Berlász Jenő

Közintézményeink a XVI-XVIII. században

Bevezetés

Ha állami és társadalmi életünk XVI-XVIII. századi fejlődését a közintézmények, vagyis a politikai, katonai, gazdasági, kulturális és vallásos rendeltetésű szervezetek alakulásában kívánjuk megismerni, célszerű legelőbb az ország földrajzi és hatalmi kereteiről fogalmat alkotni.

Köztudott, hogy hazánk területe a XI. századtól a XVI. század közepéig az egész Kárpát-medencét kitöltötte: hozzá tartozott Erdély (Transylvania) és Horvát-Szlavónország (Croatia et Slavonia) is. Ez a félezeréves szilárd politikai egység azonban a XVI. század második felében a török nagyhatalom sorozatos támadó hadműveletei következtében felbomlott és széjjelhullt: az ország középső része török uralom(Imperium Turcicum) alá került, Erdély (Transylvania) az Alföld keleti, északkeleti peremvidékével török vazallus fejedelemség (principatus) lett, úgyhogy a Magyar Királyság (Regnum Hungariae)birtokállományaként csak Horvát-Szlavónország és a Dunántúl nyugati sávja, valamint az Északnyugati és Északkeleti Felvidék maradt meg. Tudvalevő az is, hogy ez az állapot egészen a XVII. század végéig állt fenn. Az 1683-ban megindult törökellenes felszabadító hadjáratok során 1699-ig sikerült az idegen hódítókat kiszorítani az ország legnagyobb részéből. Egyidejűleg (1691) Erdély is megszűnt tőrök hűbéres állom lenni, és Habsburg jogar alá került. Ettől kezdve csupán Temes, Torontál és Krassó-Szörény vidéke maradt török impérium alatt, de két évtized múlva, 1718-ban (a pozsareváci béke értelmében) ez a terület is felszabadult.

A XVIII. század kezdetén tehát megtörtént Magyarország földrajzi-területi reintegrálódása. Tudni kell azonban, hogy ez a kiegészülés nem jelentett egyszersmind közjogi egyesülést is. A magyar államhatalmat birtokló Habsburg-házi uralkodók (Domus Austriaca) országunk középkori politikai egységét a felszabadító háborúk után nem állították helyre maradéktalanul. Így Erdélyt nem egyesítették az anyaországgal, hanem külön koronatartomány (principatus), majd (1765-től) magno-principatus gyanánt kormányozták egészen 1848-ig, illetve 1867-ig. Külön provinciát alakítottak Temesi Bánság (Banatus Temesiensis) néven a Marostól délre fekvő, utoljára felszabadított vidékekből is, s ezt csak hatvan év múltán, 1778-ban voltak hajlandók az anyaországhoz visszacsatolni. De volt még egy további kihasított területsávja az országnak, a XVIII. század során részletekben megszervezett katonai határőrvidék (Confiniaria militaria), amely a déli országhatárok mentén húzódott, s horvát-szlavón, bánsági és erdélyi területeket foglalt magába.

Íme, így alakultak a XVI-XVIII. század során az országi földrajzi-politikai határai, közintézményeink természetes keretei, fejlődésüknek több tekintetben befolyásolói.

Ami pedig az országvezetés politikai-hatalmi viszonyait illeti, annak lényegét a XVI-XVII. századra nézve legbeszédesebben a "fejedelmi-rendi dualizmus" formulával lehet kifejezni. Annyit jelent ez, hogy az ország a feudális állami-társadalmi fejlődésének abban a stádiumában volt, amikor az állam élén álló uralkodó (monarcha) kényszerült a politikai hatalmon megosztozni a társadalom kiváltságos rétegeivel, az egyházi és világi rendekkel. Ez az állapot a XIII-XIV. század óta lefolyt belső hatalmi harcok folyománya volt. Az a középkori uralkodó, akinek utoljára sikerült az Árpádokhoz és az Anjoukhoz hasonlóon az országot autokrata alapokon kormányozni, Hunyadi Mátyás volt. Utána a XV-XVI. század fordulójától kezdve a rendek egyre inkább tért nyertek a politikában ugyannyira, hogy nemcsak a korlátlan monarchia fenntartása vált lehetetlenné, hanem egy időre - különösen a Mohács előtti és utáni évtizedekben - valóságos feudális anarchia kapott lábra. A rendek azonosították magukat az országgal és a királyt olybá vették, mintha az kizárólag az ő érdekeik szolgálatára volna hivatott.

