a Báthory-házból való fejedelmek már a XVI. század utolsó negyedében megpróbáltak változtatni, de kísérleteik, amelyek a jezsuita rend (Societas Jesu) betelepítésére, majd a püspöki szék betöltésére irányultak, csak egészen rövid ideig tartó sikerrel jártak.

A római egyház mégsem enyészett el maradéktalanul. A már veszélytelennek látszó törpe kisebbség számára a református fejedelmek Bethlen Gábortól kezdődőleg megengedték, hogy legalább egy püspöki helynökük(vicariusuk) legyen és eltűrték, hogy a katolikus székelyek között (Csíksomlyón) egy ferences kolostor fennmaradjon és lelki gondozást nyújtson a vidék híveinek.

Nagyarányú katolikus restaurációra - mint fentebb már rámutattunk - csak a XVIII. században kerülhetett sor, miután a református erdélyi fejedelemséget a Habsburgoknak - a törökellenes felszabadító háború kapcsán - alkalmuk nyílt felszámolni és saját birodalmukhoz csatolni. Az uralomátvétel 1690-ben történt, egyidejűleg megkezdődött a jezsuiták erőteljes behatolása is, a püspökség helyreállításával azonban még egy negyedszázadig várni kellett. Ez csak a Rákóczi-felkelés bukása (1711) után, III. Károly uralma idején mehetett végbe. Az uralkodó 1713-ban és 1715-ben rendeletileg utasította az erdélyi Guberniumot a római katolikus püspökség, illetőleg káptalan helyreállítására. E rendelkezéseket késedelem nélkül végre is hajtották. 1716-tól Gyulafehérvárott azaz új neve szerint: Károlyfehérvárott ismét megkezdte egyházszervező és kormányzó tevékenységét a római katolikus püspök. Kolozsvárott a jezsuiták törvényesen visszakapták régi intézményeiket, majd az egész országban, városon és vidéken - a lutheránus szász városokat sem kivéve - rövid idő leforgása alatt számos új, főként ferences szerzetesház létesült.

b) A római egyház pozícióját a XVIII. század első felében nagymértékben megerősítette a görög ortodox egyház egy részének a jezsuiták által állami támogatással véghezvitt katolizálása is. A római pápa egyházfőségét elismerő, vagyis a latin egyházzal unióra lépett görög katolikus egyház (Clerus Graeco-Catholicus) azonban továbbra is megtarthatta ősi, keleti szertartásait és különállását is. Az uniált görög papság tehát nem a gyulafehérvári római katolikus egyházmegyébe bekebelezve, hanem saját püspököt és egyházmegyét nyert. 1721-ben történt a Fogarasban székelő új görög katolikus püspök joghatóságának pápai elismerése. Nem sokkal később (1738-ban) pedig a görög katolikus püspökség Balázsfalvára (Alsófehér megye) települt át, annak az uradalomnak központjába, amelyet III. Károlytól nyert királyi adományképpen. Ezt a helyet az idők folyamán a püspökök a görög katolikus egyház nagy jelentőségű kulturális és politikai bázisává fejlesztették ki.

Az uniós törekvéseknek ellenálló román ortodox egyház (Clerus Graeci ritus non unitorum) egyházjogi helyzete és szervezete továbbra is teljes bizonytalanságban maradt. Végül is azonban - hogy a társadalmi-vallási zavargásoknak elejét vegyék -, Mária Terézia korában (1761-ben) egy királyi rendelet megengedte, hogy Nagyszebenben görög keleti püspökség létesüljön egy szerb püspöki adminisztrátorral az élén; román nemzetiségű püspök csak 1783-ban, II. József jóvoltából került az egyház élére.

3. Az erdélyi protestáns egyház szervezete és vallásos intézményei

a) A fejedelmi kor református államegyháza (Clerus Helveticae confessioni addictorum) a XVII. század első felében alakította ki szilárd szervezetét. Ez kereteiben egyező volt a középkori katolikus egyházi keretekkel, csupán az elnevezések voltak mások. A helyi szervezetet egyházközség (plébánia) helyett gyülekezetnek, az esperesi kerületet egyházmegyének, a püspökmegyét egyházkerületnek hívták. Megmaradt a püspökség intézménye is, ámde a püspök (superintendens) jogállása és jogköre merőben más volt, mint a katolikus egyházban. Először is tisztét nem uralkodói kinevezéssel nyerte el, hanem a lelkészek választása alapján. Másodszor nem monarcha módján kormányozta az egyházkerületet, mint a katolikus püspök, hanem kezdetben a papi zsinat, későbben a zsinaton kívül egy, világi híveket is magába foglaló főkonzisztórium(supremum consistorium) közreműködésével. Vagyis: a református egyház alkotmánya zsinat-presbiteri kormányzati elven nyugodott.

