87. MEGFÁRADÁS – MEGÚJULÁS

Alapige: Ésa 57,10.

Gy.T.!
Nagy út áll a mi koporsóban nyugvó asszonytestvérünk mögött. Nem csak erre az utolsó útra gondolunk, ahová elkísértétek, Uzontól Marosvásárhelyig; nem is csak arra az útra gondolunk, amit földi pályája során végigjárt Brassótól, a bölcsőhelytől, idáig, a sírhalmáig. Hanem arra a több mint 81 esztendőre gondolunk, amit asszonytestvérünk a bölcső és a koporsó között megtett. A Szentírás úgy tanít bennünket, hogy az egész földi életünk nem más, mint egy út: vándorlás a születéstől a hazaérkezésig, a számunkra Krisztus által készített örökkévaló lakóhelyig. Erről a nagy útról szól hozzánk a felolvasott ige. Tekintsük át annak fényében hazatért nőtestvérünk életét.

I.
„Nagy útadon megfáradál…”, mondja igénk. Özv. Sz. J.-né, szül. Zs. R. testvérünk valóban nagyon megfáradott. Életutunkon, vándorlásunkban nemcsak a munka az, ami elfáraszt bennünket. Sokkal inkább lelkileg fáradunk meg. Fáraszt az egyedüliség, a gyász, a bánat… És ezekben bőven volt része Sz.J.-né testvérünknek. Brassói otthonában négy testvér osztozott a szülői szeretet melegségében és biztonságában. De a kedves arcok sorra elmaradtak mellőle: a szülők, azután a testvérek; maga maradt utolsónak a sorban. Nagy út, hosszú út, amelyre visszatekintve csak sírhantokat látunk, fájó búcsúzásokra emlékezünk…
S a fáradt vándor most pihenni tér. De csak ami belőle a múlandóságé. Reménységünk szerint ami belőle örök, az már az Úrnál van. Igen, mert nehéz utunkon Isten igéje is, de a gyakran énekelt ének is hívogat: „Jöjjetek ti, megfáradtak, találjatok nyugodalmat!” és aki erre a hívásra hallgat, aki ennek engedelmeskedik, annak a számára nem félelmes a halál, mint Isten hazahívó eszköze sem!

II.
Mert amint az ige folytatja: „…még sem mondád: mind hasztalan!” Az élet múlandó, az út is nehéz. Tapasztalja ezt a hívő ember is. Mégis, mi tudjuk, hogy ez a vándorút nem hiábavaló. Minden emberi életnek Istentől megszabott célja van; az a döntően lényeges, hogy ezt a célt felismerjük és elfogadjuk. Ö. Sz.J.-né földi élete sem volt hiábavaló vándorút. Isten kegyelme sok szeretet-szállal kapcsolta őt egybe szeretteivel. Szüleinek hálás-szívű gyermeke, majd Istentől rendelt társának, férjének, 26 éven át hűséges segítőtársa, s a gyermeknek, akit 3 éves korától fiának fogadott, gondos édesanyjává lehetett. Tinektek, gyászoló szeretteinek, szerető, csendes családtagotok, akit szerethettetek, felkarolhattatok, ápolhattatok.…

És ebben a szent szolgálatban, egymás terhének a hordozásában, kedvét lelte az ÚR. Igazi nagymamája lehetett az unokáknak; befogadta őket szívébe és otthonába, - ahogyan utolsó hónapjaiban, de azt megelőzően is, Ti is befogadtátok őt és szolgáltatok néki. Testvérek, az az élet, amely szeretetet tud árasztani, lehet küzdelmes, lehet gondokkal tele, de semmiképpen sem hiábavaló élet! Még sem mondád: mind hasztalan”, valljuk ki is az ige szavát.

III.
„Erőd megújulását érezéd…”, így folytatódik az ige. Boldog tapasztalata ez is a hívő embernek. Elfáradnak az ifjak, meglankadnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, azoknak erejük megújul. Isten az ige által újítja meg az erőnket. A mi Urunk Jézus Krisztus szava bíztat: jer, ne félj! Sz. J.-né egyike volt a kedves, ismerős arcoknak kicsiny imaházunkban. Örültünk, ha láttuk, mert sugárzott róla az Istenben való bizodalom, a csendes és mégis határozott hit, Isten gyermekeinek a békessége. Áldott legyen Isten, hogy az erőnket mindig megújítja ezen a fárasztó és küzdelmes életúton!

IV.
Még egy áldást közöl velünk a mi Urunk az igében: „így nem levél beteg.” Pedig özv. Sz.J.-né életében is eljött a betegség, a testi elerőtlenedés. Az érszűkület fájó, meg-megújuló szenvedése számára - amint szoktuk mondani, - a halál postája volt. Tudjuk, hogy a testi betegség vele jár az életünkkel. A Bibliában minden betegség a bűnt példázza. Felolvasott igénk szava ebben a vonatkozásban is igaz marad. Valljuk, hogy Jézus Krisztus, az Áldott Orvos, érettünk is szenvedett a kereszten. „Betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat hordozá” és ezáltal nekünk gyógyulást szerzett. Sokszor részesült ebben a mi nőtestvérünk. A karácsonyi szent ünnepek előtt, uzoni otthonában, még egyszer magához vehette az Úrvacsora szent jegyeit, a lelki betegeknek való orvosságot. Még egyszer magához kapcsolat az ígéretet: Aki eszi az én testemet, él örökké. Hisszük, hogy immár megtapasztalta ezt a végleges gyógyulást is. A koporsóban csak teste nyugszik, lelke azonban Krisztusánál van.

Ezzel a hittel búcsúzhatunk el tőle (búcsúvétel). Drága Szerettetek erejét az örökkévaló ÚR oltalmazta, újította meg. Most pedig, reménységünk szerint, immár Őnála van. Az idvezült lelkek serege a mennyben egy hazatért lélekkel gazdagodott. Adjunk hálát földi életéért a mindenek Urának.

Ámen.