Ám ez a rendi politikai érvényesülés sem ekkor, sem a későbbi századok folyamán nem volt képes a Habsburg-királyokat a középkori dinasztikus állameszme feladására bírni; ők a jogaruk alá tartozó országokat, Magyarországot is, változatlanul úgy tekintették, mint családi örökségüket, patrimoniumukat, amely fölött szabadon rendelkezhetnek; ehhez képest a rendek politikai beavatkozása szemükben nem volt más, mint visszaélés, abusus, amelyet - úgy vélték - adandó alkalommal joguk van letörni, vagy legalább visszaszorítani a helyi társadalmi önkormányzat területére.

Ez a fejedelmi-rendi küzdelem a XVII. században érte el tetőpontját, amikor a rendek újra meg újra fegyverrel igyekeztek az államhatalom gyakorlásában döntő szerepet nyerni.

Tudjuk, hogy a fegyveres rendi felkelések - amelyek egyszersmind nemzeti szabadságküzdelmek is voltak az idegen uralkodóház nemzetellenes törekvéseivel szemben - végső fokon nem hozták meg a rendek által kívánt sikert. Az ország politikai vezetését nem lehetett az uralkodó kezéből kiragadni, ellenkezőleg: a Rákóczi-szabadságharc bukása után az uralkodók kerültek abba a helyzetbe, hogy a rendekkel való dualisztikus kormányzás helyett ismét az abszolút uralmi rendszert vezethették be.

A XVIII. század legnagyobb részében (1711-1790) valóban egyre fokozódó mértékben jutott érvényre a fejedelmi abszolutizmus. A rendi alkotmány - ha formailag fennmaradt is - egyre szűkebb politikai hatáskört biztosított a kiváltságos társadalomrétegeknek. A rendek az államügyekbe csak a nagyritkán összehívott országgyűléseken szólhattak bele. Vagyis: az országos politika teréről tulajdonképpen visszaszorultok a helyi, vármegyei közigazgatás mezőnyére.

Ebből a hatalmi viszonyokban előállt fordulatból következett az, hogy az ország politikai közintézményei, különösen a központi kormányzati és bírósági szervek a XVIII. század folyamán mindinkább elveszítették korábbi rendi jellegüket és lényegükben is királyi intézményekké alakultak át. De azt is jelentette egyszersmind e változás, hogy mindazok a feladatok, amelyeket az európai társadalmi fejlődésből kifolyólag az államélet korszerűsítése tekintetében idők során felmerültek, mindinkább a királyi hatalomra hárultak. S a rendiségen felülkerekedett Habsburg-uralkodók tudatosan, vagy tudattalanul, valóban vállalták ezt a szerepet: igyekeztek a középkorból örökölt állami intézményeket a mindenkori aktuális követelményekhez igazodva, szerkezetükben és funkciójukban megreformálni, illetve újabbakkal kiegészíteni.

Ilyen irányt kellett vennie a fejlődésnek azért is, mivel a rendek még hatalmuk tetőfokán, a XVII. században sem voltak képesek igazán országos politikai szervező munkára. Korszerű állampolitikai intézmények létrehívásához sem kellő tudásuk, sem anyagi áldozatkészségük nem volt.

Országunk földrajzi és politikai struktúrájának, e struktúra változásainak felvázolása után most rátérhetünk XVI-XVIII. századi feudális állami és társadalmi intézményeink részletes ismertetésére.

Szemlénket az anyaországnak és Erdélynek évszázadokig fennállt közjogi különállása, s ebből eredő különböző intézményi fejlődése miatt két részben fogjuk megtartani. (A harmadik elkülönült politikai területi egységgel, Horvát-Szlavónországgal - tekintettel arra, hogy az tulajdonképp nem szerves része, hanem társországa volt Magyarországnak - e helyen nem foglalkozunk.)

