III. A társadalom helyi intézményei

1. Az ország közigazgatási felosztása

A XVI-XVIII. századi Magyarországon a rendi társadalomnak háromfajta kiváltságos helyi igazgatási szerve volt: a vármegye (comitatus), a szabad kerület (circulus vel districtus liber) és a szabad királyi, illetőleg bányaváros (civitas libera regia, illetőleg civitas montana). A megye a nemesség önkormányzatát jelentette, a kerület a privilegizált, de nem teljes nemesi szabadsággal rendelkező egyes közösségekét (a jászkunokét, a hajdúkét és egyes szepesi városokét), a civitas pedig a közvetlen királyi védelem alatt álló polgárvárosokét.

A vármegyék száma az anyaországban - ide értve természetesen a török hódoltság területét is, de figyelmen kívül hagyva Erdélyt - 46 volt. Elhelyezkedésük a következőképpen alakult.

A Dunántúlon (Districtus Trans-Danubianus) 11, mégpedig: Mosom (Mosoniensis), Sopron (Soproniensis), Győr (Jauriensis), Komárom (Comaromiensis), Fejér (Albensis), Veszprém (Vesprimiensis), Vas (Castriferre), Zala (Szaladiensis), Somogy (Simigiensis), Tolna (Tolnensis) és Baranya (Baranyiensis);

a Dunáninnen: (Districtus Cis-Danubianus) 13, éspedig: Bács (Bacsensis), Pest (Pesthiensis), Nógrád (Neogradiensis), Zólyom (Zoliensis), Hont (Hontesis), Esztergom (Strigoniensis), Bars (Barsiensis), Nyitra (Nitriensis), Pozsony (Posoniensis), Trencsén (Trenchiniensis), Turóc (Turocziensis), Árva (Arvensis) és Liptó (Liptoviensis);

a Tiszáninnen (Districtus Cis-Tybiscanus) 10: Szepes (Scepusiensis), Gömör (Gömöriensis), Heves és Közép-Szolnok (Hevesiensis et Szolnok mediocris), Borsod (Borsodiensis), Torna (Tornensis), Abaúj (Abaujvariensis), Sáros (Sarosiensis), Zemplén (Zempliniensis), Ung (Unghvariensis) és Bereg (Bereghiensis);

a Tiszántúl (Districtus Trans-Tibiscanus) 12: Ugocsa (Ugocsensis), Máramaros (Maramarosiensis), Szabolcs (Szabolcsensis), Szatmár (Szathmariensis), Bihar (Bihariensis), Békés (Bekesiensis), Csongrád (Csongradiensis), Csanád (Csanadiensis), Arad (Aradiensis), Krassó (Krassovinsis), Temes (Temesiensis) és Torontál (Torontaliensis).

A török hódítás előtt az anyaország részét alkotta a Duna-Dráva, illetve Dráva-Száva közén fekvő három, ún. alsó-szlavón megye, ti. Szerém, Pozsega és Verőcze (Valkó) is, de a visszafoglalás után ezeket mindinkább Horvát-Szlavónország részeinek tekintették.

A szabad kerületek száma tulajdonképpen csak három volt, úm.:

1) a XVI. szepesi város (Oppida sedecim Scepusiensia),

2) a Jászkunság (Districtus Jazygum et Cumanum) és

3) a Hajdúság (Oppida privilegiata Hajdonicalia).

1718 után hat évtizeden át Temesi Bánság (Banatus Temesiensis) néven különleges státusú közigazgatási körzetet alkotott a Temesköz három megyéje: Temes, Torontál és Krassó; területüket - kivéve az országhatár mentén húzódó déli zónájukat - csak 1779-ben helyezték vissza a rendes megyei szervezetbe. Déli sávjuk továbbra is, csaknem a XIX. század végéig a katonai határőrvidékhez (Confiniaria militaria) tartozott.

A szabad királyi városok (liberae regiae civitate) száma korszakunkban nem volt állandó; a XVII. században ugyanis a főnemesi és nemesi rend igyekezett gátat vetni új királyi városjogok adományozásának, sőt előfordult, hogy egyes földesurak érvénytelennek deklarálták valamely város újonnan szerzett privilégiumát. A XVIII. század második felében összesen 28 város szabad királyi jogállása volt elismert, nevezetesen:

a Dunántúlon: Buda (Ofen), Esztergom (Strigonium, Gran), Győr (Jaurinum, Raab), Kismarton (Kis-Martonium, Eisenstadt), Kőszeg (Ginzium, Güns), Ruszt (Rust), Sopron (Sopronium, Ödenburg), Székesfehérvár (Albaregalis, Alba Regia, Stuhlweissenburg);

a Dunáninnen: Komárom (Comaromium, Komorn), Modor (Modra, Modern), Nagyszombat (Tyrnavia, Tyrnau), Pest (Pesthinum, Pest), Pozsony (Posonium, Pressburg), Szakolcza (Skalitz), Szentgyörgy (S. Georgius, St. Georgen), Trencsén (Trenchinium, Trentschin), Újvidék (Neoplanta, Neusatz) és Zombor (Sombor);

a Tiszáninnen: Bártfa (Bartpha, Bartfeld), Eperjes (Eperjesinum), Kassa (Cassovia, Kaschau), Késmárk (Kesmarkinum, Käsmarkt), Kisszeben (Cibinium, Zebn), Lőcse (Leutschovia, Leutschau), Szeged (Szegedinum, Szegedin), Szatmárnémeti (Sattmar);

a Tiszántúl: Debrecen (Debrecinum, Debrezin).

A királyi bányavárosok (montanae civitates) státusába ugyanekkor csak 12 helység tartozott:

A Felvidéken: Bakabánya (Pukantz), Bélabánya (Diln), Breznóbánya (Briesen), Körmöcbánya (Cremnicium, Kremnitz), Korpona (Carpona, Karpfen), Libetbánya (Libethen), Besztercebánya (Neosolium, Neusohl), Selmecbánya (Schemnicium, Schemnitz), Újbánya (Königsberg), Zólyom (Veterozolium, Altsohl);

Északkelet-Magyarországon: Felsőbánya és Nagybánya.

