Wass Albert: Karácsonyi versek I. - II.

I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből 
előoson a téli szürkület. 
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva 
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol. 
Fulladtan vész el fák között a hang. 
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze 
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi: 
olyan a színe, nyirkos ködszaga. 
Pedig valahol szent titokpalástban 
csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött. 
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke! 
Megszületett az Igazság, a Jóság, 
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok, 
papok, költők és koldusok. 
Világmegváltó konferenciák 
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel 
barmok, cselédek, pásztorok. 
Talán van olyan is, aki letérdel 
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag, 
néhány angyal és gyermek énekel… 
Szelíden száll az ének és a pára 
szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják. 
A hajnal megnyergeli rőt lovát 
és robotos nyomán a szürke élet 
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem. 
Meresztgetik szemeiket a kandik: 
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek… 
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből 
előoson a téli virradat. 
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak 
s vacognak vedlő gondjaik alatt… 

Plarnhof, 1945. Karácsony

II.

Elindul újra a mese! 
Fényt porzik gyémánt szekere! 
Minden csillag egy kereke! 
Ezeregy angyal száll vele! 
Jön, emberek, jön, jön az égből 
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek! 
Szépek és tiszták legyetek! 
Súroljátok föl lelketek, 
csillogtassátok kedvetek, 
legyetek ujra gyermekek 
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese 
már nem is egészen mese. 
Belőle az Isten szeme 
tekint a földre lefele. 
Vigyázzatok hát emberek, 
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni 
s angyalt lesve a csillagok közt 
Isten szekerét megkeresni. 
Ünneplőben elébe menni, 
mesék tavában megferedni 
s mesék tavában mélyen, mélyen 
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete. 
Vak gyűlölettől fekete. 
Vak, mint az emberek szeme: 
az égig sem látnak vele. 
Pedig az égből lefele 
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke, 
ezeregy angyal száll vele, 
az Isten maga száll vele 
és csillagtükröt nyujt felénk, 
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer 
Pillantsatok tiszta szemmel, 
tiszta szemmel, Istenszemmel 
milyen szép is minden ember! 
Minden ember szépségtenger 
s mint a tenger csillagszemmel 
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…? 
Elfordulnak fejeitek…? 
Megvakultak szemeitek…? 
Szépségteket, jóságtokat 
nem érzitek, nem hiszitek…? 
Csillaggyertyák fénye mellett 
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok, 
szégenyek és vakok vagytok, 
ha szépek lenni nem akartok. 
De még így is, szegényen is, 
rútan, vakon, mégis, mégis 
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét, 
elindítja fényszekerét, 
jó emberek játékszerét. 
Milyen kár, hogy áldó kezét 
nem érzitek, nem nézitek 
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van, 
minden embernek gondja van, 
a sok angyalnak mind gondja van 
s az Istennek is gondja van, 
mert mindenekre gondja van. 
S így múlik el a szép s a jó 
az ember mellől, nyomtalan. 

1946