Hervay Ferenc

Magyarország történeti földrajza a XVI-XVIII. században

A történeti földrajz fiatal tudomány; alig százéves múltra tekinthet vissza. Feladata valamely vidék, táj, közigazgatási terület vagy ország látható arculatának megrajzolása és megmagyarázása egy történelmi korban. Korábban leginkább a történeti helyrajzot, topográfiát nevezték történeti földrajznak. A helynevek és a földrajz természetesen nem választhatók el egymástól. A puszta helyrajz azonban csak forrása, építőköve a földrajznak, amely nem elégedhet meg egy hegység, folyó vagy település térbeli meghatározásával, hanem azoknak jelenségeit is le kell írnia, a jelenségek eredetét és összefüggéseit meg kell magyaráznia.

A mi feladatunk a régi Magyarország 16., 17. és 18. századi látható arculatának megrajzolása és megmagyarázása. Ez a régi Magyarország egyrészt történelmi és politikai egység volt, és itt most ez a főszempont, de ugyanakkor mint Kárpát-medence, kitűnő természetes földrajzi egység is. Történelmi egység volt, mert a Kárpátoktól a Kapelláig, amely a medencét az Adriától elválasztja, a honfoglalástól a török hódoltság koráig, 896-tól 1526-ig, tehát 630 éven keresztül ugyanazon politikai hatalom: a magyarok fejedelme, majd királya alá tartozott. Ennek a hosszú együvétartozásnak tudatát az 1526-ban kezdődő és maradéktalanul csak 1718-ban végetérő török hódoltság és annak következményeképpen az ország három részre való szakadása sem tudta feledtetni.

Az ország szétszakadása éppen tárgyalt korszakunk elején, 1526-ban, a mohácsi csatavesztéssel kezdődött, 1541-től, Buda török megszállásától kezdve állandósult egészen 1686-ig. A három országrész határa, legtöbbször a Török Birodalom javára, gyakran változott. Nagy vonásokban a királyi Magyarország a Dunántúl öt megyéjét: Zala, Vas, Sopron, Moson és Győr megyéket, valamint Pozsonytól Szatmárig az északi megyéket ölelte fel. Az Erdélyi Fejedelemség a középkori Erdély hagyományos területén kívül a Partiumra is kiterjedt. A Partium az Alföld, pontosabban a török terület és Erdély között fekvő megyék láncolata volt. Területe a törökök terjeszkedése folytán egyre csökkent. Kezdeti, legnagyobb kiterjedése idején az Al-Dunától észak felé haladva Krassó, Temes megye nagyobb részét, Zaránd, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros megyéket ölelte fel. A két magyar kézben maradt terület közé ékelődött a török hódoltsági terület. Határvonala sohasem volt állandó: többnyire a Zenggtől (Senj) délre fekvő adriai tengerparttól kiindulva Sziszek, Belovár, Balaton, Komárom, Fülek, Eger, Gyula, Lippa és Orsova vonalán belül feküdt, de időnként és helyenként ezen a vonalon is messze túl terjedt.

A magyar királyság területébe és vármegyeszervezetébe kezdettől fogva beletartozott a Dráva és Száva folyók, valamint a Kapella-hegység közötti terület: a későbbi Horvát-Szlavónország. Nyugati megyéi: a drávántúli Baranya, Pozsega, Valkó és Szerém közvetlenül a király alá, a nyugati megyék: Körös, Varasd és Zágráb megyék a szlavón bán alá tartoztak. A szlavón bán jogállása az erdélyi vajdához volt hasonló. Mindkettőt a király nevezte ki. A következőkben tehát Magyarországot mindig ezzel a területtel együtt értjük.

A megyék és egyéb közigazgatási területek határai II. József uralkodásáig századokon át elég szilárdak voltak, éppen ezért területi tájékozódásban a megyéket és nem a természetes tájakat vesszük alapul. Magyarországnak különben sem volt maradéktalan, általánosan elfogadott tájbeosztása és a statisztikai adatokat is megyénként gyűjtötték.

Művünk csak első kísérlet 16-18. századi történeti földrajzunk megírásához. Nem is lehet más, mint vázlat. Még rengeteg forrás feltárására, értékelésére, összehasonlítására, és számtalan fáradságos részletkutatásra van szükség egy teljesebb, biztosabb, részletesebb és világosabb földrajzi kép megrajzolásához. Gondoljunk arra, hogy a legfontosabb tényező, a lakosságszám tekintetében is még nagy bizonytalanságban vagyunk a török idők előtti, alatti és utáni kort tekintve. Más vonatkozásban pedig még kevésbé vannak számszerű statisztikai adataink (pl. a mezőgazdasági és ipari termékekről, a karbantartott utak hosszáról, a kereskedelemről stb.). Csak hosszú, gondos, aprólékos kutatómunka vezethet el további eredményekhez.