2. A vármegyei intézmények

Ami a nemesi vármegye szervezetét és funkciókörét illeti, erről a következőket kell megemlíteni. Minden megye a területén élő nemes és nem-nemes lakosságnak közigazgatási és bírói hatósága volt. Élén a főispán(supremus comes) állt, akik általában a megyei nagybirtokosok közül a király nevezett ki. Némely főrangú családok azonban már a XVI. század óta örökős főispáni (perpetuus supremus comes) jogosultsággal birtok. A főispán eredetileg - a király képviselőjeként - a megye teljhatalmú vezetője volt, azonban a megerősödő és öntudatosuló köznemesség igyekezett a főispáni hatalmat korlátozni; működését ezért beiktatáshoz(installatio) kötötte, és egyben a szokásjog tiszteletben tartását hangsúlyozó eskü letételére kötelezte.

Ez a fejlődés oda vezetett, hogy a megye tényleges közigazgatási és bírósági vezetését idővel a köznemesség köréből a megye közönsége által választott alispán (substitutus vagy vicecomes) vette át; a főispánt mindinkább csak reprezentálta a megye önkormányzatát.

Az alispán mellé a megye közönsége még több más tisztviselőt is választott. Ilyenek voltak a járások ügyeit intéző szolgabírák (judices nobilium, rövidítve: judlium) és helyetteseik az alszolgabírák (rövidítve:vicejudlium). Ilyenek voltak még az esküdtek (jurati assessores, rövidítve: jurassores), a szolgabírói ítélőszék (forum judlium) ülnökei. Választott főtisztviselő volt a jegyző (notarius) is, a megyei hivatalos írásbeliség intézője; mellette idővel több aljegyző (vicenotarius) is működött. Amint a megyében a szakigazgatási ágiak fokozatosan kifejlődtek, egyre újabb meg újabb tisztviselői állásokat kellett szervezni: a tiszti ügyész (fiscalis), az adószedő (perceptor), a levéltárnok (archivarius), a pénztárnok (arcarius), az orvos (physicus, chyrurgus), a bába (abstetrix), a földmérő (geometra) stb. állását.

A megyei önkormányzat keretében e személyes funkciókörök mellett két jelentős testületi szerv is kialakult: a közgyűlés (generalis congregatio) és a törvényszék (sedes judiciaria vagy rövidítve: sedria). A közgyűlés, vagyis a megyei nemesség gyülekezete alkotta a megyei élet "parlamentjét". Kiváltképpen az olyan ügyekkel foglalkozott, amelyek az egész megyei közönséget érintették, mint pl. a jogszabályok(statutumok) alkotása, a tisztviselők és országgyűlési követek választása, az országos törvények, kir. adománylevelek és rendeletek kihirdetése és más effélék. A törvényszék feladatköre kizárólag igazságszolgáltatási ügyekre korlátozódott. Két tagozata volt: külön a perjogi és külön a büntetőjogi eljárásra. Nemesek pörös ügyeiben a sedria első, jobbágyokéban második fórum volt. Joga volt - a felségsértést és hűtlenséget kivéve - bármely közbűntett (delictum publicum) ügyében is ítélkezni.

Az autonóm megyei önkormányzat és bíráskodás korszakunk egész ideje alatt csorbítatlanul fennállt, csak II. József császár uralkodása alatt szünetelt néhány évig. A császár ugyanis 1784-ben eltörölte a megyék önkormányzatát; több vármegyéből alkotott egy kerületet, az anyaországban összesen 10-et és ezek élére királyi biztosokat állított, akik fizetett hivatalnoki kar élén a rendek kikapcsolásával teljhatalommal intézkedtek bármelyik közigazgatási vagy igazságszolgáltatási ügyben. A császár halála után azonban a vármegyék visszanyerték korábbi joghatóságukat.

3. A kiváltságos kerületek intézményei

A szabad kerületek (circuli liberi, adistrictus) teljesen függetlenek voltak a vármegyei szervezettől, közvetlenül kapcsolódtak be az ország feudális szervezetébe. Három nagy csoportjuk volt:

1) A szepesi szász városok,
2) a jászkun telepek és
3) a hajdúvárosok.

A szepesi szász városok (oppida Scepusiensia) az Árpád-kor óta királyilag kiváltságolt települések voltak, s szabadságaik védelmére városközségekbe tömörültek. Legjelentősebb az ún. szepesi szász egyetem(Universitas Saxonum Scepusiensium) volt, élén egy választott szász gróffal (comesszel) és saját külön szokásjoggal, az ún. Zipser Willkühr-rel. Kötelékébe - miután Lőcse és Késmárk szabad királyi városi rangra emelkedtek és önállósultak - 24 város tartozott. Ezek közül azonban Zsigmond király 1412-ben 13-at elzálogosított Lengyelországnak. Ezek csak Mária Terézia korában, 1772-ben kerültek vissza a magyar koronához és három más kincstári várossal együtt ők alkották a XVI város kerületét (Districtus oppidorum XVI Sepusiensium). Az el nem zálogosított 11 város még a középkor végén magán-földesuraság alá került és ennek következtében elveszítette eredeti szabadságát és nem tartozott e kerülethez.