Az erdélyi református püspökség egyébként szintén Gyulafehérváron rendezte be székhelyét, tehát ugyanott, ahol a középkori katolikus püspökök évszázadokon át rezideáltak. Persze, ez korántsem a hagyományhoz való ragaszkodásból történt, sokkal inkább azért, mivel Fehérvár volt a fejedelmi székváros. Amikor azonban a nemzeti fejedelemség bukása után a katolikus püspökség a Habsburgok támogatásával újjászerveződött és megint Gyulafehérvárt rendezkedett be (1716), a református superintendens kénytelen volt innen székhelyét Nagyenyedre áthelyezni.

A püspöki rezidencia áthelyezésével egyidejűleg megkezdődött a református egyház önkormányzati működésének az államhatalom részéről való korlátozása is. Többek között veszélybe került a szabad püspökválasztás gyakorlata is; tartani kellett attól, hogy az egyházkerület vezetésében zavarok állnak elő. Ezért 1726-tól kezdődőleg életbe léptették a püspöki successiót; e szerint a megürült püspöki széket - választás nélkül - mindig a generalis notarius foglalta el. Ugyanezt a gyakorlatot vezették be az egyházkormányzat alsóbb szintjén az esperesekre nézve.

b) Az erdélyi evangélikus egyház (Clerus Augustanae Confessioni addictorum) a nemzeti fejedelemség korában exkluzív szász nemzeti egyházzá (Evangelische Landeskirche) alakult. Ezzel testet öltött a szászok középkori álma. Szervezetük, amely a szászság politikai képviseletének az ún. Szász Egyetemnek (Universitas Saxonum) erőteljes támogatása mellett jött létre - fenntartotta a káptalanok vagy dékánságokközépkori hálózatát, amely közjogilag is elismert önálló egyházkerületté alakult. A kerület élére 1553-tól kezdve ők is püspököt állítottak, aki éppen úgy, mint a reformátusoknál, választás útján nyerte el tisztségét. A püspöki székhely - a középkori hagyományhoz híven - megmaradt Medgyesszék területén, Berethalomban (Birthelmben). Az egyházkormányzat a szász társadalom polgári jellegéhez igazodva, kezdettől fogva a világiak bevonásával működött. Vagyis a püspök nemcsak a papság, a papi zsinat, hanem egy, felerészben világi tagokból álló konzisztórium határozataihoz is alkalmazkodni volt kénytelen, sőt a kormányzást meg kellett osztania egy mellérendelt világi főgondnokkal.

Ezen a szigorúan zárt, szilárd egyházszervezeten a XVIII. században a Habsburg államhatalommal szövetkezett ellenreformáció sem tudott változtatni. Csupán az egyházi elszigeteltségen, elzárkózáson tört rést azzal, hogy a szász városokba katolikus intézményeket telepített be.

c) Az erdélyi magyar reformációs mozgalomban a XVI. század végén az unitáriusok vagy antitrinitáriusok jutottak vezető szerepre. Amikor azonban 1605-től kezdve a fejedelmi méltóságot állandóan reformátusok nyerték el, - mint mondottuk - állami támogatással a református egyház kerekedett felül. Részükről az unitáriusok állandó erős elnyomásban részesültek, úgyhogy a nemzeti fejedelemség végéig híveik megfogytak, intézményeik meggyengültek. Mégis fenntartották magukat, még a Habsburg-éra idején is; nem tudta őket megsemmisíteni az ellenreformáció sem. Egyházuk élén szintén püspök állt; a püspöki kerület náluk is körzetekre volt osztva, amelyeket azonban nem esperességeknek, hanem egyházköröknek (circuli) neveztek. 1711 után az ő egyházkormányzatuk is konzisztoriális jellegű volt. Püspökük Kolozsvárott székelt.

4. A közoktatás intézményei

a) Miként az anyaországban, úgy Erdélyben is a reformáció teremtette meg az iskolaügyet. Igaz, a középkori egyház is fenntartott iskolákat; a gyulafehérvári káptalanban, valamint a ferences és domonkos kolostorokban bizonyára nemcsak elemi oktatás folyt, hanem skolasztikus, esetleg humanista művelés is. A középkori katolikus iskolák azonban - a jelek szerint - gyér számunk voltak, s nemigen tűztek maguk elé klerikusképzésen túlmenő célokat. Ezzel szemben a reformáció a korábbi időkben soha nem tapasztalt buzgalommal, szinte fanatizmussal karolta fel az iskolázást: a szó szoros értelmében közüggyé tette. Céljai szintén vallásiak voltak ugyan, ámde a biblikus kultúrának nemcsak a papságot, hanem a laikus társadalmat is részesévé kívánta tenni. Ráadásul ez a biblicizmus nem is önmagában jelentkezett, hanem szoros együttesben az új irodalmi-tudományos humanizmussal. Nem csoda, ha ebből a mozgalomból hatalmas arányú műveltségi, művelődési forradalom bontakozott ki. A különféle protestáns irányzatok egymással versengve nyitottak iskolákat, és széles körű propagandát folytattak a tanulás érdekében.

