2. A kultúrtáj romlása, A török idők hadi földrajza
A kultúrtáj romlása
A népesség és a települések romlása nyomában járt a gazdasági táj pusztulása. A természetes táj török uralom alatt történt változásáról az eddigi irodalom téves képet festett. Ezt főként az Alföldre, ami a régi ország egyharmada, 100.000 km2, vonatkoztatták. E téves elképzelések szerint megromlottak a talajviszonyok, a szabályozatlan vizek következtében a táj nagy része elmocsarasodott és ennek következtében a szúnyogok, békák és a malária elszaporodott, az éghajlat szárazzá, aszályossá vált, a műveletlen pusztákon akkora fű nőtt, hogy a seregeknek és kereskedőknek úgy kellett utat törni stb. Mindez kitalálás és a mesék világába kell utalnunk. A táj képét nem lehet tárgyilagosan megítélnünk egykorú utazók leírásából.
A nyugati utazók szeme nyilván szebb, lakottabb és kulturáltabb tájhoz szokott, és amikor áthaladtak az Alföldön, azt üresnek, sivárnak, egészségtelennek találták. Eltúlozva azt a keveset írták le, amit láttak. Különben ma sem lehet egy-két hét alatt mélyebben megismerni egy országot, pedig ma az utazó ember ugyanazon idő alatt sokkal nagyobb területet bejárhat és sokszorosan több információt és benyomást gyűjthet.
A valóság az, hogy a Duna-Tisza közének és az Al-Duna tájnak futóhomokos területei a honfoglalás idején és a középkorban éppen úgy megvoltak, mint a török hódoltság alatt és után. Az alföldi szikesek sem a 16-17. században keletkeztek, hanem túlnyomórészt a múlt század negyvenes éveitől a század végéig folytatott óriási méretű folyószabályozási és árvízvédelmi munkálatok következményei. A régen árvízjárta és így cserélődő vizű területek részben lefolyástalon területekké váltak. A víz csak elpárologni tudott, és így a talajból kioldott só a felszínen visszamaradt.
A középkori ember a vizek járását csak igen kis mértékben tudta befolyásolni. Malomárkokat, halastógátakat épített, kisebb területen esetleg vizenyős földet lecsapolt, vagy települése köré vizesárkot épített. A nagy folyók útja és árvizei felett azonban éppen úgy nem tudott úrrá lenni, mint ahogy a nagy természetes mocsarakat és lápokat nem tudta eltüntetni. Alföldi folyóink holtágai, morotvái, ingoványai és a rossz lefolyású, mély fekvésű területek mocsarai és lápjai a középkorban éppúgy megvoltak, mint a török idők alatt és után. A térszín sokkal nagyobb hányadát fedték vizek és vizenyős területek, mint ma a folyószabályozások után. A gátak közé szorított Duna és Tisza, valamint szabályozott mellékfolyói vize, ma sokkal hamarabb elhagyja a Kárpát-medencét, mint az ármentesítések előtti időben. Így a folyók útja a mainál sokkal hosszabb, kanyargósabb volt. Több helyen megállapítható, hogy a középkor óta medrüket minden emberi beavatkozás nélkül, természeti tényezők hatására megváltoztatták. Az árvizek kiöntései főként tavasszal és nyár elején hónapokig megmaradtak és átláthatatlan nyílt víztükröket alkottak. Elég egy pillantást vetni Jo. Lipszky kitűnő Magyarország térképének 5. lapjára, amely 1806-ban, tehát még jóval a vízszabályozási munkák megkezdése előtt készült, és rögtön kitűnik, hogy még ekkor is milyen sok volt a vizes terület. Így Karcagtól délkeletre, Sarkadon túl, egészen Zarándig és Kisjenőig több volt a mocsár, mint a szárazulat. A szúnyog sem lehetett kevesebb a török idők előtt, mert a vizek és mocsarak akkor is kedveztek ezeknek, és a régiek a szúnyogok terjedésével szemben teljesen tehetetlenek voltak.
