8. A SZÍV KINCSEI - Vásárhelyi János után - Mt 12,35a.

Szeretett Testvéreim, Gyászoló Gyülekezet!

Isten az ő teremtményeit, az emberi világot azzal becsülte meg leginkább, hogy szívet adott nekünk. Nemcsak abban az értelemben, hogy van egy szervünk, testünknek egy része, amelyiknek az a szerepe, hogy amíg élünk vérrel lássa el szervezetünk minden parányát, - hanem inkább abban az értelemben, hogy van egy csodálatosan érzékeny műszer a bensőnkben, amivel fölfoghatunk örömet és bánatot, vidámságot és fájdalmat egyaránt. Ezzel a kiváltsággal csak az ember rendelkezik. Csodálatosan zengő hangszer a szív, érzékenyebb a hegedű vagy a hárfa húrjainál, minden rezdülése hangot ad. A mi szívünket ebben az órában a szomorúság fájdalmas érzése tartja fogva; az némítja el ajkunkat is. Talán azért, hogy most az ige szava, és ne emberi bölcsesség hangozzék. Az ige pedig az Ótestamentumban azt mondja nekünk, hogy jobb a szomorúság, mint a vidámság, mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív. Az a szív, az az Istentől kapott drágaság, aminek megváltásáért Szent Fiát áldozta, s amelyet minden féltett dolognál jobban meg kell őriznünk, mert abból indul ki minden élet.

Az ige, amit az imént felolvastam, még többet mond a szívről. Azt mondja ugyanis, hogy a szív: kincseskamra. Kiki azzal tölti meg, ami számára a legdrágább. És természetesen, mindenki azt hoz elő belőle, amivel megtöltötte azt. „A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat”. Ezért vannak a világon kőszívű emberek, de vannak aranyszívűek is. Vannak szívtelen emberek és vannak, akikről ezt mondjuk: ez egy csupaszív ember, ez egy aranyszívű testvér.

Mi, akik ismertük és szerettük az ebben a koporsóban nyugvó drága halottat, elmondhatjuk róla, hogy az ő életének 69 eltelt esztendejében arról tett bizonyságot, hogy Isten őt ilyen csupaszív emberré tette. Megtöltötte belső kincseskamráját, a szívét drága javakkal csordultig. Áldott, jó szívének szeretete ragyogta át égi fénnyel az életét. És nem volt fukar, amikor úgyszólván egész életén át hordta elő szívének kincseskamrájából ezeket az égi, lelki javakat, a földiekkel együtt. Szívének jósága szelíden mosolygóvá tette szemének tekintetét; anyaivá, puhává kezének simogatását; meleggé és vigasztalóvá szavának zengését. Szívének jósága tette fáradhatatlanul szorgalmassá, munkássá egész életét, hogy jó kincseket gyűjtvén magának, szívének jó kincseiből osztogathasson szeretteinek, hozzátartozóinak, embertársainak.

Negyvenkilenc éve, hogy elhangzott ajkán a házassági eskü, amelyet hűségesen megtartott egész életén át. Életének megfáradott társa, te vagy erre a tanúság. Mennyire illett ez asszonyra a Példabeszédek könyvének dicsérete! „Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az ő férjének lelke; jóval illeti őt és nem gonosszal az ő életének minden napjaiban. Felkél még éjjel, eledelt ád az ő házának… A ház és vagyon atyai örökség, de Istentől való az igaz feleség.” A Szentírásnak ezek a szavai méltán illethetik ez áldott életű asszonytestvérünket. Félévszázadig hitvesnek és anyának lenni, - van-e ennél szebb, igazabb hivatás, áldottabb életpálya? És lehet-e áldottabb hozománya valakinek is, amellyel erre az életre elindul, mint neki volt: az ő szívének kifogyhatatlan kincseskamrája?! Mert valóban kifogyhatatlan volt. Hét gyermeknek jutott belőle forró szeretet, igaz édesanyai gondoskodás; s aztán ahogy népesedett a család, szeretteinek a serege, úgy szaporodott és nem apadt ez a kincstár. Azok is édesanyát leltek benne, akik gyermekei által lettek az ő gyermekeivé, s a kisunokák örömkacagása hirdette, hogy ez az áldott asszonyszív mindig érettük dobog, amíg meg nem szűnik dobogni.

De vajon csak háza népnek osztogatott a kincseiből? Hiszen minden találkozása az embertársaival egy-egy jó alkalom volt arra, hogy szíve jó kincseiből jókat hozzon elő. De szívének legdrágább kincseit tirátok árasztotta ki, gyászoló Hozzátartozói. Reátok, gyermekei: anyai szeretetének minden gondoskodását, őrködését, áldását. Reád, férjére: örömben és bánatban osztozó hitvesi szeretetének minden ragaszkodását. Tietek volt szorgalma, amellyel az otthont számotokra derűs tisztaság és megelégedés menhelyévé varázsolta. Tietek volt aggódó, óvó gondoskodása, kedvessége, amellyel felüdített, bátorított, vigasztalt benneteket.

És most, amikor mindent kiosztott, - eltávozik közülünk. Rendeltetése betöltve immár e világban. A szív, amely érettetek dobogott, néma; a kincseskamra, amelyből annyi jóság áradt, immár lelakatolva. Mindent, mindent kiosztott. És most itt állunk, bevégzett földi élete mellett a fájdalom és egyben az alázat, a hálaadás szavával. Mi legyen a mi vigasztalásunk? A drága bíztatás: Isten nagyobb, mint a mi szívünk. Isten ajándéka volt az ő szeretetben gazdag szíve; és a mi lelkünknek menedéke most az ÚR Jézus szava: Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle. Mi hisszük, hogy a mi mennyei Atyánk megadja neki a legjobb mennyei ajándékot, az örökélet békességét. Mi pedig megőrizzük emlékezetét, hogy ezután mint fénylő példaadás szövődjék bele az életünkbe; s ez a nemes asszony tanítson minket szeretni, áldozni, szolgálni, hogy így megérthessük a mi Urunk tanítását: Aki elveszti a maga életét énérettem, örökéletre tartja meg azt. Ámen.