Középkori kiváltságban gyökerezett a Jászkun kerület (Districtus Jazygum et Cumanorum) különállása is. A jászkunság nem volt összefüggő terület, hanem három különböző helyen fekvő tagból áll: a Tisza és a Zagyva közötti jászságból (Jazygia), a Duna-Tisza közi Kiskunságból (Cumania minor) és a tiszántúli Nagykunságból (Cumania major). Bírói-közigazgatási önkormányzatuk a középkorban székekre (sedes)tagozódott, élükön egy-egy kapitánnyal (capitaneus), s éppen úgy, mint a vármegyéké, az igazságszolgáltatásra és közigazgatásra egyaránt kiterjedt. A székek élén a nádor állt, mint jászkun főkapitánya (supremus capitaneus). Kiváltságos helyzetük a XVIII. sz. első felében csaknem veszendőbe ment. I. Lipót király ugyanis a kerületet földesúri joghatósággal elzálogosította a Német Lovagrendnek. A jászkunok azonban 1745-ben hatalmas összeggel (500.000 forintért) visszaváltották szabadságukat. Belső adminisztrációjuk a török utáni időkben már a vármegyei szervezethez lett hasonlóvá. 1790/91-ben az országgyűlés is elismerte rendi jogállásukat, ülési és szavazati jogot adva nekik a törvényhozásban.

A harmadik szabad kerület, a hajdúvárosoké (Districtus Hajdonicalium oppidorum) újkori alakulat volt. Mint ismeretes, Bocskai István erdélyi fejedelem volt az, aki a zászlaja alatt küzdő szabad hajdú harcosokat a XVII. sz. első éveiben a Tiszántúlon letelepítette, egyetemlegesen megnemesítette és lakóhelyeiket önkormányzattal ruházta fel. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése után a Habsburg királyok alatt a Hajdúság kamarai igazgatás alá került, s városaik közül csak hét tudta megőrizni teljes önállóságát: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nádas, Polgár, Szoboszló, és Vámospércs. 4 többi földesúri hatóság alá került. A szabadnak maradt városok testületi szerve a közgyűlés volt; ez egy-egy évre választotta meg a tisztségviselőket. A városoknak volt közös szervük is: az universitas. Országrendiségüket végérvényesen szintén csak az 1790/91.évi országgyűlés ismerte el, felruházva őket országgyűlési képviseleti joggal.

4. A városi intézmények

A helyi igazgatás nem nemesi, de kiváltságos alkatelemeit alkották még a szabad királyi városok és bányavárosok (liberae regiae civitates, illetőleg civitates montanae) is. Ezek földrajzilag ugyan egy-egy vármegye kerületébe tartoztak, de nem jogilag. A nemesi vármegye joghatósága (iurisdictiója) éppen úgy nem terjedt ki rájuk, mint a velük esetleg szomszédos nagybirtokos főuraké sem. Nekik a király volt a közvetlen hatóságuk; egyébként saját szokásjoguk szerint éltek és széles körű önkormányzattal (magistrátus-választási, jogszabály-alkotási, bíráskodási, valamint országgyűlési követküldési joggal rendelkeztek.

Belső szervezetük - a társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődéssel párhuzamosan - mind összetettebb lett. Kormányzatukat a középkor óta két nagy testületi szerv intézte: az ún. választott község (electa communitas)és a városi tanács (magistratus, senatus). Az újkor századaiban a vezetés mindinkább a magistrátus tagjainak kezében összpontosult, a communitas jogköre egyre összébb szorult.

A magistratust eredetileg a bíró (judex), a polgármester (consul), a városkapitány (capitaneus) és rendszerint 12 esküdt (iurati cives) vagy tanácsos (senatores) alkotta. A bíró kiváltképpen az igazságszolgáltatás felelős irányítója volt, a polgármester a gazdasági, a városkapitány a rendészeti ügyköré. Mellettük már a XVI. században fontos szerepet töltött be a jegyző (notarius), majd a XVIII. századtól kezdve az ügyész (syndicus) is. A választott község vezetője a szószóló (tribunus plebis, Fürmender) volt; ő tartott kapcsolatot a magistrátussal.

A király bírói hatalmát a szabad királyi városok egy része fölött mint fellebbviteli fórum a királyi tárnokmester (magister tavernicorum regalium), más része felett a királyi személynök (personalis praesentiae regiae) gyakorolta. A városok bírói autonómiája egyébként legalább éppen annyira kiterjedt volt, mint a vármegyéké, vagy a nagybirtokos mágnásoké; gyakorolták a pallosjogot is.

A szabad királyi és bányavárosokat birtokjogi tekintetben a szent korona vagyonának (peculia Sacri Regni Coronae) tekintették; ezért a királyi kamara felügyelete alatt álltak. Ebből adódott a XVIII. századtól kezdve az a gyakorlat, hogy a városi tisztújító közgyűléseket csak királyi biztos jelenlétében lehetett megtartani.

A városok életében a XVI-XVII. században fontos szerepet játszott a polgárságnak kézműves rétege, a céhes mesterek. A céhek (contubernia, cehae) jelentősége azonban a XVIII. századtól kezdve a kapitalizálódó patrícius elemekkel szemben mindinkább eljelentéktelenedett.

5. A jobbágyközösségek intézményei

Az ország falvainak (pagi) és mezővárosainak (oppida) zöme (közel 12.000 település) magánföldesúri joghatóság (iurisdictio domini terrestris) alá tartozott, s mint ilyen, semmiféle rendi jogállást nem élvezett. Ez persze nem jelentett annyit, hogy e települések keretein belül az ott élő paraszti lakosságnak (rustici) semmiféle önigazgatási intézménye nem volt. A közrendet biztosító legfontosabb funkciók ellátására a falvak is rendelkeztek bizonyos hatósági szervezettel. A község élete is szokásjogon alapult; ennek érvényesülésén a bíró (iudex, villicus) őrködött; neki joga és kötelezettsége volt a helyi jogrendet megsértő kisebb ügyekben ítélkezni is. Mellette éppúgy, mint a kiváltságos községekben egy esküdti testület is fennállt. A XVIII. században, amikor a falusi közigazgatás írásossá kezdett válni, a bíró mellett feltűnt a jegyző (notarius) is. Ezek a paraszti funkcionáriusok azonban függő viszonyban voltak a földesuraságtól. Azok a falvak, amelyek a gazdasági-társadalmi fejlődésben magasabb szintre jutottak, földesuruktól több-kevesebb jogot (bíróválasztás, vásártartás stb.) szerezhettek, vagyis tágabb vagy szűkebb önkormányzat birtokába juthattak. Ezeket nevezték mezővárosoknak, oppidiumoknak.