Programunk mind anyaországi, mind erdélyi viszonylatban a következő kategóriákba rendezve kerül előadásra:

I. A rendi társadalom tagozódása

II. Az állami (központi)intézmények:

1. A királyság intézménye,
2. A törvényhozás intézménye,
3. A kormányzás intézményei,
4. Az igazságszolgáltatás intézményei.

III. A társadalmi (helyi) intézmények:

1. Az ország közigazgatási felosztása,
2. A vármegyei intézmények,
3. A kiváltságos kerületek intézményei,
4. A városi intézmények,
5. A jobbágyközségek intézményei.

IV. Az egyházi intézmények:

1. Egyházak az államban,
2. A római katolikus egyház szervezete és vallásos intézményei,
3. A görög-ortodox és görög-katolikus egyház vallásos intézményei,
4. A protestáns egyházak szervezeti intézményei,
5. A közoktatás intézményei.

A szűkebb Magyarország közintézményi szervezete

I. A Királyhágón inneni rendi társadalom

A XVI-XVIII. századi Magyarország életberendezkedése feudális, mégpedig kései feudális, azaz rendi jellegű volt. Annyit jelent ez, hogy a társadalom

1. kiváltképpen agrárjellegű osztálytársadalom volt, vagyis a gazdasági-politikai hatalom alapját a földbirtok jelentette,

2. hogy e társadalom két alapvető osztályra, úm. a) a földet kisajátító kiváltságos földesurak és b) a földtulajdonból kizárt, jogtalan és kizsákmányolt jobbágyparasztok osztályára tagozódott, végül

3. hogy az uralkodó (földbirtokos) osztályon belül a történeti idők során nagyarányú vagyoni és jogi különbségek jöttek létre; az egymástól elkülönült szervezett rétegek alkották a rendeket (status et ordines).

A feudális-rendi társadalomnak a XVI. sz. elején (1514) Werbőczi István által összeállított jogi kódexe, az ún. Hármaskönyv (Tripartitum opus juris consuetudinarii regni Hungariae) az anyaországban négy azonos jogállású rendet különböztetett meg:

a) a főpapok (praelati)
b) a főurak (barones)
c) a nemesek (nobiles) és
d) a városi polgárok (cives) rendjét.

A következőkben megkíséreljük e rendeket néhány szóval jellemezni, mert hiszen a különböző állami és társadalmi intézmények az ő közreműködésükkel jöttek létre, s általában az ő érdekeiket szolgálták.

a) A főpapok (praelati, status praelatorum) rendjébe a XVIII. század végéig csakis a római katolikus egyház főpapjai (érsekek, megyéspüspökök és 1608-ig a címzetes püspökök) tartoztak. A protestáns egyházak szuperintendenseit nem számították a főpapi rend tagjai közé, még az 1790/91. évi vallásügyi törvények értelmében sem, noha ezek kimondták a vallásszabadságot és biztosították a jogegyenlőséget a protestáns felekezetek számára. A XVIII. század végéig ugyanez volt a hazai görög ortodox egyház metropolitáinak és püspökeinek helyzete is; nekik azonban végül is az 1792: 10. tc. ülési és szavazati jogot biztosított az országgyűlésen és ezzel befogadta őket a prelátusok rendjébe.

A prelátusok élvezték az összes nemesi előjogokat, sőt emellett külön polgári és büntetőjogi kiváltságokkal is rendelkeztek. Kinevezésükkel 1608-tól kezdve automatikusan tagjaivá váltak az országgyűlés felső táblájának.

b) A főurak (barones, proceres, magnates, status magnatum) óriási földbirtokaikon nyugvó gazdasági és politikai hatalmukkal emelkedtek ki a Werbőczi Tripartituma által deklarált egységes jogállású nemességből(ex una eademque nobilitate). Elvileg ők is két rétegre tagozódtak, úm. igazi urak (veri barones) és a névleges urak (barones solo nomine) rétegére. Az előbbiek közé tartoztak az országos főméltóságok (nádor, országbíró, tárnokmester, erdélyi vajda, horvát bán) és a királyi udvari méltóságok (főudvarmester, főasztalnok stb.) viselői. Az utóbbiak közé a tisztség nélküli nagyurak.