Legkevésbé hatottak a történelmi események és a gazdasági hanyatlás az éghajlatra. A pára és felhőzet az óceánok, kisebb mértékben a beltengerek felett keletkezik. A szárazföldnek így csak az uralkodó légáramlatok biztosíthatnak elegendő csapadékot. A folyók és tavak, leginkább pedig az erdők és egyéb növényzet csak a talajnedvességet és mikroklímát tudják kedvezőbben befolyásolni. Az Alföld klímája, ha változott egyáltalán valamit történelmünk folyamán, az legfeljebb egy általános európai klímaváltozás folyománya lehet, de semmiképpen sem a kultúrtáj török időkbeni pusztulásának következménye.
Magyarország népessége egészen a 19. század közepéig csaknem kizárólag a mezőgazdasági termelésből élt. Az tartotta el a földesurakat, az egyháziakat és az egész közigazgatási és állami szervezetet is.
A földművelés alapegysége mind a középkorban, mind pedig a 16-17. században a jobbágytelek (sessio), vagyis akkora darab szántóföld, amelyet egy jobbágycsalád meg tudott művelni. Több jobbágycsalád együtt falvakat vagy szállásokat alkotott. A jobbágyfalvak csoportosan vagy elszórtan valamely földesúr várához tartoztak, és együttesen várbirtokot, vártartományt képeztek. A falvak száma egy-egy várbirtokon belül 6-25, néhány esetben még több volt. A várbirtok nem volt gazdasági művelési egység, hanem csak az adóztatás és szolgáltatások, valamint a jogszolgáltatás fogta azokat egybe. A jobbágytelek nagysága igen változó: nagy átlagban 12-24 katasztrális hold között mozgott. Az uraság saját kezelésében legfeljebb annyi földet (allodium) tartott, amennyi szorosabb háztartásának ellátására kellett. Ezt saját alkalmazottaival, cselédeivel műveltette. A 16. század közepétől a gazdálkodásnak ez a módja erősödik. A földesurak itt-ott elhagyott vagy jobbágyaiktól elvett földeket vonnak majorsági gazdálkodásuk körébe és azokon elszegényedett földműves népelemeket terménybérért dolgoztatnak. Ilyen majorgazdaság volt a 16. század középső évtizedeiben a sárvár-kapuvári Nádasdi birtok. A gazdálkodásnak ez a formája azonban csak a 18. és 19. században öltött nagyobb méreteket.
A 16. század közepén, nem számítva a kiváltságos területeket: a Kunságot, Jászságot, Székely- és Szászföldet, az ország fele várbirtokok keretébe tartozott. A 16. és 17. század folyamán Pozsony-Vác-Huszt vonalától északra 124 vártartomány terült el. A hódoltsági területen a várbirtokok török katonai hűbérbirtokokká alakultak át, amelyeknek ura igen gyakran változott a szultán kegyétől függően, és éppen ezért a lehető leggyorsabban igyekeztek abból hasznot húzni, jövőjükkel mit sem törődve azt kizsákmányolni. A közép- és kisnemesek, és szabad királyi városok által birtokolt területek nagysága és falvaik száma jóval kisebb volt, mint a várbirtokoké. Az egytelkes kisnemesek gyakran maguk művelték földjüket és életük csak adómentesség és jogállás tekintetében különbözött a jobbágyokétól.
A jobbágyok ősi üzemmódot folytattak, két- vagy háromnyomásos rendszerben dolgoztak. A falu szántóterületeit két vagy három részre osztották és egy részt, vagyis az összes szántóterületük felét vagy harmadát, minden évben ugarnak hagytak, hogy a föld pihenjen. A jobbágyoknak mindkét, ill. mindhárom részben volt tagjuk. A szántóföld-tagokat időnként újra kijelölték. Háromnyomásos rendszerben a föld egyharmadába őszi, másikba tavaszi gabonát vetettek, és a harmadik részt hagyták ugaron. A jobbágytelek tartozéka volt egy állandó házhely és belsőség. A szántóföldhöz esetleg kijelölt rét, azaz kaszáló is tartozott. A legelő- és erdőterületeket, valamint a halászható vizeket meghatározott keretek között közösen használták.
