64. A MÉLYSÉGBŐL

- öngyilkos felett -

Alapige: Zsolt 130,1-3.

Gyászoló Testvéreim!

Koporsó mellett állva mindig mélységben járunk. A gyász és a fájdalom útja mindig mélységben vezető út. Reménységünk, hogy ebből a mélységből Istenhez lehet kiáltani. Tegyük ezt most is, hogy vigasztalásra találjunk Nála.

I.
A halál mindig érthetetlen; nehezen tudjuk elfogadni, tiltakozik ellene az elménk, a szívünk. De különösen úgy érezzük ezt most, e mellett a koporsó mellett. Nem lassú betegség, nem hirtelen baleset ragadta el mellőletek Szeretteteket, hanem az élet erőszakos eldobása. Mi vezethetett ide? Hiszen a mi Istenünk az életnek az Istene. Az életet akarja, mert szeret. Miért nem akadályozta meg azt, ami itt történt? Tele van a lelkünk sok „miért”-tel, sok értetlenséggel…

Isten szeretet-bölcsőbe helyezi bele az életünket. Ezelőtt 36 esztendővel nagy örömmel fogadtátok ti, szülők, a gyermeketeket. Később még inkább örültetek neki, az egyetlen gyermeknek, akiben a szülő életének értelmét, a saját életének tovább-folytatását látja. Hol szakadt meg a szeretetnek ez a lánca? Mi indította arra ifj. B. J.-et, hogy a magasság, a csúcsok felé ívelő életút ide, a mélységbe vezessen? Hiszen ígéretes volt ez az elindulás. A maga idejében elsajátította mesterségének a fogásait, állásában megbecsülés vette körül, mellette állottatok: szülők, rokonok, barátok, munkatársak. Volt otthona, hitvese, gyermeke: megannyi szeretet-lánc, amelyben megkapaszkodhatott volna. Vajon hol szakadtak meg a lánc-szemek, hogy nem tarthatták meg ezt az életet az ÉLETnek?

Talán egy másik lánc, egy nem vízszintesen feszülő, hanem a magasból aláereszkedő szent kötelék: a hitnek és a reménységnek a láncolata gyengült meg. Mert ez is kell, Testvéreim! Egymást csak úgy tarthatjuk, ha minket is tart ama másik kötelék: ez a felülről való! Másként elfogy az erő, nem lesz megbocsátó szeretet az életünkben. Ezt a felülről való vigaszt, bátorítást, üdítő italt, a mennyei forrásnak életre üdítő italát nem pótolhatják földi pótszerek. Szokták mondani, hogy a halálra készülő kiált: jelzéseket ad a lelki mélységekről, amelyben gyötrődik, csak mi nem vesszük észre azt… Vagy csak már későn vesszük észre. És arat a halál, nevet a Sátán, mert rászedett, mert ismét kioltotta az életet!

II.
A mélységből kiáltunk Istenhez. Abból a mélységből, amelybe a bűn következtében zuhan alá az ember. Távol legyen tőlünk az ítélkezés! A koporsóban fekvő testvérünk lélekben már az ÚR előtt, az igaz Bíró előtt áll. Egykor nekünk is oda kell állnunk. És tudjuk, hogy az Örökkévaló előtt mindannyian nyomorult bűnösök vagyunk. Csak így szólhatunk a szoltár szavaival: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?” (3.v.) Bizony, senki sem maradhatna meg. Éppen azért, mert ilyen nyomorultak vagyunk, kellett az Isten szent Fiának emberi estben miközénk jönnie, hogy megfizessen a mi bűneinkért. Értünk, kárhozatot és halált érdemlő bűnösökért ment a halálba, hogy mi a Benne vetett hit által életre és üdvösségre jussunk. A mélységből - a dicsőségbe!

III.
Ez az ÚR Jézus Krisztus az orvossága minden beteg életnek. Jaj, be szomorú, hogy olyan sokan máshol keresik azt. Van egyház, van templom, hirdettetik az evangélium: árad az élő víz a szomjazó lelkeknek. Ezt a szomjúságot, a lélek szomjúságát olyan sokan már későn veszik észre. Az alkohol nem megoldás: attól csak még jobban szomjazik a kereső lélek. Keressétek Testvérek, az élő vizet: Jézus Krisztust. - Legyen ez a koporsó vészjel mindnyájunk számára: Krisztusra van szükségünk, hogy életünk és igazi örömünk legyen. Hogy másoknak is örömszerzőivé legyünk. Jertek az Úrhoz, a kegyelem Istenéhez. Nem csak most, minden napon. Addig amíg nem késő.

Ámen.