37. ALÁSZÁLLÁS ÉS FELMENETEL - Luk 18,10a.13-14a.

Gyászoló Testvérek!

Ezek a szavak Megváltó Jézus Krisztusunknak a szavai. Megtetszik belőlük, hogy az életünk rendeltetés. Teremtőnk és mennyei Atyánk arra rendelt minket, hogy Neki éljünk: az övéi legyünk, mind az életben, mind abban a másik létformában, amit rész-szerinti ismereteink miatt halálnak nevezünk. „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg; azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Mind az életünkkel, mind az életből való elköltözésünkkel Istent dicsőítjük meg. Ez a mi rendeltetésünk.

És hogy ezt a rendeltetést betölthessük, Atyánk és Istenünk ritmust szabott az életünknek. Ritmust, aminek két üteme van; alapigénk úgy nevezi ezeket, hogy „felmenetel” és „alámenetel”. Felmegyünk a templomba imádkozni: felvisszük a vállunkra helyezett keresztet, felvisszük a bánatot, felvisszük a könnyeket, felvisszük gyarlóságunk szomorú tudatát, felvisszük a bűnmarta sebeket, keserűséget, az Isten szerinti megszomorodásunkat, a bűnbánatot. És ezt mind kiöntjük Isten előtt, amikor elmondjuk: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” és a mi Urunk, Istenünk olyan kegyelmes, hogy ezt az egyetlen mondatot és szívünk őszinte bűnbánatát kedvesen veszi, elfogadja. S megcselekszi velünk azt a jót, hogy megigazulva megyünk alá a mi házunkba. Egész életünkön át járjuk ezt az utat: a magunk házából fel az Isten házába… aztán az ÚR házából alá a magunk házába. Ez az életnek az isteni rendje.

Az élet: alászállás és felmenetel. Isten hívő gyermekei így tapasztalják ezt. Keresztelő Jánossal mondjuk: Néki, ti. az Úrnak, növekednie kell, nékem pedig alább szállanom. Egyebek közt ebben különbözik az életünk a világ szerint élők életétől. Az evilághoz ragaszkodók mind feljebb és feljebb emelkednének; az életük a csúcsok felé beállított élet, - s amíg mind magasabbra emelkednek, lelkükben kárt vallanak. Krisztus Urunk nekünk az alászállásra adott példát; azt tanította, hogy aki közületek első akar lenni, legyen a szolgáitok. „Én is olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” Ő maga is alászállott érettünk: a mennyből a földre, a szentségből a bűn mélységeibe, szenvedésbe, kereszthalálba, gyötrelembe, egészen a poklokig, a kínok kínjáig…

Krisztus nyomában csak alászállani lehet! Ahogy a ti drága Fiatok, testvéretek tette egész földi életében. Igazán szépreményű fiatalként indult az élete. Értelmes, szorgalmas, jó tanuló; akire azt szokták mondani: szép pályát fog befutni. De Urunk rendelése szerint alá kellett szállania. Alászállani a betegségbe, amely hervasztó szélként zúdult a bimbózó életre, hogy serdülőkorától kezdve az utolsó pillanatig elkísérje. Le kellett mondani a szép tervekről, az emberi elgondolásokról; vele együtt alá kellett szállani Nektek, Szüleinek, Szeretteinek is. de ez az alászállás a hívő lélek számára nem keserű kényszerűség, hanem gyermeki engedelmesség. Valami olyan, mint amivel Dávid király felelt volt a csúfolódó beszédre: Minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt, annál dicséretre méltóbb leszek Őelőtte…

A hívő ember alászállásában Isten drága ígéretére tekint. Drága gyermeketek rátette az életét erre az ígéretre, már 15 esztendős korában, amikor oly mennyei erővel szólt hozzá az ÚR szava, hogy megtérésének igéje lett: „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában…” Aki győz! Ezt a győzelmet megharcolta, kivívta a mi Megváltónk a kereszten. S Ő olyan jó hozzánk, hogy győzelmében részesít bennünket! Ahogyan az a kő, melyet az építők megvetettek, az Isten templomának szegeletkövévé lett, - úgy a mi alászálló, engedelmes életünk oszloppá lehet a mennyei szentélyben! Mekkora jutalom! A keresztyén misszió egyik kortárs hőse mondotta ezt a mondatot: „Nem bolond, aki odaadja, amit úgysem tarthat meg, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el…” Isten világában a mennybe vezető út lefelé vezet, az alászálláson át visz haza bennünket az Úr.

Krisztus Urunk igéje szerint a vámszedő „megigazulva méne alá az ő házához”. Testvéreim, nem az a döntő, hogy mire vittük ebben a földi létben. Nem az, hogy mit szereztünk, mit gyűjtöttünk. Minden itt marad, semmit magunkkal nem viszünk. Hanem az a döntő egyedül: hogyan megyünk haza? Büszkén, öntelten nem lehet. Csak Krisztusunk érdemében bízva. A földi lét nagy lehetősége: Krisztus vére által igazzá lehetünk Isten előtt! Aki ezt megnyerte, az boldogan, békésen megy az ő házához alá.

Melyik házhoz? A földi létben Isten házából megyünk alá a mi átmeneti hajlékunkba. Átköltözésünk idején a földi sátorházból megyünk az igazi, örök otthonunkba, az Atya házába. Míg e földi sátorházban vagyunk, szüntelenül betölti a szívünket az igazi otthon utáni vágyakozás, hiszen tudjuk, hogy „a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó ÚR Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez…” Íme, az alászállás útja vezet az igazi magasságba, Istenünk örök hajlékába.

Hisszük, hogy Sz. P-t a mi Urunk, Istenünk eleve elrendelte a szelíd, csendes, bizonyságtevő életre; hisszük, hogy őt el is hívta az alázatosság útján járásra, hisszük, hogy Krisztus vére által őt meg is igazította, - és ami előttünk még nem látható, de egykor láthatóvá lesz: immár meg is dicsőítette. Mert ami felőlünk nézve megaláztatás, Isten felől nézve felmagasztaltatás.

Fájó könnyeitekkel ne tartóztassátok őt vissza ezen az úton. Drága Szerettei: engedjétek el a kezét, mert a másik léz már Isten kezében van. Hadd térjen haza, megigazultan, Krisztus vérében megtisztultan oda, ahová mindnyájan vágyakozunk: Az Atya hajlékéba.

Ámen.