b) Ez a közoktatásra irányuló társadalmi igény az erdélyi magyarok és szászok körében csaknem egyidejűleg, egymással párhuzamosan jelentkezett. A magyar és székely rendek ugyanakkor, amikor az egyházi javak szekularizációjáról törvényt hoztak (1556), azt is kimondták, hogy az elhagyott kolostorokban felsőbb iskolákat (scholae litterariae-t) kell létesíteni az ifjúság korszerű művelésére. Ezek a határozatok, ha nem is azonnal, de az évszázad második felében - a kálvini és az unitárius egyházi szervezet kialakulása kapcsán - csakugyan testet is öltöttek. Kolozsvárt, Gyulafehérvárott, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen és Nagyváradon megnyíltak a magyar reformátusok első iskolái. Utánuk rövidesen az unitáriusok is több középfokú tanintézetet szerveztek, így Kolozsvárt (amely a XVII. században főiskolává, collegiummá fejlődött), Tordán, Torockón és Székelykeresztúron.

Még gyorsabban került sor új típusú iskolák felállítására a lutheri reformációs irányhoz csatlakozó szászság körében. Náluk ugyanis a nagyobb városokban már a középkor utolsó évszázadaiban is működtek világiak oktatásával foglalkozó triviális iskolák. A városi tanácsok most ezeket szervezték át gimnaziális tanintézetekké. 1543-ban nyílt meg a nagyszebeni, 1544-ban a brassói, majd a század végén (1596-ban) a besztercei protestáns humanista iskola. Később Segesvár és Medgyes is felállított egy-egy hasonló gimnáziumot.

Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában a református tanügy további jelentős haladást tett. 1622-ben a gyulafehérvári gimnáziumból filozófiai-teológiai jellegű főiskola, collegium lett. Ez a jeles intézet azonban az 1658-i tatárjáráskor elpusztult és csak 1662-ben nyílt meg újra Nagyenyeden, ahol azóta is működik. Hasonló típusú collegiummá emelkedett 1656-ban a kolozsvári gimnázium is; itt indult meg a következő században (1733) az erdélyi jogi oktatás. Nagy nehézségek árán sikerült e korban főiskolai szintre vergődnie az unitáriusok kolozsvári intézetének is.

A Székelyföld ezzel a belső erdélyrészi fejlődéssel nem tudott lépést tartani. A János Zsigmond idejében alakult marosvásárhelyi középiskola a nemzeti fejedelemség korában nem emelkedett kollégiummá; erre csak 1716-ban, a menekült sárospataki iskola erdélyi tagozatának beolvadása után került sor. Rajta kívül meg csak egy felsőbbfokú tanintézete volt a székelységnek, az 1671-ben magánalapítványból létesült székelyudvarhelyi gimnázium.

A Partiumban Nagyváradon volt a reformátusoknak jeles középfokú iskolájuk, de ez a városnak török uralom alá kerülésével (1660) elenyészett. Ettől fogva csak Zilahon állt fenn egy szerényebb igényű gimnázium.

c) Ismeretes, hogy a reformáció közoktatásügyi nézeteit a tridenti zsinat (1545-1563) végzései nyomán a katolikus egyház is magáévá tette és az ellenreformációt vezető jezsuita rend által gyakorlatilag is megvalósította. Amikor a Báthory család tagjaival katolikus fejedelmek kerültek Erdély élére, tehát még a XVI. század utolsó negyedében, itt is kísérlet történt a katolikus iskolák újra felállítására. Fejedelmi védelem alatt 1579-ben jezsuiták települtek Kolozsmonostorra, majd Kolozsvár városába is és itt előbb gimnáziumot, majd (1581-ben) akadémiát szerveztek. Nyomon követte ezt az első alapításukat még egy-egy gimnázium felállítása Gyulafehérváron és Nagyváradon. Működésük azonban nem volt tartós; 1588-ban országgyűlési határozattal kiutasították őket Erdélyből. Hét év multán (1595) újból megkísérelték a visszatérést, de a protestáns ellenállás rövidesen (1603) megint támadásra kényszerítette őket. Bethlen Gábor uralma idején, 1615-ben harmadszor is lehetőségük nyílt Kolozsmonostoron, Gyulafehérvárott és Karánsebesen való letelepítésre. Ez alkalommal - szoros ellenőrzés mellett - csaknem négy évtizeden át sikerült Erdélyben maradniuk, mígnem 1653-ban ismét kivonulni kényszerültek.