Tanulmányunk szerkezete: Az ország arculata 1541 előtt; A három részre szakadt ország, 1541-1686.; Magyarország földrajza a 18. században; Földrajzi hatású események és tájékoztató évszámok; Történeti helyrajz; Magyarország régi leírásai; A felhasznált irodalom; A magyarországi nyomdák eloszlása a 17-18. században.

Az ország arculata 1541 előtt

A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében olyan tájat talált, amelynek természetes képén az ember még nem sokat változtatott. A régi, a történelem által alig ismert népek földgyűrűi, ördögárkok és kunhalmok alig ütköztek ki a terepen. Itt-ott, főként a Dunántúlon még látszottak a római castrumok, városok és őrtornyok maradványai. A Kárpátok vízválasztójának széles hegy- és erdőkoszorúja ekkor még lakatlan. Azon belül a hegy- és dombvidéki medencékben, folyóvölgyekben, az alföldek peremén, a Dunántúl, Drávántúl és Erdély dombvidékein gyér szláv népesség lakott, amely közé avar és germán népelemek is vegyültek. Kicsiny településeik lakossága leginkább állattenyésztésből élt. A nyugatabbra fekvő országoknak és Bizáncnak ekkor már fejlett mezőgazdasága, építészete és városai is voltak, mert a rómaiak kultúrörökségéből többet vehettek át. A félnomád magyarság csak a 10. század végén és a 11. század elején kezdi meg a kereszténység felvétele által a nyugati civilizációhoz való hasonulást. A késést öt évszázad alatt sem tudta behozni. Nem tudta azt a népsűrűséget megközelíteni, amely már a 12. században Flandriát, a Rajna-vidéket vagy Lombardiát jellemezte. Ennek következtében a városiasodás, a termelési ágakban való specializálódás, a finomabb társadalmi és műveltségi rétegeződés sem tudott oly mértékben kialakulni, mint Nyugaton.

A középkor századaiban a születések arányszáma a mainál bizonyosan többszörösen magasabb volt, a népesség gyarapodása mégis rendkívül lassú ütemű. Ennek okát a gyermekhalandóság magas százalékában, a betegségek, főként járványok nagy pusztításában és a viszonylag rövid átlagos életkorban kell keresnünk. A férfiak élete igen gyakran fegyverforgatás, az asszonyoké szülés közben ért véget. Az átlagos népességnövekedés a középkorban ritkán haladta meg az évi 0,5 % átlagot. Hazánkban a kisebb-nagyobb hadjáratok és háborúk mellett egészen rendkívüli vérveszteséget jelentett a tatárjárás néven ismert 1241/42. évi mongol támadás. Az egykorú források gondos mérlegelése alapján az ország népességének átlagosan 50 %-a pusztult el, mégpedig a Dunától keletre ennél több, nyugatra kevesebb. A következő század közepén, különösen 1357-59-ben, az Európa-szerte dühöngő pestis tizedelte a lakosságot. A század végétől azután a déli határainkat fenyegető törökök elleni szakadatlan küzdelem apasztja az ország férfi népességét. A vérveszteséget a betelepített úz, besenyő, kun, szász, német, vallon, olasz, román és ukrán népelemek sem tudták teljesen pótolni. A tatárjárás után a lakosság száma 1 millió lehetett, nem sokkal több, mint százötven évvel korábban, az 1100. év körül. A kétmilliós lélekszámot az ország valószínűleg csak a 13. század második felében érte el véglegesen és csaknem még további két század telt el, amíg megközelítette a négymilliót. Ennyi lehetett az össznépesség 1541-ben, Buda elfoglalásának előestéjén.