A fejlettebb, háromnyomásos rendszer nyugaton már a 8. századtól ismert volt, szélesebb körben azonban csak a 12. században terjedt el. Nálunk földben kevésbé, inkább munkáskézben volt hiány, így valószínűleg még a 16. és 17. században is a kezdetlegesebb kétnyomásos rendszer volt elterjedtebb, a háromnyomásost a szászoknál, a nyugati megyékben és a kevésföldű hegyvidéki falvakban alkalmazták. Ugyanekkor Nyugaton a népsűrűség a termőföld fokozottabb kihasználására serkentette művelőit; az ugart takarmánytermelés beiktatásával kiküszöbölték.
A gabona továbbra is csaknem kizárólagos termény. A kerti vetemény, a gyümölcs és gyakran a szőlő is csak alárendelt jelentőségű.
Sajátos, félnomád gazdálkodás alakult ki ebben az időben az Alföld nagyhatárú falvaiban. Az óriási határ, amely mint már tudjuk, 10-30 falu területéből állt össze, feleslegessé tette a földek kiosztását. A művelés szabadfoglalás alapján történt. Még így is eltelt 10-15 év, amíg egy tagot újra felszántottak. Pihent föld tehát bőven volt. Természetesen településükhöz, házaikhoz közel igyekeztek szántani. Az elszórt szántók között, de különösen azon túl átláthatatlan legelők terültek el, és ezért a legelőket szabadon használták.
A nyomásos gazdálkodás területein a termelést helyenként és időnként trágyázással törekedtek növelni. Rendszeres trágyázás azonban még nem volt. A földművelés főszerszáma a vasalással ellátott faeke. Túlnyomórészt még sarlóval aratnak. A gabonát kévékben asztagba rakva szabadban tárolták és ősszel meg télen részenként csépeltek belőle. A tartalék gabonát földbe ásott és vályoggal, rőzsével, esetleg fával vagy téglával kibélelt vermekben őrizték.
A legjobban szállítható és értékesíthető termék akkor a bor volt. A dézsmajegyzékekből tudjuk, hogy a szőlőterületek hozama értékben 20-30-szorosan meghaladta a szántóét. Leginkább paraszti vagy polgári bérlők művelték a szőlőket a déli napos domb- és hegyoldalakon. A középkori szőlőkultúránk mégis hanyatlóban van e korban, feltehetően a széltében elterjedt harácsolások miatt.
Az állattenyésztés a földműveléstől függetlenül alakult. A viszonylagos földbőség még nem késztette takarmánytermelésre a jobbágyokat. A legelőgazdálkodás keretében kevés ember is sok állatot tudott szemmeltartani. Az állatgondozás kevés munkát igényelt. A hódoltsági területen télen is szabadban volt a gulya, a nyáj, a konda. Legfeljebb nádból készítettek az állatoknak kerítést vagy tetőt a havas és jeges szelek ellen. Télen ugyan a szabad ég alatt tartott állatállomány igen leromlott, de igen ellenálló, edzett, igénytelen fajták alakultak ki. Tavasszal az új füvön hamar erőre kaptak. Nyári aszály idején a vízjárta helyeken találtak még elég füvet. Az erdélyi és hegyvidéki megyékben a hosszantartó, zord tél miatt nem telelhettek ki az állatok istálló nélkül. A juhtenyésztés a Dunántúlon volt jelentősebb, de még inkább a délről, keletről és északról bevándorolt horvát, szerb, román, rutén és szlovák pásztornépek űzték. Letelepedett és vándorló pásztorok egyrészt viszonylag kevés szolgáltatásért, a juhok huszadáért legeltethettek, másrészt a hegyi legelőkön és a völgyekben nem voltak annyira kitéve az ellenséges pusztításoknak és harácsolásoknak, így arányuk a sík- és dombvidéki földművelőkkel szemben állandóan növekedett
Mezőgazdaságunk e két században legjobb esetben megmaradt azon a szinten, amelyre a középkor végén eljutott, sőt az alföldi gazdálkodás még kezdetlegesebb formák közé süllyedt vissza.
