66. KÜLSŐ ÉS BELSŐ EMBER

2Kor 4,15-16.

Gy.T.!
85 éves földi vándorlás után hazatért a mi testvérünk. Kettős értelemben is igaz ez az állítás: hazatért a nagyvárosból szülő- és lakóhelyére; hazatér szeretteinek porladó hamvai mellé. Szomorú volna, ha csak ezt tudnánk elmondani. Reménységünk szerint: hazatért immár az örök otthonba is. Oda, ahonnan a bűn miatt kiszakadtunk és otthontalan vándorokká lettünk. Tudjuk, hogy Isten megkegyelmezett nekünk, mert megszánt bennünket ebben az állapotunkban. Valaki értünk jött és utat készített hazafelé. A bűn miatt a halál kikerülhetetlen. De Krisztus halála óta az is bizonyos, hogy a mi halálunk nem a bűnökért való megfizetést jelenti. Az Ő váltsághalála által minden Benne hívő szabaddá lett a bűntől; a halál nem más, mint átmenetel az örök életbe. Ezért, Gyászoló Testvérek, panasz helyett hálaadással gondoljatok a megtett életútra; és kérjük együtt Isten kegyelmét, hogy adjon e gyászban vigasztalást mindnyájatoknak!

I.
Igénk azt mondja el, hogy mindnyájunknak két emberünk van: egy külső és egy belső. A külsőt az jelenti, ahogyan ismernek bennünket az emberek: az egészségünk, a kedélyünk, a természetünk, a körülményeink. A belső emberünk azt mutatja, ahogyan csak Isten ismer bennünket. Ez elrejtetett az emberek elől. Igénk most már azt mondja, hogy a külső emberünk megromol, de a belső megújul.

Így volt elköltözött Szerettetek életében is. özv. H.I.-né, szül. I.B. testvérünk nagyon megfáradt az eltelt 85 esztendő alatt. Szüleinek egyetlen gyermekeként jött e világra, mégis fiatal korától kezdve kemény munkával, nehéz körülmények között kereste kenyerét, 35-40 éven keresztül. Szeretteiért, gyermekeiért fáradozott, míg életének nappala tartott. Aztán a külső ember fokozatosan romlani kezdett. Tíz évvel ezelőtt indult el a romlás útján, az agyműtét volt a bevezetés, aztán jött az erő megfogyatkozása, a látás gyöngülése: jelek, amelyek előre vetítették a földi életút végét; a külső ember megromlását és letevését a halálban…

II.
De az ige azzal vigasztal, hogy a külső emberünk romlásával párhuzamosan Istennek egy csodálatos munkáját tapasztalhatjuk életünkben: belső emberük újulását. Ezt az ige által végzi el bennünk Isten. H.I.-né testvérünk szíve mind itt, Marosszentkirályon, mind pedig marosvásárhelyi gyülekezetünkben nyitva volt az ige üzenete előtt. És amikor már nem tudott elmenni a templomba, odahaza élt alkalomról alkalomra az úrvacsora vigasztalásával. Szíve bőséges hálaadással telt meg; hálát adott a négy évtizedes házaséletért és azért, hogy özvegysége mintegy két évtizedében sem maradt magára; leánya és szeretett hozzátartozói körében szerető szívekre, segítőkész kezekre, gyöngéd gondoskodásra talált. Istennek drága ajándéka volt mindez, mint ahogy ő mindnyájunkat körülvesz szeretetével egész életünk folyamán. Csak meg kell azt látnunk.

III.
És most, az elválás szomorú órájában Isten üzenete drága vigasztalást ad nektek, Szeretteinek, a halál hatalmával szemben. „Azért nem csüggedünk”, nem esünk kétségbe. Miért? Mert tudjuk, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Másodszor: mert a mi Istenünk szeretetétől még a halál hatalma sem szakíthat el bennünket. Ha csak ebben az életben reménykednénk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak lennénk. Az apostol azonban így vall: Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. „Minden tiérettetek van…” Ez a földi élet is, munkájával, örömével, szenvedéseivel, - de érettetek van az örökélet dicsősége is. aki hittel és szeretettel járja végig e földi zarándokutat, az nem az enyészetbe, a halálba, az elmúlásba megy, hanem már átment a halálból az éltre. Az igazi, az élni érdemes ÉLETre. 

Ezzel a vigasztaló hittel és reménységgel búcsúzzatok hát drága szerettetektől (búcsú); mi pedig Isten népeként, gyülekezeteként veletek együtt mondjuk: Isten velünk, viszontlátásra.

Ámen.