A lakosság túlnyomó részének élete a mezőgazdaság keretében folyt. Ennek megfelelően alakult a népsűrűség is: a kedvezőbb talajú és fekvésű tájakon, így főként a hegyvidékek löszös talajú előterében sűrűbb, a hegyek és mocsarak között ritka. A magasabb hegységek gyakorlatilag még lakatlanok voltak. A település alapformája a kis lélekszámú falu, 500 főnél kevesebb lakossal. Még kisebbek a hegyvidéki pásztorok tanyacsoportjai, nagyobbak a mezővárosok. Ezeknek száma körülbelül 700 volt. Igazi városi utcák, ahol elsősorban iparosok és kereskedők laknak, ekkor még csak Buda, Pest, Kassa, Szeged, Kolozsvár, Nagyszeben, Sopron, Nagyszombat, Eperjes, Bártfa városmagjaiban találhatók. A falvak és mezővárosok házai kizárólag egyszintűek és alacsonyak, vályogból, sárból, erdős vidéken részben fából épültek, gyakran löszpartba vagy földbe vannak mélyesztve. Tégla- és kőépület csak a városokban van. Vidéken csak a várak, templomok és monostorok a tartósabb, kőből vagy téglából emelt épületek. A viszonylag nagy kiterjedésű egyházmegyék székesegyházai és a nagyobb monostorok templomai, ha méretben nem, de építési technikában és művészetben elérték nyugati testvéreiket. Egyébként a monostorok száma is többnyire messze a nyugat-európai szint alatt maradt.

A lakosság zömének életét a földművelésben és az állattenyésztésben való tevékenység töltötte ki. A szántóterületek az ország 10-15%-át foglalhatták el. Ennek csaknem fele évenként ugaron maradt, másik felét leginkább gabonával vetették be. Minden jobbágy maga művelte a neki kiosztott telket. A kaszálók, rétek és legelők jóval nagyobb területet foglaltak el, mint a szántóföldek. Az állattartás ugyanis kevesebb munkát igényelt és többet jövedelmezett, mint a gabonatermelés. Folyók mellett a halászat, lomberdős vidéken a vadászat tette változatosabbá a jobbágyok letét. A dombvidékre vagy síkságra tekintő hegyek lejtőjén a bortermelés kedvelt és jól jövedelmező foglalkozás volt.

Az ipar csaknem kizárólag a mindennapi élet szükségleteinek: élelemnek és ruházatnak előállítására, mezőgazdasági eszközök készítésére, valamint hadifelszerelés gyártására szorítkozott. A táj arculatát a mindenfelé működő, kisteljesítményű vízi- és szélmalmok, és a kőművesek által emelt várak és templomok alakították. A várak és templomok építése foglalkozatta a legtöbb iparost, felhasználva a jobbágyok tömeges munkaerejét is. A bányaművelés öt körzetben folyt: Selmecbánya, Gölnicbánya, Nagybánya és Abrudbánya környékén ércbányászat, az Erdélyi-medencében sóbányászat.

Mátyás király halála (1490) után a hatalmasok önzése és erőszakossága nehezedett az országra. Leginkább a jobbágyok tömegeit nyomorították meg, de igyekeztek a mezővárások lakóit is jobbágysorba visszavetni. A Buda elestéig eltelt ötven év alatt a népesség még bizonyára növekedett, de a kultúrtáj képe legjobb esetben is csak megőrizte azt a szintet, amelyre Mátyás király alatt eljutott, tovább azonban nem fejlődött.

A három részre szakadt ország, 1541-1686

A népesség pusztulása és vándorlása

A mohácsi csatavesztés napjától kezdve az ország védelem nélkül ki volt szolgáltatva a törökök előnyomulásának. A törökök pusztítva és fosztogatva felvonultak Budáig a Duna jobb partján, de azután a másik oldalon Baján keresztül visszavonultak, Péterváradnál ismét átkeltek a Dunán és csak az ország déli védelmi várait: Szendrőt, Belgrádot, Zimonyt, Péterváradot és Újlakot és az eszéki hídfőt tartották megszállva, miután azokat megrakták erős őrséggel. Innen figyelték, hogy Magyarország két királya: Ferdinánd és Zápolyai János hadaikkal miként pusztítják saját országukat. 1541-ig ezt a várvonalat csak kétszer lépte át nagyobb török sereg: 1529-ben Bécsig, 1532-ben Kanizsán át Kőszegig nyomultak, de utána ismét visszavonultak a Dráva és Al-Duna mögé. 1541 előtt tehát csak néhány déli vármegye volt tartósan török fennhatóság alatt. Az ország szomorú sorsa akkor pecsételődött meg, amikor Szulejmán szultán csellel, harc nélkül elfoglalta Budát, az ország szívét. A következő években a felvonulási út és Buda biztosítására hódítását nyugaton a Balatonig, keleten a Tiszáig terjesztette ki. Ezzel megkezdődött a törökök folyamatos terjeszkedése és annak következményeképpen a népesség és kultúrtáj pusztulása.