A komolyabb pörös vagy súlyosabb bűnügyek azonban nem a falubíró, hanem a földesúr bírói széke, az ún. úriszék (sedes dominalis) elé tartoztak. A paraszt-községek népének - mind a birtokos jobbágyoknak(coloni), mind a napszámosoknak (inquilini) földesuraságukhoz való viszonyát - az ún. úrbéri viszonyt a XVI. századtól fogva a helyi szokások alapján írásba foglalták; az ilyen írott úrbéri rendtartást neveztékurbáriumnak. Mária Terézia királynő 1767-ben országos úrbéri szabályzatot léptetett életbe, amely messzemenőleg uniformizálni igyekezett a jobbágyközségek intézményeit, különös tekintettel a birtokviszonyokra és a járadékszolgáltatásra.

IV. Az egyházi intézmények

1. Egyházak az államban

Az Árpádok magyar királysága - mint ismeretes - a keresztény Európa latin részének, a római katolikus egyházi szervezetnek lett integráns része. A magyarországi katolikus egyház - éppúgy, mint a más országbeliek - évszázadokon ét igyekezett fenntartani Rómához tartozásának tudatát és univerzális jellegét. A papság a világi hatalom alatt álló országokat eredetileg mindenütt missziós területnek tekintette; a külön dinasztikus politikai érdekekkel nem feltétlenül azonosította magát. Ám a világi uralkodói hatalomnak Európa-szerte végbement megerősödése és a pápai fennhatóságtól való függetlenülése mindenütt politikai szervezetté igyekezett az egyházat átalakítani. Ebbe az irányba tartott a fejlődés a XIV. századtól kezdve nálunk is. Zsigmond korától Mátyásig a magyarországi katolikus egyház nemzetközisége is elhalványult, mindinkább dinasztikus állami jellegűvé vált, és ennek megfelelően az egész papi hierarchia beleépült a magyar rendi társadalom-szervezetbe. Uralkodóink felruházták magukat az ún. főkegyúri joggal (jus patronatus regalis, jus supremi patronatus), ami a hazai egyházi ügyekbe való széles körű beavatkozást biztosított számukra, különös tekintettel a püspökségek betöltésére. Ilyenképpen tág kapu nyílt mindenféle hatalmi visszaélésre, az egyháznak eredeti kultikus-kulturális hivatásától való eltérítésére és intézményeinek világi érdekek, célok szolgálatába állítására. Ezek az uralkodói abususok a Mohács előtti és utáni évtizedekben már minden korlátot áthágtak. Nem csoda, ha az egyházi vezetésnek ez az elvilágiasítása hathatós előmozdítója lett a hitújítási mozgalomnak és a hazai keresztény egység felbomlásának.

A török invázió térfoglalásával párhuzamosan a római katolikus egyház mélyen lehanyatlott, mellette több új protestáns egyházszervezet jött létre és egyre fokozódó tért nyert a középkorban viszonylag csekély szerepet játszó görög ortodox egyház is. A Habsburgok kezébe került államhatalom sokáig tétlen szemlélője volt ennek a vallási "anarchiának". A XVI. század utolsó harmadában 1576 után azonban a királyság feladta passzivitását és egyértelműen a katolikus egyház oldalára állt. Teljes erejével támogatta a tridenti zsinat 1545-1563 által megindított ellenreformációs mozgalmat és ezzel összhangban a XVIII. század elejéig ismét érvényesülni engedte a nemzetek fölötti katolikus univerzalizmus eszméjét.

Az ellenreformációs harc azonban tudvalevőleg nem aratott teljes győzelmet. Csupán annyit ért el, hogy többségi helyzetbe juttatta és állami védelem alatt álló uralkodó pozícióba emelte a római katolikus klérust.

Viszont a protestáns egyházak fennállását akarva-akaratlan el kellett ismerni. Hasonlóképpen tudomásul kellett venni a görög ortodox egyház létét is, miután ennek a római egyházba való bekebelezése, az ún. görög-katolikus térítő mozgalom szintén csak félsikerrel járt.

A két évszázadig tartó vallásharcból igazi haszna csak a Habsburg királyi hatalomnak volt. A szatmári béke (1711) után az uralkodók mindinkább visszatértek a XV. századi magyar királyok egyházpolitikájához és a római katolikus egyházszervezetet - ismét a főkegyúri jogra hivatkozva - dinasztikus-állami egyházként kívánták kezelni és felhasználni. Ugyanilyen jogokat érvényesítettek az újonnan szervezett görögkatolikus egyházzal szemben is. A görög ortodox és a protestáns egyházak ellenében természetesen főkegyúri jogról nem lehetett szó, és így "államosításuk" nem történhetett meg, de az uralkodók hatalmi szóval ezeket is megrendszabályozhatták, ahogyan meg is tették.

Végső soron tehát a XVI-XVIII. században valamennyi magyarországi egyház intézményi fejlődése többé-kevésbé a dinasztikus államhatalomtól függött.

2. A római katolikus egyház szervezete és vallásos intézményei

A magyarországi római katolikus egyház (Ecclesia Romano-Catholica per regnum Hungariae) kormányzati szervezete az első Árpád-házi királyok korától Mária Teréziáig nem sok lényeges változáson ment keresztül. Az egyházkormányzat alapintézményét az egyházmegyék (dioeceses) alkották, élükön egy-egy püspökkel (episcopus). Több-kevesebb egyházmegyéből tevődött össze az egyháztartomány (metropolia)egy-egy érsek (metropolita, archiepiscopus) kormányzása alatt. Az érsek azonban nemcsak a metropolia élén állott, volt saját külön egyházmegyéje (archidioecesis) is, akárcsak a püspököknek. Szent István király korától kezdve a magyar katolikus egyház két főegyházmegyéből, úm. az esztergomiból és a bács-kalocsaiból, valamint nyolc egyházmegyéből, nevezetesen a győri, veszprémi, pécsi, váci, és egri, illetőleg a bihari (később nagyváradi) erdélyi (gyulafehérvári) és csanádi dioecesisből állt. Az előbb említett öt püspöki egyházmegye alkotta az esztergomi metropolist, az utóbbi három pedig a bács-kalocsai egyháztartományt. Az egyházmegyék száma az Árpád-korban (ha a zágrábi és a boszniai-diakovári püspökséget nem számítjuk) még kettővel szaporodott: a nyitraival (1115 körül) és a szerémivel (1229).