A fejlettebb iparosodás feltétele a mezőgazdasági telítettség, a nagyobb népsűrűség. Mindkét feltétel hiányzott hazánkban e két században. Így az ipar is megmaradt több mint kétszáz évig a 15. századi színvonalon. Nagyobb műhelyek nem létesültek, tömegtermelés egyetlen iparágban sem alakult ki. Tájalakító hatásuk továbbra is csak a malmoknak és bányáknak volt. A falvakban a háziipar: egy-egy kovács, bognár ellátta a szükségletek legnagyobb részét. Mezővárosokban és a szabad királyi városokban a ruházati ipar képviselői: szabók, vargák, szűcsök, gombkötők, tímárok, az élelmiszert feldolgozó sütők és mészárosok, az építőipar mesterei, kőművesek, ácsok, asztalosok, a közlekedés szerszámait készítő kocsi- és kerékgyártók, nyergesek és szíjgyártók kevés alkalmazottal, csak a helyi szükségletek kielégítésére dolgoztak. A céhek nem a tömegtermelést, hanem az igényes, tartós készítményt, a remekelést tekintették a mesterek feladatának. Csak megélhetésre és nem vagyonszerzésre dolgoztak. A nagyobb technikai tudást igénylő iparágakat, a fémeszközök, posztóáruk készítését, boltozott épületek emelését a nagyobb városok német iparosai művelték.
Kiviteli termékeink között messze kimagaslott a szarvasmarha. A legelőbőség, a külterjes, félnomád állattenyésztés alacsony munkaigénye, a keréken való szállítás helyett a lábon való hajtás lehetősége igen kedvező feltételeket teremtett a 16. és 17. századi Magyarországon a marhatenyésztésnek és marhakereskedelemnek. A felvevő piac elsősorban Bécs, valamint a morva határ és Brno között fekvő Hustopece (Auspitz) vásárváros volt. De hajtottak ökröket Strassburgba, Milánóba és más városokba is. A hajtók útja Komáromon és Győrön vagy Galgócon és Nagyszombaton át vezetett nyugat felé. A marhakereskedők, a tőzsérek soraiban jómódú nemesek is voltak. Ez igen fontos kiviteli cikkünk szerepéről, európai jelentőségéről még nincsen reális képünk. A másik jelentős kiviteli termék a bor volt. A szállítás túlnyomórészt Lengyelország felé irányult, amint ezt a lengyel határ felé felállított harmincadvámszedő helyek feljegyzései is jól mutatják. A gabona nagyobb mennyiségben, hosszú távon való szállítása ebben az időben még nem volt gazdaságosan megoldható. Leginkább még a dunai vitt utat lehetett erre felhasználni. Bőr, faggyú, viasz, a zalatnai réz és higany szerepel még kivitelünkben. Nemesfémbányászatunk csaknem jelentéktelenné vált ezekben a századokban az aranynak és ezüstnek az Újvilágból Európába való áramlása következtében. A behozatali cikkek között a textiláruk és fémeszközök voltak a legkeresettebbek.