A lakosság száma, mint már említettük, ekkor négymillió körül lehetett. Az állandósult pusztulás következtében nemcsak megállt a népesség növekedése, hanem a század végéig több mint egymillióval csökkent. Különféle számítások alapján Magyarország három részének lakossága a 16. század végén nem érte el a hárommilliót sem. Az elnéptelenedésnek sok oka volt. Ezek súlyosságuk szerint a következők:

1. Elvérzés a hadakozásban. A hadjáratoknak, csatáknak és várostromoknak nemcsak katona és férfi áldozatai voltak, hanem nőket és gyermekeket is leöldöstek a törökök, ha éppen útjukban álltak, nem akartak rabokkal vesződni, vagy nem akarták, hogy hírmondó maradjon maguk mögött.

2. Rendszeresen szedték a rabokat, nemcsak katonákból, hanem asszonyokból, leányokból, gyermekekből is. Ezeket birodalmuk balkáni vagy kisázsiai részeire hajtották, rabszolgamunkára fogták, a fiúgyermekeket pedig kérlelhetetlen harchoz szoktatva mohamedán janicsárokká nevelték. Történetírásunk még adós azoknak az adatoknak gondos összegyűjtésével és értékelésével, amelyeknek alapján reális képet nyerhetnénk a török rabságba hurcoltak számáról és sorsáról.

3. A nemesek, egyháziak és városi polgárok hamar elmenekültek mozgatható értékeikkel a törökök felvonulási útjából, a hódolt területekről és a végvidékekről. De nagy számban követte őket a jobbágyság is. Az ország védettebb perem-megyéibe költöztek. Ezzel magyarázható, hogy egyik-másik megye vagy uradalom az általános hanyatlás ellenére a jobbágyok jelentős számbeli gyarapodását mutatja.

4. A királyi Magyarország területén minden évben, főként a nyári és kora őszi "hadi" időszakban 30-40.000 főnyi idegen zsoldoskatonaság volt a lakossághoz beszállásolva. Zsoldjuk nagyobb részét rendszerint a hadakozáshoz semmit sem értő és otthon maradt cseh meg német ezredeseik zsebelték be. A fizetetlen katonák azután az adóktól és szolgáltatásoktól sújtott néptől még azt a keveset is elvették, ami élete puszta tengetéséhez kellett volna. A zsoldossereg jelenléte gyakorlatilag semmiféle hadi eredménnyel nem járt, az ország számára azonban csaknem olyan csapás volt, mint a török hódítás. Nem csoda, hogy a lakosság a zsoldosok elől éppúgy menekült, mint a törökök elől.

5. A földesurak a hadakozások által amúgy is sokat szenvedett és nyomorított jobbágyság kizsákmányolását alig mérsékelték, sőt olykor fokozták, így a jobbágyok a könyörtelenebb birtokosoktól elszökdöstek és ide-oda kóboroltak az országban. A zilált viszonyok miatt szó sem lehetett arról, hogy az 1514-ben törvénybe foglalt költözési tilalomnak érvényt szerezzenek. Később Bocskay István letelepítette és seregbe szervezte a gazdátlan jobbágyokat, a hajdúkat.

6. Az általános elszegényedés nyomában járt az éhínség, a betegség és járványok. Ezek tovább tizedelték a lakosságot.

Az előzőkből kitűnik, hogy az elnéptelenedés, az egész országot tekintve, kisebb részben csak viszonylagos volt, elvándorlás formájában mutatkozott. Általában mondhatjuk, hogy egy természetellenes, fordított népesedési helyzet keletkezett. Az ország belső, termékeny sík vidékein a lakosság igen megritkult, míg az ország terméketlenebb, erdősebb, hegyes peremein megmaradt, sőt növekedett és sűrűbb volt, mint a mélyebb fekvésű tájakon. A békéjében és biztonságában megbolygatott lakosság következő típusú mozgásait figyelhetjük meg:

a. A déli, a törököktől legkorábban fenyegetett határterületekről, nevezetesen az Al-Duna és a Száva tájairól az elvándorlás már a 15. század elején megkezdődik. A hódoltsági területekről az észak, északnyugat és északkelet felé áramlás egészen a felszabadító háborúig (1686-87.) tart.

