87. EMLÉKEZZETEK MEG…

- hűséges presbiter fölött -

Zsid 13, 7.

Gy.T.!
Valakire emlékezni mindig fájdalmas. Különösen akkor, ha az a valaki már nincs velünk, remény sincs arra, hogy valaha még megláthassuk. Míg alakját, szavait visszaidézgetjük, tudjuk, hogy mindez már nem valóság, csak emlék. Nem boldog jelen, hanem múlt, ami soha többé vissza nem jön. És emlékezni mégis jól esik. Az emlék valamiképpen visszahozza azt, ami elmúlt. Visszaidéz kedves, boldog időket, amelyek beragyogják a sivár jelent, mint a lenyugvó nap visszanéző sugarai a láthatárt..…
De emlékezni nemcsak jól esik, hanem mintegy kötelesség is. önmagunk iránti boldog kötelesség, valamint kötelesség az elköltözött iránt is, hiszen úgy sem adhatunk neki többé egyebet. Erre a kötelességre figyelmeztet a felolvasott ige bennünket: „Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket.” - Ezért gyűltünk most össze erre az istentiszteletre. Emlékezni körünkből elköltöző testvérünkről. Mielőtt egészen elválnánk tőle: a szívünkbe zárni, hogy emléke egészen bennünk maradjon. Mert Testvérek, nem az halt meg, akit hantok takarnak, hanem az, akit elfelejtenek.

I.
Emlékezünk: egy küzdelmes, nehéz életútra, amely nem messze innen, Harasztkeréken kezdődött el. Szerettetek hét gyermek közül a legnagyobb volt, az elsőszülött. Neki kellett elsőnek odahagyni a szülői otthont; mesterséget tanulni. Inaskodott, felszabadult; meg is becsülte a cipész mesterséget. Főnöke halála után ő vezette a kis műhelyt. Aztán változtak az idők: biztosabb megélhetést a vasút kínált. Átment hát a vasúthoz és ott szolgált 25 éven át, nyugalomba vonulásáig.
Rá emlékezve, emlékezünk a gondos, bölcsen előrelátó családfőre. 32 éve kötött házasságot, gyermekeket adott neki Istenünk jóvolta. Lányait a szeretet szigorúságával nevelte. Felkészítette őket a küzdelmes életútra. Gondoskodásának következtében családja semmiben sem szenvedett hiányt. Így emlékezhetünk Rá gondolva a segítőkész testvérre is. és emlékezünk a szenvedést alázatosan hordozó keresztyén testvérünkre.
Harminc éve betegedett meg, s e betegséget türelmesen hordozta hazaköltözéséig. Ha azt kérdezzük: miben szolgálhat földi élete példaként mások számára, ezt mondhatjuk: szeretetben, béketűrésben, alázatban, Krisztus követésében.

II.
A koporsónál ott áll nemcsak a szűk családi kör, hanem a nagy család: keresztyén gyülekezetünk tagjai is. emlékezünk B.V. aára, ahogy igénk mondja: előljárónkra. Mert ő valóban az volt: előttünk jár a kötelességteljesítésben. Megjárta a harcteret, nehéz helyzeteket élt át, de Isten kegyelme megőrizte. Hálából odaszentelte életét Istennek a szolgálatára. Nagy önfegyelemmel vigyázott a nyelvére. Ne szóljon semmi rosszat; de általában a magaviseletére is. előljárt, mint egyházunk hivatali előljárója, presbitere. Nemcsak a tanácskozó asztalnál, hanem mindenütt. Ritkán szólalt meg, de beszéde mindenkor megfontolt tanácsként hangzott.

„Emlékezzetek meg a ti előljáróitoktól, akik szólották néktek az Isten beszédét…”, mondja igénk. Nemcsak azok szólják az Isten beszédét, akiknek ez a tisztük, hivatásuk, akik úgymond: ebből élnek. Nem is csak szóval lehet Isten beszédét hirdetni, hanem tettekkel, életfolytatással is. „Boldogok, akik hallgatják az Isten beszédét és megtartják azt”, mondja egy másik helyen Isten igéje. Még boldogabbak azok, akik úgy igyekeznek Isten beszédét megtartani, hogy másoknak is tovább adják azt. B.V. is így tett; életével szólotta az Isten beszédét. Azzal az élettel, amelyet szeretett hitvesének boldogítására, gyermekeinek gondos, szeretetben való nevelésére szentelt oda. Szeretett Testvérünk nem szóval, sem nyelvvel, de tetteivel bizonyította a szeretet örök nagy parancsát, s annak teljesítésére adott másoknak is ösztönzést.

III.
„…és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket.” Elköltözött aa Szeretteinek fájdalmas ez a vég, de nekünk fölemelő, mert élete bizonyságtevő élet volt. Hitét bizonyító életének végéről csak azt a kis részletet hadd mondjam el, ahogyan utoljára részesült az úrvacsora szent jegyeiben. Láthattam rajta a hálát, az Úrnak való szent átadás csendes örömét. Figyelmezvén élete végére, kövessétek hitét!

Drága Szerettei, elsősorban hozzátok szól most Isten igéje! (Búcsúvétel) Minden elválásban van valami vigasztaló is: a viszontlátás reménye. A legfájdalmasabb elválás kétségtelenül a halál. De itt sem hagyott a mi Urunk és Istenünk vigasztalás nélkül. Itt, a földön, minden örömbe fájdalom is vegyül. Ott pedig, Urunk örök hajlékában olyan öröm vár reánk, amit „idelenn” elképzelni sem tudunk. Azért hát emlékezzünk meg Istenünk jóságáról, mellyel elköltözött Testvérünkben valamennyiünket megáldott és hálaadással áldjuk érte Őt, a Mindenhatót, aki a halálból is feltámaszt, hogy örök üdvösséget adjon!

Ámen.