A török idők hadi földrajza
Erdély keleti és déli részén a zárt láncolatot alkotó havasok, a magas fekvésű hágók és szűk hegyszorosok elegendő természetes védelmet nyújtottak megfelelő hadi készenlét esetén a török támadásokkal szemben. Az Al-Duna és Száva vonala azonban csak korszerű várakkal volt védhető. Ezek a várak Szeverin, Nándorfehérvár, Szabács, Jajca, Bihács a 15. században épültek, de a tüzérségi fegyverek állandó fejlődése következtében a Mohács előtti évtizedekben már nem voltak korszerűek. Mátyást követő két Jagelló királyunk zilált pénzügyi viszonyai, a mindig üres kincstár és a török elleni küzdelemre szánt pénzek elsikkasztása mellett korszerű védelmi vonal kiépítéséről szó sem lehetett. A törökök számára a mohácsi győzelemhez Nándorfehérvár és Szabács (1521), majd Pétervárad (1526) erődjeinek könnyű elfoglalása volt a lépcső. A belső fekvésű várak: Siklós, Pécs, Szigetvár, Babócsa még kevésbé tudták megállítani az ellenség a előnyomulását.
A hódoltság állandósulása után az új, korszerű végvárvonal kiépítése ugyancsak sok nehézségbe ütközött és csak részletei valósultak meg. Pozsony, Palota, Diósgyőr, Fogaras, Küküllő vára megmaradt négyzetes, négy saroktornyos középkori alakjában. A várak átalakítását és építését a 17. század közepéig csaknem kizárólag olasz szakemberek irányították. Több mint száz várnál mutatható ki közreműködésük. Kevés új vár épült. Ezek között Komárom és Érsekújvár volt a legkorszerűbb. A törökök igyekeztek megakadályozni diplomáciával vagy fegyverrel új várak építését. Békekötéskor olykor meglevő várak lerombolását is megkívánták. A portyázó csapatokkal szemben a városfalak, a kisebb várak és az erdélyi szászok és székelyek templomerődjei is elegendő védelmet nyújtottak. Olykor középkori monostorépületeket is várrá alakítottak. Ilyen volt Zalavár, Szentmárton (Pannonhalma), Garamszentbenedek, Bozók, Jászó, Kolozsmonostor. A kisebb várak és városok palánkkal voltak megerősítve: cölöpgát elé földet, követ töltöttek. Erdély várai voltak a legelmaradottabbak. Így Gyulafehérvár egészen a 18. század közepéig megmaradt, középkori formájában. A törökök az elfoglalt várakat nem fejlesztették tovább, úgyhogy azok visszafoglalása szervezett ostrom esetén már 1686 előtt is sikerrel járhatott volna.
A végvárak állandó őrsége a 16. század közepén nem érte el a tízezret sem, de török oldalon sem volt sokkal több a várőrségek összlétszáma.
A várakat meglepetéssel, csellel, árulással, esetleg éheztetéssel igyekeztek megszerezni és csak végső esetben fogtak fáradságos ostromhoz. Az ostromnál a föld alatti aknák ásásának és a falak felrobbantásának volt nagy szerepe. A várharc mellett a portyázás volt a hadakozás legáltalánosabb formája. Nagy seregek ütközetét mindkét fél kerülte. A mohácsi ütközet után egészen a török idők végéig csak Mezőkeresztesnél (1596) és Szentgotthárdnál (1664) folyt nagyobb méretű csata. A török hadviseléssel szemben a könnyű lovaskatonaságnak, a huszároknak volt a legtöbb előnye. A nehézfegyverzetű lovasok jelentősége nehéz mozgásuk, költséges felszerelésük következtében csökkent. A kezdetleges és nehéz puskák mellett az íj még mindig a legfontosabb fegyver lovas és gyalogos számára egyaránt. A kopja elsősorban a gyalogosok fegyvere; lóháton való használhatóságát vitatják. Emellett a vágó- és ütőfegyverek minden változatát használják. Ágyúöntéssel vagy 15 városban is foglalkoznak. A magyarok nem barátkoztak meg a tüzérséggel; ezt a foglalkozást a németeknek hagyták.
|