b. A lakosság elhúzódik a hadi felvonulások vonalától. Ilyen volt elsősorban a Belgrád-Eszék-Buda vonal és ennek mellékága az Eszék-Szigetvár-Kanizsa vonal, másrészt az Orsova-Temesvár-Arad-Szolnok útvonal.

c. A hódoltsági területnek nem volt mai értelemben vett szilárd területi határa. A békekötések csak a várak birtokát szabályozták. A várak közötti összekötő vonal volt a képzeletbeli határ. Két vár között mindkét fél portyázó csapatai mélyen betörtek az ellenfél földjére. Ilyen módon a hódoltsági területet nagyjából félkörívben mintegy 30-60 kilométer széles végvidéki övezet vette körül. De kivételesen eljutottak török portyázók Trencsén és Szepes megyébe is. A várak gyakran cseréltek gazdát. Veszprém például, miután Ferdinánd és Zápolyai János versengése idején is háromszor cserélt gazdát, négyszer került török kézre, ugyanannyiszor a császári királyi hadak vissza is foglalták, közben rövid időre Bocskay István és Bethlen Gábor, később Rákóczi Ferenc birtokában is volt. A végvidékek földműves jobbágy népe, amint a hadi helyzet kívánta, elköltözött, de a veszély múltával legalábbis részben visszatért elpusztított falvaiba és földjére.

d. A hódoltsági területen, leginkább az Alföldön, a falvak elnéptelenedtek. Megmaradt lakóik a mezővárosokba költöztek, mert ott valamivel több biztonságot találtak a hódítókkal szemben. 20-30 falu helyén átlag egy parasztváros maradt, amely kibővült amazok lakatlan határaival. Debrecen 45, Kecskemét 37, Makó 15 falu maradványát szívta fel.

e. A végvidék-övezetben szívesebben és tartósabban maradt meg a lakosság a várak közelében, mert azok némi biztonságot, védelmet, átmenetileg esetleg menedéket is jelentettek.

f. Voltak a természet által védettebb, elrejtettebb helyek, mint a mocsaras, morotvás, árvízjárta folyómellékek, hegyekkel körülvett medencék. Ezek békésebb időben kevésbé vonzották az embereket, most keresett búvóhelyekké váltak, mint pl. Biharban Belényes vidéke.

g. Végül meg kell említeni, hogy a Balkán felől folyamatosan költöztek rácok hódolt területeinkre, románok pedig Erdélybe és a Partiumba.

A népesség száma és sűrűsége

A lakosság számának megállapításához a korábbi kutatások csaknem kizárólag az adóztatásra készült portaösszeírásokat használták. Ezek ugyanis az ország nagyobb részéről készültek és fennmaradtak. Későbbi vizsgálódások nyomán kiderült, hogy a portális összeírások adatai meglehetősen hiányosak és megbízhatatlanok. Nem állapítható meg, még helyenként sem, hogy egy porta alá hány fő vagy hány család tartozott. Részletesebb és pontosabb adatokat tartalmaznak az uradalmak szolgáltató népeinek összeírásai, az urbáriumok. Ezek azonban csak a falvak bizonyos számát ölelik fel, és a legkülönbözőbb években készültek. A harmadik számítási eszköz a visszakövetkeztetés az első, 1784. évi és a későbbi népszámlálásokból. Mindhárom számítási mód összevetésével tudjuk csak megközelíteni az ország 16-17. századi népességének a számát és eloszlását. Ahol hiányoznak az adatok, ott a szomszédos, hasonló jellegű vidékek vagy megyék népesedési viszonyaiból kell következtetnünk. Ezek alapján az ország három részének népessége a 16. és 17. században körülbelül a következőképpen alakult:

A királyi Magyarország 29 megyéjében Zágrábtól Szabolcsig és Szatmárig a legszélesebb népréteg, a jobbágyság száma 1570 körül 1 millió és 50 ezer. Ugyanakkor a nemesség száma 50.000, a mintegy 40 város lakossága 80.000, a nagybirtokosok udvarnépe pedig mintegy 110.000 fő. 1570 táján tehát 1.290.000 körül lehetett a királyi országrész népességének száma, ami e területre vonatkoztatva 12/km²-es népsűrűségnek felel meg. A század végéig ez a szám 130.000 fővel emelkedhetett. A legsűrűbben lakott megye e század második felében Vas megye volt, utána Pozsony, Sopron és Zala megye következett. A harmadik vonalban volt Moson, Nyitra, Trencsén, Abaúj és Zemplén. Ez körülbelül arányos a megyék földjének termékenységével, mezőgazdasági produkció-képességével. A hegyvidéki megyék népessége gyérebb volt. A városok között Kassa ekkor a legnépesebb, mintegy 7500 lakossal, utána Pozsony és Sopron következett közel 5000, majd Selmecbánya 3500 fővel. A többi város népessége 3000 alatt maradt. A 17. század folyamán a jobbágynépesség és a városi lakosság lassan növekedett és 1686 körül a királyi Magyarország lakossága megközelítette a kétmilliót, valamint a 18/km² népsűrűséget.