Az idegen uralkodók által a XV. századtól kezdve mindinkább meghonosodott nálunk is a grófi (comes) cím, később a XVIII. században a birodalmi hercegi cím (princeps Sacri Romani Imperii) is. Ezzel párhuzamosan a középkori báró fogalom idővel jelentésváltozást szenvedett és bizonyos fokig devalválódott. A XVIII. században már nem jelentette az egész főúri rendet, hanem annak csak legalsó rétegét (liberi barones).Ettől fogva a főurak gyűjtőneveként inkább a magnates, proceres szókat használták.

A főuraknak a nemesekét meghaladó személyi jogi kiváltságaik voltak, és birtokaikon általában joghatóságot (jurisdictiót) is gyakoroltak. Az országgyűlésen a nemesektől elkülönülten tanácskoztak, 1608 után ők alkották a főpapokkal együtt az országgyűlés felső tábláját.

c) A nemesek (nobiles, status nobilium) alkották az uralkodó osztály zömét. Számuk a XVI. századtól kezdve egyre inkább megnövekedett. A török háborúkban kivált katonák nagy számban nyertek nemességet, de többnyire birtokadomány nélkül. A XVI. században általában csak 2-3 %-át alkották a helyi lakosságnak, a XVIII. sz. végén pedig számarányuk 5 %-ra tehető. Ennek a köznemesi tömegnek azonban csak kis hányada, kb. negyedrésze volt igazi, azaz birtokos nemes (nobiles bene possessionati); harmadrészét szegény, ún. egytelkes nemesek (curialistae) vagy éppen földnélküli címeres nemesek (armaristae) alkották.

A nemesek teljes személyi és vagyoni szabadsággal rendelkeztek, bírói kiváltságot élveztek, s az állam iránt csakis katonai szolgálatra voltak kötelezve, adófizetésre nem. Egy-egy vármegyén belül együttesen ők alkották a megye közönségét (universitas nobilium), vagyis bírói-közigazgatási önkormányzatát. A XV. századtól kezdve részt vehettek az országgyűléseken is; 1608-tól fogva ennek keretében alsótáblaelnevezéssel saját szervezetet is nyertek.

d) A városi polgárság (civis) alkotta a XV. század óta a negyedik rendet. Tagjait az ún. szabad királyi és bányavárosok (liberae regiaeque civitates, illetőleg civitates montanae) céhes, iparos és kereskedő, illetőleg bányász lakói jelentették. Ők is szabadok voltak mind személyükre, mind vagyonukra nézve, és városuk falain belül igazságszolgáltatási-közigazgatási autonómiával rendelkeztek. Nekik is képviseleti joguk volt az országgyűlésen (az alsótáblán); itt azonban a nemességgel szemben nem tudtak érvényesülni, mivel szavazati jogukat minimumra korlátozták. A XVI-XVIII. században a városi polgárság is mindinkább rétegekre bomlott: patríciusok föld-, szőlő- és háztulajdonosok, kereskedő tőkések, céhpolgárok és jog nélküli napszámos és egyéb szolgálattevők rétegére.

e) E négy kiváltságos renden kívül, ezek alatt helyezkedett el az ország népének zöme, a jobbágyparasztság (coloni et inquilini). Ezek jogállásra nézve a XVI-XVII. században, sőt csaknem a XVIII. század végéig két csoportra osztottak:

1. örökös jobbágyok (coloni perpetui obligationis) és

2. szabadköltözésű jobbágyok (coloni liberae migrationis).

Az utóbbiak a birtoktalan, napszámos parasztok, zsellérek (inquilini) vagy a török hódoltság után benépesült falvak új telepesei sorából kerültek ki. Vagyoni állapotukra nézve is országszerte különbségek álltak fenn a jobbágyparasztság soraiban. A jobbágybirtok egysége, az ún. telek (sessió) ugyanis - amely házhelyen kívül a művelhető földterületeket is magában foglalta - falvanként különböző nagyságú volt; az egyes falvakon belül pedig a szétaprózódás okozott jelentős differenciákat. A jobbágybirtok országos állami szabályozására csak 1767-ben került sor Mária Terézia úrbéri rendelete, az ún. Urbarium alapján. A parasztság egységes jogállását és személyes szabadságát pedig csak II. József császár biztosította 1785-ben, majd utána a rendek is az 1791 35. tc-ben.