A püspökségeken belül kisebb igazgatási kerületeket alkottak a főesperességek (archidiaconati), ezeken belül pedig a falutelepülések szintjén a plébániák (parochiae).

Az egyházmegyei szervezetnek fontos alkotórészei voltak a káptalanok  (capitula). Minden érseki és püspöki megyének megvolt a maga káptalanja (capitulum metropolitanum, ill. capitulum cathedrale). Rajtuk kívül a középkor óta még számos, önálló, a püspökséggel össze nem kötött ún. társaskáptalan (capitula collegiata) is fennállt; zömük azonban a török hódoltság ideje alatt elenyészett. Korszakunkig csupán két felvidéki társaskáptalan, a pozsonyi és a szepesi őrizte meg jelentőségét. A káptalanok egyházkormányzati funkciójukon túl, évszázadokon át a világi társadalom jogéletében mint hiteles helyek, valamint az intellektuális ismeretek terjesztésében mint iskolafenntartók is fontos szerepet töltöttek be. Oktatási működésüket a reformáció, hiteles helyi működésüket az írásbeliség széles körű elterjedése szüntette meg.

A püspöki egyházmegyék középkori eredetű hagyományos beosztása csak a XVIII. század utolsó negyedében változott meg. Jellemző módon ezeket a változtatásokat nem a római pápa, hanem az egyház fölötti gyámkodást kisajátító királyi hatalom foganatosította. Mária Terézia az állami és társadalmi élet racionális átrendezése kapcsán kerített sort a magyar egy házszervezet megújítására. Mint "apostoli király" elrendelte a régi egyházmegyék határainak szűkebbre vonását és az így nyert területeken öt új püspöki megye szervezését. Így jött létre a Felvidéken 1776-ban a szepesi, a rozsnyói és a besztercebányai püspökség, a Dunántúlon pedig 1777-ben a szombathelyi és a székesfehérvári. Újítás-számba ment a Délvidéken még a szerémi és az egykori boszniai püspökségnek szerémi-diakovári egyházmegyévé való összevonása. Ettől kezdve tehát az anyaországban 16 római katolikus egyházmegye állt fenn.

Az egyházmegyéknek sajátos joghatósági intézményei voltak az ún. szentszékek (sacra sedes, fori ecclesiastici). Ezek elsősorban szorosan vett egyházi ügyekben, másodsorban a világi hívek házassági ügyeiben bíráskodtak.

A világi papság utánpótlásának intézményeit alkották a XVII. századtól kezdve kialakuló papneveldék (seminaria). Kiemelkedett közülük a nagyszombati Seminárium generale és Seminarium Sancti Stephani, a budai Seminarium Clericorum Széchényianum, valamint a győri és kassai hasonló intézet.

Volt a római katolikus egyháznak a püspöki plébánia szervezeten kívül még egy különálló vallásos intézményi szervezete is, ti. A szerzetesrendek (ordines regulares, ordines religiosi). Ezek zömmel a középkorban alakultak, általában azzal a rendeltetéssel, hogy a világi élet nyers erkölcseivel szemben a keresztényi erények gyakorlati példamutatói legyenek, főleg olyan időkben, amikor a világi papság (clerici saeculares) maga is a profanizálódás áramába került. Az Árpád-korban hazánkban meg települt szerzetesrendek legtöbbje túlélte a reformációt és a török hódoltság válságsorozatát és a XVIII. században újjászerveződött. A rendeknek - életformájuk szerint - három nagy csoportjuk alakult ki: a monostorokban közösségi életet élő, ún. monachális rendek (ordines monachici), az eredetileg magányba vissza-vonuló remeterendek (eremitae) és a nép között prédikáló ún. koldulórendek (ordines mendicantes). Monachikus rend volt a bencések (Ordo Sancti Benedicti), a ciszterciták (Monachi Cisztercienses) és a premontreiek (Canonici Regulares Praemonstratenses) rendje, A remeték csoportjába tartoztak: a pálosok (Eremitae Sancti Pauli primi eremitae), az ágostonosok (Eremitae Sancti Augustini), a kamalduliak (Camaldulienses) és a karmeliták(Carmelitae). Kolduló rendek voltak a ferencesek (Ordo Fratrum Minorum Sancti Francisci, és mellékágaik: Ordo Fratrum Minorum Sancti Francisci Conventualium, Ordo Fratrum Minorum Sancti Francisti Observantium és Ordo Sancti Francisti Capucinorum, továbbá a domonkosok (Ordo Praesicatorum vagy Dominicanorum). Újjászerveződött a XVIII. században egyik középkori apácarendünk is, ti. a Clarissáké (Ordo Monialium Sanctae Clarae). A török korszakban és azután néhány új szerzetesrend is megtelepült hazánkban, így a rabkiváltó trinitáriusok (Ordo Fratrum Sancti Trinitatis) és a kontemplatív típusú szerviták (Ordo Servorum Beatae Mariae Virginis).

Új (XVI. századi) alapítású, jellegzetesen újkori szerzetesrendek voltak a jezsuiták (Societas Jesu) és a kegyesrendiek vagy piaristák (Ordo Scholarum Piarum). Az előbbiek az ellenreformáció harcos zászlóvivői és egyben tanítórend, az utóbbiak - nevük szerint is - sajátszerűen oktató szervezet. Mindkettő elsőrangú, valamennyi más szerzetesrendet felülmúló szerepet játszott a XVII-XVIII. századi magyarországi vallásos és kulturális életben.