A török uralom alá jutott terület népességének kiszámításához a 16. század második felében a török adóösszeírások, a defterek nyújtanak támpontot. Ezek az egész hódoltsági területre kiterjedtek. A számlálás "házak" szerint történt. Különböző összevetések alapján úgy látszik, hogy ezeknek számát héttel kell szorozni, hogy megkapjuk a népesség hozzávetőleges számát. A Dunántúl keleti felében mindössze 160.000, a Marostól délre az Al-Dunáig 40.000,az Alföld többi hódoltsági részén, továbbá Pest, Nógrád és Heves megyében együtt 230.000, a drávántúli részeken 80.000, összesen tehát 510.000 főnyi lakosság élhetett a 16. század végén. Ezek között nemes vagy egyházi ember alig akadt és városi polgár is csak kevés. Túlnyomórészt a törököknek adózó jobbágyok és pásztorok voltak. Az Alföld déli és középső részén a falvak százszámra pusztultak el, a parasztvárosok területe és lakossága viszont jelentősen megduzzadt.

A Dunántúl dombvidékein a terep áttekinthetetlensége több védelmet nyújtott a lakosságnak és a nagy mezővárások kialakulásának nem kedvezett, így a régi kis falvak, ha időnként el is pusztultak, újra feléledtek és nagyobb számban megmaradtak. A 17. századból hiányoznak a defterek, így a népesség alakulását nem kísérhetjük figyelemmel. A népsűrűség bizonyára alig emelkedett, a gyenge népszaporodás és a rác bevándorlás, az elhurcolás, elvándorlás és idő előtti elhalálozás ütötte réseket alig tudta betölteni. A hódoltsági terület népsűrűsége csaknem másfél századon keresztül km²-ként 4,5 és 5 között lehetett. Összehasonlításképpen megjegyezzük, hogy Szaúd-Arábia népsűrűsége ma 3 fő/km², Szudáné 5,4 fő/km². A török lakosság létszámáról keveset tudunk, de semmi esetre sem volt jelentős, mert csak a közigazgatási székhelyeken, amelyek legtöbbször egybeestek a várakkal, telepedett meg tartósan török katonaság és néhány török család.

Erdély és kapcsolt részei, a Partium a tizenöt éves háborúig (1593-1606) nem szenvedett annyit, mint az ország másik két része. A Partium ekkor még a régi Erdély és a hódoltsági terület között széles övezetet alkotott, Krassó és Temes megyék megmaradt részét, Arad, Zaránd, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros területét, mintegy 42.000 km²-t ölelt fel. Erdély saját területe ugyanakkor 58.000 km². E két területen együtt a 16. század végén a menekülőket és a Havasalföldről átvándorló románokat is számítva 700-800 ezer ember élhetett. A lakosság fele akkor már román, másik fele székely, magyar és szász. A városok között Brassó, Kolozsvár és Nagyszeben ekkor is már a legnépesebb, 9, 8, illetve 7 ezer lakossal. A tizenöt éves háborútól kezdve ez az országrész is rengeteget szenvedett a török, tatár, havasalföldi és moldvai seregek betörése és pusztítása következtében. Legsúlyosabbak az 1657 és 1661 közötti évek pusztításai. Az ezek nyomán fellépő pestisnek csak Nagyszebenben 2733 áldozata volt. A Partium nagyobb része 1660-ban Nagyváraddal együtt török kézre került. A két terület népessége így a 17. században csak igen keveset növekedhetett.

A három országrész hozzávetőleges népességét a következő tábla szemlélteti:

Országrész	Terület (ezer km2)	Népesség és népsűrűség/km2
		1600 körül		1686 körül
Királyi Magyarország	108	1.420.000	13	1.950.000	18
Török hódoltság	115	510.000	4,5	570.000	5
Erdély	58	750.000	7,5	850.000	8,5
Partium	42
		2.680.000	8,5	3.370.000	10,7