II. Az állami (központi) intézmények

1. A királyság intézménye

Bevezetőnkben rámutattunk arra, hogy a központi hatalom korszakunk első századaiban (a XVI-XVII. században) többé-kevésbé megoszlott a király és a kiváltságos rendek között. Ám a XVIII. században ez a királyi-rendi dualizmus csaknem üres formává silányult, s helyét egyre fokozódó mértékben fejedelmi abszolutizmus foglalta el.

A rendi dualizmus korában a király az államhatalmi funkciókörök közül leginkább a törvényhozásban volt kénytelen engedményeket tenni. E tekintetben a rendek az országgyűlés (comitia, diaeta) intézményén keresztül érvényesítették akaratukat. A király teljes kirekesztése azonban itt sem sikerült. A rendek alkották ugyan a törvényeket, de a királyi hatalomtól mindenkor erősen korlátozva, mivel az uralkodó meg tudta őrizni a törvények kezdeményezésének (propositio), szentesítésének (sanctio) és kihirdetésének (promulgatio) jogát.

Más volt a helyzet az állampolitika másik ágában, ti. a végrehajtó hatalom terén. Itt a király úgyszólván teljesen független maradt a rendektől. A kormányzást és központi igazgatást a rendi előretörés tetőpontján, a XVII. sz.. első felében is szuverénul gyakorolhatta. Természetesen még inkább a XVIII. században. Saját elhatározásából szervezhette meg azokat a kormányszerveket (dicasteria), amelyek által a törvények végrehajtásáról gondoskodott. Ugyanebből a célból szabadon bocsáthatott ki rendeleteket (patenseket) is.

A végrehajtó hatalomból a rendek legfeljebb annyiban részesültek, hogy az ország lakosságának igazgatását saját helyi szerveiken (vármegyei és városi intézményeiken) keresztül tulajdonképpen ők intézték.

Kimagasló hatalommal rendelkezett a király a XVI-XVIII. sz. egész folyamán az állam harmadik működési körében, az igazságszolgáltatás terén is. A középkori fejedelmi autokrácia rendszeréből e hatalmi ág úgyszólván csorbítatlanul került át az újkorba. Deklarálta e királyi jogot Werbőczi Hármaskönyve is, kimondván, hogy minden bírói hatalom forrása a király. S valóban a király volt az, aki e korszakban a legfőbb országos bírósági (curiai) intézményeket hatalmában tartotta, ő nevezte ki ezek bíráit, ő gyakorolt működésük felett felügyeletet, s a bírák az ő nevében, az ő pecsétjével adták ki ítéletleveleiket.

2. A törvényhozás intézménye

Említettük, hogy a rendiség létrejöttét, vagyis az uralkodó osztálynak rendekbe szerveződését nyomon követte a rendi országgyűlés (generalia regni comitia, diaeta) intézményének kialakulása. Ez, mint törvényhozó testület, az 1608. évi koronázás után 1. tc.-ben nyert szilárd intézményi szervezetet. Ettől kezdve a rendek képviselete két szekcióból, ún. táblából állt: az alsó táblából (tabula inferior) és a felső táblából (tabula magnatum). Az előbbi a királyi személynök elnöklete alatt, a köznemesi vármegyék, a szabad királyi városok, a római katolikus káptalanok, s 1790 után a jász, kun és hajdú kerületek követeit(ablegati), valamint a királyi tábla bíráit foglalta magában; az utóbbi a római katolikus érsekeket és megyéspüspököket (1792-től kezdve a görög ortodox főpapokat is), valamint az összes főrendeket személy szerint a nádor elnöklete alatt. Az országgyűlés hatáskörébe tartozott a törvényhozáson kívül 1687-ig a trónbetöltés, a nádor- és koronaőr-választás, nemkülönben a hadiadó (subsidium) megszavazása is. A diéta működését általában a szokásjog szabályozta.

