45. KRISZTUS ÍGÉRETE A RAVATALNÁL - Ján 10,27-29.

Gy.T.!
Minden szónak más az értelme, ha az ember mondja és más, ha Isten mondja. Így van ez a vigasztalással is. mivel vigasztaljuk magunkat mi a koporsó mellett? Ilyenszerű közhelyekkel, mint : „Porból lettünk, porrá leszünk”. Bibliai mondat, de az igazságnak, sajnos, csak az egyik felét tartalmazza.

De Krisztus vigasztalása egészen más. Az Ő igéjében ígéret van. Ebben a most felolvasott igében is Krisztus szól, és rólunk beszél. Figyeljünk Rá: mit mond?

„Az én juhaim”, így kezdődik Urunk hozzánk szóló beszéde. Ez azt jelenti, hogy mindnyájan Krisztuséi vagyunk. Gazdánk van. A 173. ének szerint: „Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére…” vagy gondoljunk a Heidelbergi Káté vallásételére: „Akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok…”Sok olyan ember van, aki nem tud erről. Az ilyen ember szomorú, gazdátlan, árva lélek.

Özv. Sz. M.-né szül. H.K. testvérünk tudott erről, és öntudatosan Krisztus tulajdonának vallotta magát. Ez volt az erőforrása 87 és fél éves vándorlásán keresztül. Ez a szép hosszú életút tele volt sok szomorúsággal, árvasággal, egyedülléttel. Alig 7 esztendős volt, amikor hat testvérével együtt édesanya nélkül maradt. És amikor hűséges társra, hitvesre talál, a férj mindössze 6 évi házasság után balesetben az életét veszti; asszonytestvérünk pedig két kisgyermekével együtt magára marad. Aztán sorra elmaradnak a testvérek; ő az utolsó a hazatérők sorában. Sok koporsó, sok sírhalom; mi lett volna belőle, ha Jézus Krisztus nem erősíti, nem vigasztalja?

„Hallják az én szómat”, folytatja Krisztus az üzenetet. A Megváltó juhai hallják az Ő szavát. Csodálatos dolog ez: két külön világban élünk: egyik a földi, a mi jelenlegi otthonunk, a másik a mennyei, ahol Urunk ül az Atya jobbja felől. És mégis hallhatjuk az Ő szavát! Sz.M.-né örömmel hallotta azt mindig; élete nagy fordulóin, örömben, bánatban. Ez a szó mindig munkába indította, szelíddé és béketűrővé tette, különösképpen az utolsó tíz év erőtlenségeinek hordozásában. És most ez a mennyei szó hazaszólította őt az örökkévaló országba.

„Én ismerem őket”, mondja továbbá Urunk, a juhok nagy Pásztora. Krisztus személy szerint ismerte, ismeri ö. Sz.M.-nét. Bizonyára ez a szép hosszú élet, mely jóval túlhaladta az emberi élekor felső határát, ez is ennek tulajdonítható. A jó Pásztor elválasztotta magának nőtestvérünket és juhai közé sorolta, akikről Ő különösképpen gondot visel.

„Követnek engem”, folytatja Urunk. Asszonytestvérünk is követte mennyei Urát. Igyekezett megtartani konfirmációi fogadalmát; járni az ÚR által megszabott úton. Szeretetet vetett és szeretetet aratott. Sokakat elveszített, - de maga mellett tudott titeket, gyermekeit. Nagy áldás és nagy vigasz, hogy nem maradt egyedül, emberi támasz nélkül.

Van igénkben még egy drága ígéret is, melynek tartalma ez: „örök életet adok nékik; soha örökké el nem vesznek; senki ki nem ragadja őket az én kezemből”. Isten gyermekein ezek is mind beteljesednek.

Pedig most úgy látjuk, hogy a halál kiragadta testvérünket az ÚR kezéből. De ez csak emberi látszat. A mi kezünkből kiragadhatja a halál drága szeretteinket, de Isten kezéből soha. Valljuk a Hitvallással: „Akár élek, akár halok, az Úré vagyok”, és ez valóban így van. Amikor e földi életből egy híven szolgáló lélek hazaérkezik, ezt a szót hallja Urától: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te atyádnak örömébe.”

Ez a mostani óra a búcsúvétel órája. De nem viszontlátás nélküli búcsú ez. Hisszük, lesz boldog viszontlátás odafenn, Atyánk hajlékában. Így búcsúzzunk a hazaköltözött Testvértől. S akik még ebben a testi létben vagyunk, úgy éljünk, ahogyan Krisztus juhaihoz illő. Kövessük őt, ne csak szóval, de hitünk jó gyümölcsével: jócselekedeteinkkel is. s amikor földi életünk éget ér, követni fogjuk előre ment szerettünket az örökéletbe.

Ámen.