3. A görög ortodox és a görög katolikus egyház vallásos intézményei

A görög ortodox egyház (Clerus Graeci Ritus hon Unitorum) beszivárgása Magyarország területére már a X-XI. századtól kezdve kimutatható. Az Árpád-házi királyoknak a bizánci birodalommal és a belőle kibontakozó szerb állammal, másfelől az orosz-ukrán részfejedelemségekkel való gyakori politikai érintkezései és családi kapcsolatai újra meg újra kaput nyitottak az ortodox egyház számára. A szilárdan megalapozott római katolikus egyházi szervezettel szemben azonban jelentős tért nyerni nem tudott. Csak a XIV. századtól kezdve érvényesült erőteljes görögkeleti invázió, de nem missziós tevékenység révén, hanem a szomszédos pravoszláv vallású népek (rutének, románok és szerbek) egyre fokozódó beköltözésével. Ez a beözönlés a török háborúk korában érte el tetőfokát. A római katolikus és a XVI. században belőle kiszakadt protestáns egyházak mellett ekképpen jelent meg Magyarországon mint hatalmas harmadik: a görög ortodoxia. Ez a jelenlét azonban általában nem jelentett egyszersmind intézményes sérülést. A görögkeleti egyház mint szervezet - a románok és a rutének között - sokáig nem nyert közjogi elismerést, csak elmosódott illegális formák között, gyér kolostori hálózatként egzisztált. Állami - pontosabban: egyoldalúan uralkodói - legalizálást a magyarországi ortodoxia legelőször szerb viszonylatban nyert. Erre a XVII. század utolsó évtizedében, a török birodalom ellen indított Habsburg-birodalmi hadivállalkozás kapcsán került sor. Ekkor (1690-ben) történt, hogy a császári seregekkel együttműködő szerb népi fölkelők a felülkerekedő törökök elől tömegesen Magyarországra menekültek és itt az elnéptelenedett Szerémségben császári engedéllyel családostól letelepedtek. A menekülőkkel együtt áttelepült Magyarországra a szerb autokefál egyházi szervezet is, élén a vezető főpappal, a patriarchával. S minthogy a szerbekre a császárnak katonai szempontból szüksége volt, sietett egyházukat - amely egyben politikai reprezentánsuk is volt - törvényes jogú klérusnak elismerni. Nem sokkal utóbb, a XVIII. század első felében a szerbek a Szerémségből széles körben kirajzottak Magyarország területére kelet és észak felé is. Népesebb kolóniáikon (Bácsban, Aradon, Temesvárott, Versecen, sőt Budán is) kolostorokat és püspökségeket alapítottak. Magyarországi metropolitjuk előbb Krusedolban, majd Karlócán tartotta rezidenciáját.

A román és rutén ortodoxiával szemben a Habsburg uralkodók nem kerültek ilyen elkötelezett helyzetbe, ezért egyházszervezetük kialakulását legkevésbé sem segítették elő, inkább gátolták. Felhatalmazást adtak a jezsuitáknak arra, hogy e népek körében erőteljes missziós tevékenységet folytassanak s papságuk megnyerésével a román és rutén görögkeletieket görög katolikus egyházzá (Clerus Graeci Ritus Catholicorum)szervezzék. Ez a térítő akció - bár teljes sikerre nem vezetett - jelentékeny eredményekkel járt. Mária Terézia az 1770-es években már abban a kedvező helyzetben volt hogy görög katolikus püspökségeket alakíthatott és ezzel szilárdan intézményesíthette az új egyházat. Először (1771) a munkácsi rutén görög katolikus püspökség felállítására kerített sort, majd (1777) a tiszántúli románok számára szervezett Nagyváradon görög katolikus püspökséget. Ezeknek az egyházmegyéknek a keretében római katolikus mintára kialakult a plébániaszervezet, de a bazilita szerzetességgel (Religiosi Graeco-Catholici Ordinis Sancti Basilii Magni)fennmaradt az ősi keleti kolostoregyház intézménye is. Ez az új görög katolikus egyházi szervezet - a papság korszerű intellektuális képzésével - elindítója lett a hazai románság és ruténság társadalmi-kulturális fejlődésének.

4. A protestáns egyházak szervezete

A protestantizmus a szűkebb Magyarországon a XVI. sz. végéig két hitvallási ágazatban bontakozott ki: a lutheri ágostai hitvallás (Clerus Augustanae confessionis addictorum) közösségében és a kálvini helvét hitvallás követőiben (Clerus Helveticae confessionis addictorum). Eleinte országszerte a lutheri evangélikus irányzat volt túlsúlyban, később azonban tért vesztett a kálvini református egyházzal szemben. Végül is a lutheranizmus a felvidéki, jobbára német és szlovák nyelvű lakosság körére szorult vissza; a nagyalföldi és a dunántúli magyarság a kálvinizmus tanaihoz csatlakozott. A XVII. sz. első évtizedeiben a két protestáns egyház híveinek számára és társadalmi-politikai súlyára nézve messze felülmúlta a katolikus egyházat. Szervezete a zsinat-presbiteri kormányzati elv alapján éppen kiépülőben volt, amikor a katolikus restaurációs mozgalom támadása megkezdődött.

Az ellenreformációnak a Habsburg királyok hatalmi támogatásával egy évszázad leforgása alatt sikerült felülkerekednie. A protestantizmus elvesztette uralkodó társadalmi-politikai pozícióját, kisebbségbe került, de azért nagy területeken, a társadalom széles köreiben fenn tudta tartani hitvallását és egyházát. Ennek ellenére nem volt többé abban a helyzetben, hagy szervezetét és intézményeit teljesen önállóan alakítsa ki; ki volt szolgáltatva a katolikus Habsburg uralkodók hatalmi beavatkozásainak. Így történt, hogy amikor a szatmári békekötéssel (1711) a nyílt ellenreformációs harc lezárult, a két protestáns egyház új szervezetét királyi előírás alapján kellett kialakítani.