A katolikus iskolák tartós restaurálása csak a Habsburgok erdélyi uralma idején következett be. Többé nem lehetett a jezsuiták működését megakadályozni. Még az 1690-es évek folyamán negyedszer is bevonultak Erdélybe és nemcsak a Báthoriak által alapított intézményeiket nyerték vissza Kolozsmonostoron, Kolozsvárt és Nagyváradon, hanem Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen, sőt a lutheránus szászok "fellegváraiban", Nagyszebenben és Brassóban is sikerült új tanintézeteket életre hívniok. Iskoláik általában gimnaziális jellegűek voltak, csupán Kolozsvárott létesítettek egy akadémiát teljes bölcseleti és részleges hittudományi tagozattal. Ennél szélesebb körű és sűrűbb jezsuita iskolahálózat azonban nem tudott kialakulni. A protestáns társadalom sikerrel állt ellen minden további terjeszkedésnek és eredményesen védelmezte a maga tanintézeteit. A XVIII. század harmadik harmadában, 1773-ban pedig a felvilágosodás útjára tért Habsburg abszolutizmus - pápai felhatalmazás alapján - maga számolta fel a jezsuita rend összes intézményeit.

A jezsuita kollégiumok gimnáziumain kívül még csak négy középiskolájuk volt a katolikusoknak: a ferencesek csíksomlyói, a minoriták kézdivásárhelyi (kantai) és a piaristák besztercei és medgyesi gimnáziuma.

A román görög katolikus egyház csupán egyetlen gimnaziális jellegű iskolát tartott fenn, mégpedig az 1738-ban létesült püspöki székhelyen, Balázsfalván.

A román görögkeleti egyház a nagyszebeni püspökség felállítása (1761) után sem került abba a helyzetbe, hogy középiskolát tudott volna állítani.

Mindent összevéve végül is számszerű egyensúly alakult ki az erdélyi iskolafronton: 10 katolikus tanintézettel szemben ugyancsak 10 protestáns intézet állt.

d) Az a korszakos jelentőségű fordulat, amely az anyaországban, a szűkebb Magyarországon 1777-ben a Ratio Educationis életbelépésével végbement, ti. a közoktatásnak államüggyé való nyilvánítása - Erdélyben csak megkésve jelentkezett és más, részben szűkebb, részben tágabb tartalommal. Az idevágó rendelkezést Norma Regia címen 1781-ben II. József császár adta ki. Ez a Norma is - akárcsak a Ratio - tanügyi szabálykönyv volt, bár korántsem olyan átfogó, az egész iskolaügyre kiterjedő, mint amaz. Benne új csupán a középiskoláról esik szó - a schola nationalis ügyéről, azaz az alsófokú népnyelvi oktatásról még csak említés sem történik. Szűkebb volt a Norma tartalma a Ratiónál annyiban is, hogy nem bocsátkozott bele az iskolaszervezés és igazgatás, a tananyag, a tanítási mód, s egyéb vonatkozások konkrét részletes taglalásába, hanem csak nagyvonalú elvi kívánalmakat rögzített.

Ami azonban az "államosítás" körét illeti, e tekintetben a Norma felülmúlta a Ratiót. Amíg ui. az anyaországban csupán a katolikus iskolák kerültek a királyi hatalom irányítása és ellenőrzése alá, addig Erdélyben ezekkel együtt a protestáns egyházak tanintézetei is. Ezekhez képest a királyi állam tanulmányi vagyonalapját (a Fundus Studiorumot) is a katolikus és protestáns alapítványok összességéből hozták létre. Egyáltalában mellőzött a Norma minden egyházi és nemzeti szempontot, ami pedig az erdélyi feudális életberendezkedésre annyira jellemző volt. Így a tanulmányi felügyelet sem egy magyar, egy székely és egy szász tankerületi főigazgatóra lett bízva, ami pedig kézenfekvő lett volna hanem egyetlen, a gubernium kötelékébe tartozó vegyes nemzeti és vallási összetételű tanügyi bizottságra.

Különös, hogy nem foglalkozott a Norma az erdélyi felsőoktatás kérdésével sem. Úgy látszik, II. József császárnak nem volt szándéka a nagyfejedelemségben külön királyi egyetemet kifejleszteni, ellenkezőleg: a jezsuiták kolozsvári akadémiájából Mária Terézia által 1774-1776-ban szervezni kezdett négy fakultású piarista egyetemet is feladta és líceummá (Lyceum regium academicum) fokozta le.

Az "államosítás" indítéka és célja természetesen Erdélyben is ugyanaz volt, mint az anyaországban: a felvilágosult abszolutizmus, a birodalmi érdek szolgálata.

A Norma Regia által kezdeményezett új tanügyi rendszer azonban tulajdonképpen nem tudott kibontakozni. II. József politikájának bukása után, 1790-ben, Erdélyben helyreállt a régi feudális politikai-egyházi berendezkedés.