3. A kormányzás intézményei

Az államigazgatást a XVI. század elején a király jórészben még középkorias módon, az egykori udvari tisztségviselőkből (dignitates regiae aulae) országos, vagyis rendi főméltóságokká (dignitates regni Hungariae) átalakult nagyurak által, tehát egy korszerűtlen személyi apparátussal végeztette. Eszerint a nádor (palatinus), az országbíró (judex curiae regiae), a tárnokmester (magister tavernicorum) és a többi előkelőség személy szerint gondoskodott a király nevében a törvények végrehajtásáról. Tevékenységüket természetesen adminisztratív személyzet igénybevételével semmiképpen sem volt állami hivatali apparátusnak tekinthető, minthogy nem kinevezett királyi tisztviselőkből állt, hanem az illető főméltósággal magánjogi kapcsolatban levő elemekből (servitorokból, familiárisokból); emellett nem volt állandó szervezete és szabályozott ügyrendje sem. Ennek folytán e vezető főméltóságok inkább képviselték a rendi érdekeket, semmint a királyiakat.

A XVI. századtól kezdve azonban, a pénznek és az íráshasználatnak a közösségi életbe való fokozódó behatolása az uralkodókat az államigazgatás szervezetének korszerűsítésére ösztönözte: a középkori főúri személyes-familiáris kormányzati tevékenységnek szervezett, szabályozott és ellenőrzött királyi hivatal-szervezettel (dicasteriumokkal) való fölváltására. Ez a korszakos jelentőségű reformprogram azonban - a XVI-XVII. századi török invázió okozta nehézségek miatt - csak hosszú távon, részletekben tudott megvalósulni.

Legkorábban (1528-ban) az országos pénzügyigazgatás bürokratizálása történt meg. Ekkor állította fel I. Ferdinánd király a középkori kincstartóság helyett a Magyar Királyi Kamarát (Camera Regia Hungarica)a felségjogon (jus regiumon) alapuló királyi haszonvételek, az ún. regálék (bányajövedelmek, sómonopólium, pénzverés, vámbevételek és királyi uradalmi jövedelmek), valamint a rendek által megszavazott hadiadó(subsidium, dica) központi kezelésére. Ebben a dicasteriumban - amelynek székhelye a XVIII. század végéig Pozsony volt, később pedig Buda - már nem feudális elemek tevékenykedtek, hanem kinevezett és szakképzett tanácsosok és adminisztrátor tisztviselők, mégpedig folyamatosan és szabályozott ügyrend szerint. Filiáléja volt a kamarának 1567 óta az ún. szepesi kamara (Camara Scepusiensis) Kassa székhellyel. A magyar királyi kamara szervezetében fontos szerepet játszott a kincstári jogok igazgatója (causarum regalium director).

Csaknem egyidejűleg (1556-ban) sor került a hadügyek adminisztrációjának a nádor személyes ügyköréből való csendes kiemelésére és testületi szervvé, kollegiális szervezetű központi hatósággá való átszervezésére: a Consilium Bellicum Aulicum-nak vagy németül Hofkriegsratnak Bécsben való felállítására. Ez a hivatal azonban nem magyar királyi dicasterium volt, hanem a Habsburg-birodalom egészének katonai vezető szerve, s az is maradt 1848-ig. Magyarországon csak alárendelt szervei működtek, különösen a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a rendek törvényben (1715:8.tc.) ismerték el az állandó császári és királyi hadsereg felállítását. Budán székelt az ország főhadparancsnoksága (Suprema armorum caesareo-regiorum in regno Hungariae praefectura); ugyanitt voltak felállítva ennek különböző függelékei, így elsősorban a katonaság élelmezésének ellátására hivatott hadbiztosság (Commisariatus bellicus). Ezenkívül minden megerősített királyi várnak külön parancsnoka volt (commendantes fortalitiorum). A középkori rendi hadszervezet (insurrectio, ill. a militia banderialis) 1715 után mindinkább eljelentéktelenedett.

Erősen megkésett a magyar királyság központi (udvari) igazgatási szervének, a kancelláriának középkori személyies kereteiből való kibontása és testületi szervvé, szabályozott hivatali jellegű hatósággá való átalakítása. Ez a rendezés csak 1690-ben történt meg. Ettől kezdve állt fenn Bécsben az új Magyar Királyi Udvari Kancellária (Cancellaria Regia Hungarico-Aulica mint közvetítő szerv a király és az anyaország területén működő királyi és rendi hatóságok között, illetve mint magyar ügyekben véleményt nyilvánító szerv. Hatáskörébe tartozott még a felségjogok (kinevezések, nemesség és címadományozások, kegyelmezés) adminisztrálása. Szervezetileg egy tanácskozó testületből (consiliari et referendarii aulici), valamint egy adminisztratív hivatalnoki karból (secretarii et concipistae aulici) és több segédhivatalból állt.