III. Károly 1731-ben, illetve 1734-ben kibocsátott idevágó két rendelete, az I. és II. Carolina resolutio állapította meg a protestáns egyházak alapvető kormányzati intézményeit. E szerint a szűkebb Magyarországon (a Királyhágón inneni területen) mind reformátusok, mind az evangélikusok 4-4 egyházkerületet (superintendentiát) tarthattak fenn. A reformátusok ennek megfelelően létesítették a Duna-melléki (Cis-Danubiana), a Dunántúli (Trans-Danubiana) és Tiszán inneni (Cis-Tybiscana) és a Tiszán túli (Trans-Tybiscana) superintendentiát; az evangélikusok pedig a Dunán inneni, a Dunán túli, a bányai (Montana) és a tiszai(Tybiscana) superintendentiát. Minden egyházkerület élén egy superintendens vagy püspök és egy világi főgondnok állt; fölöttük pedig egy testületi kormányzó kollégium, az egyetemes gyűlés vagy konvent. Az egyházkerületek több egyházmegyét foglaltak magukba; ezeket egy-egy esperes és egy-egy világi gondnok vezette. A legkisebb szervezeti egységet a helyi gyülekezet alkotta, élén az egyháztanáccsal, apresbitériummal. Mindkét protestáns egyházban a törvényhozás joga az egyetemes gyűlést vagy zsinatot illette.

Végső fokon tehát - az uralkodói beavatkozás ellenére - sikerült a protestánsokat intézményi szervezetükben érvényre juttatni, azt az alapelvüket, miszerint minden hatalom és jog forrásának a gyülekezeteket kell tekinteni.

5. A közoktatás intézményei

a) Az oktatásügy (res scholastica) a XVIII. sz. utolsó negyedéig (1777-ig) nem tartozott az állam funkciókörébe. Az állam ez ideig - mint tudjuk - kizárólag politikai, katonai és jogrend-fenntartó intézmény volt. A társadalomnak szellemi, művelődési igényeit az újkor első századaiban is a vallásos szervezetek, az egyházak elégítették ki. Jellemző módon a kultusz és kultúra szférája a protestantizmusban is összeforrva jelentkezett, akárcsak a középkori katolicizmusban. Csakhogy amíg a szellemi nevelés a reformáció előtt úgyszólván kizárólag a klerikus képzés céljait szolgálta, addig a protestáns egyházak körében kezdettől fogva kiterjedt a világiakra is. Ismeretes, hogy a reformátorok azért hirdették és valósították meg a "közoktatást", hogy a bibliaolvasás elvileg "mindenki" számára lehetővé váljék. Hazánkban is kb. 1530-tól kezdve a XVI-XVII. század folyamán tüneményes gyorsasággal sikerült a protestánsoknak városokban és falvakban életre hívniok az új típusú, mindenki számára nyitva álló oktató intézményeket: az elemi ismereteket közlő kisiskolát, a klasszikus műveltséget közvetítő latin iskolát, sőt a magasfokú intellektuális képzést végző bölcseleti-teológiai tanintézeteket is. A tridenti zsinat (1545-1563) után a katolikus egyház is magáévá tette a világiak szellemi nevelésének programját és a piarista, valamint a jezsuita szerzetesrend tervszerű, szervezett munkájával - egy évszázaddal megkésve ugyan - hasonlóképpen sikerrel építette ki alsó-, közép- és felsőfokú tanintézeteinek az országot behálózó rendszerét.

E helyen nincs lehetőségünk arra, hogy a protestáns iskolahálózat kifejlődését, illetőleg az ellenreformáció következtében történt hanyatlását nyomon kísérjük. Hasonlóképpen nem ismertethetjük kibontakozásukban a katolikus szerzetesi iskolaintézményeket sem. Mindegyik fél részén csupán a szilárdan megalapozott, tartós életű és kiemelkedő jelentőségű intézményeket regisztrálhatjuk.

b) Említettük, hogy az ágostai evangélikus egyház az ország nyugati, északnyugati, északi peremvidékein, kivált a felső-magyarországi német városokban és a vegyes magyar-szlovák lakosságú vidékeken vert erős gyökeret. Ennek megfelelően itt fejlődtek ki leghíresebb iskolái is. Középfokú iskolatípusukat általában líceumnak nevezték, kivételesen kollégiumnak. A XVII.-XVIII. sz. egész folyamán elsőrendű líceumok álltak fenn Sopronban, Pozsonyban, Késmárkon, Lőcsén és egy kiváló kollégium Eperjesen. Kevésbé jelentős, bár a reformáció kibontakozása idején szintén híres luteránus líceumok működtek Besztercebányán és Selmecbányán is. Számos helyen voltak kisebb, partikuláris jellegű evangélikus középiskolák is, így többek között Modorban, Nagypalugyán, Gömörben és Rozsnyón.

c) A helvét hitvallást követő református egyház fő uralmi területe kiváltképpen a török hódoltsággal és az erdélyi fejedelemséggel szomszédos Tiszavidék volt. E tájon alakult ki Sárospatakon, Debrecenben és Nagyváradon a reformátusok komplex iskolatípusa: a kollégium. Egyazon keretek között folyt itt a közép- és felsőfokú oktatás: világi rétegek humanista kiművelése és lelkészek szakképzése. 1660 után, amikor Nagyvárad török uralom alá került, Kelet-Magyarországon csupán két főintézetük maradt a reformátusoknak: a pataki és a debreceni. Ezek olyan szilárdan intézményesültek, hogy az ellenreformáció rohamai sem tudták megdönteni őket, legfeljebb átmeneti szünetelésre kényszerítették. Volt még az ország középső és nyugati részén is egy-egy jeles református kollégium: a kecskeméti és a pápai. A másod-, harmadrendű tanintézeteknek a XVIII. sz. második felében egész sora állt fenn. Nevezetesen: a Duna-Tisza közén a ceglédi, kunszentmiklósi, nagykőrösi és kiskunhalasi - a Felvidék peremén a losonci, miskolci és szikszói -, a Tiszántúlon a nagykárolyi, hajdúnánási, mezőtúri, szentesi, hódmezővásárhelyi, békési és nagyszalontai gimnáziumok, illetve partikulák. Az Alföld északkeleti peremvidékén pedig a losonci, illetve a máramarosszigeti líceum.

