68. FELELŐSEN ÉLNI

2Kor 5,10.

Gy.T.!
Milyen döbbenetesen szomorú búcsúvétel ez! Tragikus hirtelenséggel lezárult egy 46 éves életút. Mélységes szomorúság borult a sok rokon, hozzátartozó életére. Bánatos, összetört szívű szülők siratják, akik valamikor asszonytestvérünkben első gyermeküknek örültek és talán arra gondoltak, hogy ő, a legnagyobb gyermekük lesz az, aki egykor az ő szemüket lezárja… Nyolc testvér osztozik a fájdalomban, akik valamikor tízen voltak; s most már a második távozik szerető körükből! Gyászban magára maradt hitvestárs teszi fel magának mindegyre a gyötrő „miért?” kérdését. És a két drága gyermek, akiket egykor fájdalommal szült és sok szeretettel nevelgetett; és akik éppen a közeli esküvőjükre készültek, - s most, íme, ide kellett állniuk e szomorú koporsó mellé. A gyászoló gyülekezet pedig megrendülten osztozik a fájdalommal próbált család szomorúságában… Hol keressünk vigaszt, ki gyújt nekünk világosságot a sötétben? Jertek, Testvérek, álljunk Isten igéjének a szövétneke alá; kérjük Istent, hogy Ő gyújtson világosságot és reménységet a szívünkben!

I.
Az emberek azt tartják, hogy a halál végállomás; semmi más nem következik utána. A meghaltat elnyeli az elmúlás, az enyészet; egy idő után még az emlékezés is elhal a szívekben. Isten kijelentése mást mond. Azt tudniillik, hogy nem utolsó állomás a halál, csupán átszállóhely. A földi létforma, amit ismerünk, lezárul, és elkezdődik egy olyan új létforma, amit nem ismerünk. Éppen azért félünk a haláltól, mert nem ismerjük ezt az új létformát. Igénk pedig elmondja, hogy a halál után kétfelé vezet az út, aszerint ahogyan ebben a földi életben éltünk: életre, vagy kárhozatra jutunk. „mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.”

Ebben az egyetlen bibliai versben van vigasztalás és van felelősségre való felhívás is. a vigasz abban van, hogy a hívő ember a halál útján Krisztushoz megy. A felelősség meg arra figyelmeztet, hogy ítélőszék elébe kell állnunk, ahol a cselekedeteink megméretnek. Testvérek, nagyon a szívünkre kellene vennünk Istennek ezt az élet-halál fontosságú kijelentését!

II.
Igénk vigasztalása arról beszél, hogy az életünk olyan, mint egyetlen nap, reggeltől estig. A halál az éjszakát jelenti. Azonban minden éjjel után virradat következik. Krisztus Urunk halála és feltámadása a bizonyíték arra nézve, hogy még a halál éjszakája után is virradat következik. Erre maga a feltámadott ÚR a kezesség. A halálban különválik a lélek és a test egysége. Ami belőlünk a porból való, annak ismét porrá kell lennie. De ami Istenből való, az Istenhez megy, Hozzá tér meg, Krisztus kegyelme által. Így vall erről hitvallásunk, a Heidelbergi Káté tanítása is: „Lelkem azonnal ez élet után Krisztushoz, az ő Fejéhez vitetik…” Kikről mondja ezt a Káté?

Azokról, akik Krisztusban igazán hisznek, az Ő parancsa szerint élnek, Igéjének és Szentlelkének útmutatása szerint. És itt az ige üzenete már átmegy a vigasztalásról a felelősségbe: Így élek-e én, keresztyén emberként, Krisztus engedelmes tanítványaként? Ha igen, akkor nem kell félnem a halál hatalmától. Legyőzetett az a Krisztus keresztjén!

III.
Az éjszaka után igaz, hogy virradat jön, de ez kétféle lehet. Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, de utána ítélet következik. És ebben az ítéletben kiki elveszi a maga jutalmát, „…aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt”. Tehát nem minden halál jelent útlevelet az örök üdvösségre. Mindenki aszerint nyeri el a jutalmát, ahogyan itt, e földön élt. Nem aszerint, hogy mennyi ideig élt ezen a földön, hanem aszerint, hogy hogyan élte napjait? Hitben, vagy hitetlenségben? Tehát az örök sorsunk itt dől el, ebben a földi életben. Krisztus Urunk az utolsó ítéletről ezt a képet adja: Jobb és bal keze felől sorakozik fel majd mindenki, aki valaha e földön élt. A jobb keze felől állóknak ezt mondja: Jöjjetek, Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely néktek készíttetett a világ fundamentumának felvettetése óta; mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztattok, beteg voltam és meglátogattatok, fogoly voltam és eljöttetek hozzám. A bal keze felől állók mindennek éppen az ellenkezőjét fogják hallani. Akkor majd a jobb kéz felől állók az életre, a bal keze felől állók a kárhozatra mennek.

Az a nagy kérdésünk: hol leszünk mi akkor? Krisztus jobb, vagy bal keze felől? Ugyanez a kérdés él bennünk előre ment szeretteink felől: hol vannak most, az elköltözésük után? Ti is szeretnétek bizonyságot nyerni drága Szerettetek felől: hová ment e tragikus halálnak az útján? Az emberi ítélet mondhat ilyen vagy olyan minősítést. Elsorolhatnátok ti is mindazt, amit egy gyermekről, hitvesről, testvérről, édesanyáról: annak szeretetéről, munkásságáról, fáradhatatlan szorgalmáról el lehet mondani. A munkatársak is elmesélhetnének sok pozitív dolgot arról, ahogyan elköltözött nőtestvérünk 13 éves kora óta megszakítatlanul 33 éven át hűségesen dolgozott a munkahelyén… De mi mégsem ezekben az emberi bizonyságtételekben reménykedünk. A halállal szemközt egyetlen reménységünk van: az élő Jézus Krisztus érettünk való közbenjárása. Annak a mellénk állása az ítéletben, aki maga is halott volt, és feltámadott, hogy nekünk bűnbocsánatot kegyelmet szerezve, utat nyisson az örök üdvösségre.

Ajánljuk hát az elköltözöttet ennek a minket végtelenül szerető, egyedüli Közbenjárónak, Jézus Krisztusnak kegyelmébe. Mi pedig imádkozzunk a gyászolók vigasztalásáért.

Ámen.