Még később, csak 1723-ban került sor annak az ország területén (Pozsonyban, majd 1784-től Budán) működő központi kormányzati szervnek az életrehívására, amely a pénz- és hadügyön kívül valamennyi többi politikai ügykör ellátására volt hivatva. Ezt a mintegy "miniszteriális" funkciót betöltő szervet nevezték Magyar Királyi Helytartótanácsnak (Consilium Regium Locumtenentiale Hungaricum). A Bécsben rezideáló király ezen keresztül gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Az udvari kancelláriából érkező királyi rendeleteket (patentes) vagy véghatározatokat (resolutiones) a Helytartótanács közvetítette az alsóbbrendű hatóságokhoz (a vármegyékhez és a városokhoz). Másfelől ugyancsak a Helytartótanács terjesztette fel a vidéki törvényhatóságoktól érkező ügyeket az Udvari Kancellárián át az uralkodóhoz. Élére a legfőbb középkori országos méltóság, a személyi hatóság jogait lassanként teljesen elveszítő nádor került. Szervezete - ugyanúgy, mint a többi dikasztériumé - két alapvető részre tagozódott: egy, tanácsosokból álló irányítótestületre vagy kollégiumra és egy, tisztviselőket magába foglaló adminisztratív hivatalra. Ügyintézése szakigazgatási ágak szerint, elkülönült bizottságokban (Commissiókban), utóbb szakosztályokban (departamentumokban)történt.

4. Az igazságszolgáltatás intézményei

A XVI-XVII. században nagyjában-egészében még fennállt a középkori országos főméltóságok által a király nevében, a királyi székhelyen (in curia regia), familiáris bírótársak bevonásával személyesen gyakorolt igazságszolgáltatási szervezet a csupán időszakosan működő nádori, tárnoki és személynöki szék (sedes palatinalis, tavernicalis, personalitia). Elvben fennállt, bár működésre egyre képtelenebbé vált a nádor vidéki vándorbíráskodása is. A török hódoltság megszűnése után azonban ezt az archaikus rendszert többé nem lehetett fenntartani. Korszerűsíteni kellett mind a központi, mind a vidéki bíráskodást. A reformra e téren is 1723-ban került sor. Ekkor bontakozott ki régi keretei közül a királyi kúria két főbírósága: a Hétszemélyes Tábla (Tabula Septemviralis) és a Királyi Tábla (Tabula Regia Judiciaria). Mindkettőből szilárdan szervezett és szabályzat szerint működő hivatalszerű igazságszolgáltató fórum lett. Ugyanekkor került sor az ország négy nagy tájegységén (a Dunántúlon és Dunáninnen, a Tiszántúlon és Tiszáninnen) "állandó" vidéki bíróságok, az ún. kerületi táblák (tabule districtuales) felállítására. Ezek Kőszegen, Nagyszombatban, Debrecenben és Eperjesen fejtették ki működésüket és nagymértékben megkönnyítették a vidéki peres eljárások lebonyolítását. Meg kell azonban jegyezni, hogy még ezek az új bírósági szervek sem voltak igazán korszerű intézmények; tevékenységük ugyanis továbbra is nélkülözte a folyamatosságot; tárgyalásaik csak egyes időszakokra, az év nagy ünnepköreire (octavakra) szorítkoztak.

Ezeknek a rendi társadalmi érdekű bíróságoknak a középkor óta kisegítő szervezetét alkották az ún. hiteleshelyek (loca credibilia). Működésük a katolikus egyház káptalanaihoz és szerzetesi konventjeihez kapcsolódott, és bírói meg bízásból foganatosított eljárásokra, illetőleg hiteles tanúbizonyságok kiszolgáltatására terjedt ki. Szerepük a XVII. század folyamán - amikor a törvényhatóságok kifejlett írás- és jogtudásukkal maguk is el tudták látni e feladatokat - fokozatosan eljelentéktelenedett.