d) A középkori katolikus iskolarendszer a XVI. sz. közepén a reformáció és a török invázió következtében teljesen felbomlott. Új alapokon való reorganizálására csak a XVII. században az ellenreformáció kibontakozása kapcsán került sor. Vezérszerepe volt e téren a jezsuita rendnek. A jezsuitáknak csaknem olyon gyorsan és általánosan sikerült új közép- és főiskolákkal betelepíteniök az országot, mint egy évszázaddal korábban a reformátoroknak. Tanintézeteik tulajdonképpen nem különálló intézmények voltak, hanem rendházaik szoros tartozékai. A jezsuita középiskola (schola media, schola humanitatis) vagy főiskola (schola superior, academia, univerzitas) mindig valamely rendi székház (residentia) vagy társház (collegium) keretében működött. Az iskolának mindenütt integráns részét alkotta a nevelőintézet világi ifjak számára a convictus, papjelöltek számára a seminarium. A XVIII. sz. közepén az országban nem kevesebb, mint 29 jezsuita tanintézet állt fenn: Nagyszombatban egyetem (universitas), Kassán, Budán és Győrött egy-egy filozófiai-jogi főiskola (academia), Bazinban, Besztercebányán, Egerben, Eperjesen, Esztergomban, Gyöngyösön, Komáromban, Kőszegen, Liptószentmiklóson, Lőcsén, Nagybányán, Pécsett, Pozsonyban, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmecbányán, Sopronban, Szakolcán, Szatmárnémetiben, Szegeden, Székesfehérvárott, Temesváron, Trencsénben, Znióváralján, Ungváron és Zsolnán egy-egy gimnázium.

A katolikus iskolaszervezet újjáépítésének jelentős tényezői voltak még a piaristák is. Rendjük kifejezetten közoktatási célzattal alakult s ehhez képest elemi és középfokú oktatással egyaránt foglalkozott. Iskoláik hasonlóan a jezsuitákéhoz, rendi társházak (collegia) és székházak (residentiae) keretében működtek, s ugyancsak a humanista műveltség terjedésén fáradoztak. Tanintézeteik az egész országban elterjedtek, s a jezsuita intézetekkel együtt sűrű katolikus iskolahálózatot alkottak. Számuk a XVIII. század III. harmadában 23 volt. Egy-egy gimnáziumuk volt Breznyóbányán, Debrecenben, Kalocsán, Kecskeméten, Kisszebenben (Sáros megye), Kaposváron, Máramarosszigeten, Nagykanizsán, Nagykárolyban, Nyitrán, Magyaróváron, Pesten, Podolinban, Privigyén, Rózsahegyen (Liptó megye), Szegeden, Szempcen, Szentgyörgyön (Pozsony megye), Szentannán (Arad megye), Tatán, Tokajban, Vácott és Veszprémben.

Más szerzetesrendek csak egészen kivételesen foglalkoztak tanítással, inkább csak olyan helyeken, ahol egyéb tényező nem volt az oktatási feladatok ellátására. Így nyitottak iskolát a ferencesek Baján és Zomborban, a minoriták Aradon, Miskolcon és Nyírbátorban, a domonkosok Vasváron, a pálosok Pápán és Sátoraljaújhelyen, a bencések Modorban, a premontreiek pedig Csornán.

A XVIII. sz. folyamán főképpen a török uralom alól felszabadult országrészekben a római katolikus egyházmegyék székhelyein is létrejöttek főpapi alapítású felsőfokú tanintézetek, ún. líceumok (lycea episcopalia). Ezekben is, éppúgy, mint a jezsuita akadémiákban, filozófiai és jogi oktatás folyt. Közöttük legnagyobb hírre az egri, ún. Foglár-féle intézet emelkedett.

e) A két görög egyház (az ortodox is, a katolikus is) iskolázás terén messze elmaradt a többi keresztény közösség mögött. A humanista latin műveltség csak a görög katolikus egyházba tudott lassan behatolni, az ortodox megmaradt az egyházi szláv liturgikus nyelv fejlődésgátló világában. Szellemi művelődésre csaknem a XVIII. sz. végéig különben is csak a kolostorok falai között nyílt lehetőség, kizárólag papnevelési célzattal. A szerb, román és rutén világiak művelődni vágyó elemei sokáig más vallású latin iskolák látogatására kényszerültek. Csak a XVIII. sz. utolján kezdtek a görög egyházak laikus-oktatással is foglalkozni, legelőbb (1791-től) a karolócai szerb érseki líceumban. Később Ungváron a görög katolikus ruténeknek, illetve Belényesen a görög katolikus románoknak is nyílt egy középiskolájuk.

f) 1760 körül érkezett el az az idő, amikor a királyi hatalom - a felvilágosodás nyugat-európai polgári eszméinek hatása alatt - saját érdekében megkezdte a feudális jogok által széttagolt középkori államrendszernek egységes racionális politikai intézménnyé való átszervezését. Minden közérdekű funkciót az államnak kell kézbe vennie! Ez volt az ún. felvilágosult abszolutizmus egyik alapelve. A királyság ideológusai elsősorban a közoktatás intézményeire, az iskolákra gondoltak, mégpedig kiváltképpen a római katolikus egyház iskoláira. Kimutatták, hogy a k