48. MÉLYSÉG ÉS MAGASSÁG

Alapige: Zsolt 71,20.

Kedves Testvéreim, Gyászoló Gyülekezet!

Isten Őszentfelsége úgy rendezte el az emberi élet útját, hogy az mélységeken és magasságokon át vezessen el Őhozzá. Ezt azonban csak a hívő ember láthatja meg. A hitetlen ember vagy magát áltatja és azt állítja, hogy ő szüntelenül az élet magaslatain jár, ahol az élet csupa derű és vidámság, vagy kétségbeesett és csak a mélységeket látja, ahol az élet árnyékos része látszik. A hívő embert Isten mind a kettőtől meg akarja óvni, az önmagunk becsapásától és a kétségbeeséstől egyaránt. Ezért hirdetteti, hogy mélységeken és magasságokon keresztül vezet el bennünket Önmagához.

Mi azonban ezt magunktól nemigen látjuk meg. Éppen az mutatja a mi hitetlenségünket. Vidám óráinkban, perceinkben csak a magasságokat látjuk, s magunkról megfeledkezve szólunk: édes az élet, sohase halunk meg, együnk, igyunk, örvendezzünk.

Szomorúságunkban pedig bármerre tekintsünk, nem látunk mást, csak fekete gyászt és sötétséget, s elkeseredetten ostromoljuk az eget: Én Istenem, miért hagytál el engemet?

Szívünkben ezzel az érzéssel álljuk körül most ezt a koporsót, mely a szeretett drága férjnek, édesapának és nagyapának földi maradványait foglalja magában. Vigasztalanságunkban Isten éppen azzal akar megvigasztalni minket, hogy igéjében megmutatja: életünkhöz a mélység és a magasság egyaránt hozzátartozik.

Alapigénkből egy hívő embernek a bizonyságtétele hangzik, aki a hajlott kor küszöbéhez érve, - akár ez a mi elköltözött testvérünk, ha esztendeinek számát tekintjük, - Istenhez imádkozik. Imádságában azt mondja Urának, Teremtőjének, hogy „sok bajt és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket”. Ebben benne van az emberi élet mélysége és magassága. Sok bajt és nyomorúságot kell megízlelnünk életünkben, és ezek között csak az a vigasztalás tart meg bennünket, hogy Istennek van hatalma megeleveníteni és a föld mélyéből is felhozni minket. Ez a keresztyén ember el nem fogyó reménysége. Az őseinké és a miénk is. Ez tartotta meg elődeinket nemzedékről nemzedékre, ez tartja meg egyházunk tagjait ma is.

A keresztyén ember éppen ezért: megvigasztalt ember. Nem bizakodik el akkor sem, ha jól megy a sora, mert tudja, hogy Isten részt ad e földi életben a bajból és a nyomorúságokból is. De nem is esik kétségbe a bajokban, mert azt is tudja, hogy ugyanaz a hatalmas kezű Úristen ki is tud menteni a bajokból; még a halál hatalmából is, mert még a sírgödörből is felhoz bennünket. Ha nem így lenne, ha nem ez reménység erősítene minket, vajon el tudnánk-e hordozni életünk bajait, keserűségeit, Testvéreim? Nem rokkannánk-e össze a sokféle próba és szorongattatás, ellenségeink üldözése és úgynevezett jóbarátaink álnokságának súlya alatt? De az Úristen megerősíti szívünket. Megmutatja nekünk, hogy Ő a tulajdon egyszülött Fiát is a mélységeken keresztül vitte fel a magasságba Önmagához. A mennybemenetel ünnepének közelsége erre kell hogy emlékeztessen bennünket, aai! Jézus Krisztus is alászállott egykor az élet mélységeibe érettünk, - s alászállása egészen a poklokig tartott, - hogy azután felemelkedjék az egek magasságaiba, ugyancsak érettünk, hogy ott helyet készítsen nekünk, akik a magunk rendjén követjük Őt, halálon át az igazi életbe!

Mélységeken és magasságokon át Isten felé. Igen, testvéreim, ez a keresztyén élet. Ennek az igazsága lett nyilvánvalóvá ennek a mi néhai atyánkfiának az életében is. Az Úristen sok bajt és nyomorúságot éreztetett meg vele, különösen életének utolsó esztendeiben. Nehéz, fájdalmas betegségét hordozva, sokszor kellett emlékeznie arra, amit a 90. zsoltárban mond a zsoltáros király : „A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zs.90,10.) így tűntek tova az ő esztendei is, fáradságban és sokféle próbák között. De az Úristen megéreztette vele igénk másik felének az igazságát is. Gyötrelmes betegségében megbiztatta elcsüggedt szívét az ígéret áldott szavaival: ismét megelevenítelek és a föld mélységéből is felhozlak téged. Mert Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene, aki nem gyönyörködik a bűnösnek halálában, hanem azt akarja, hogy a bűnös megtérjen és éljen. Ő minden Benne hívőt életre, mégpedig örök életre és boldogságra rendelt.

Azért emeljük fel szemünket az égre, Őhozzá. Erősítsük meg a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket. Lássuk meg, hogy a mi Istenünk milyen drága ajándékot adott ebben a mi testvérünkben közelebbi és távolabbi hozzátartozói számára. Minden emberi élet olyan tanítást foglal magában, amely fölötte áll a könyveknek. Vezessen itt is a Szentírás útmutatása bennünket: Emlékezzetek meg azokról, akik előttetek jártak, s kövessétek hitüket! Különösképpen szól ez tinéktek, gyászoló özvegy, gyermek és unoka. Most, amikor búcsút vesztek az eltávozottól, halljátok meg a felhívást: kövessétek hitét! Azt a hitet, amely a szenvedésekben enyhülés forrása, nyomorúságokban vigasztalás és minden körülmények között megtartója lesz a ti életeteknek.

Nekünk, többieknek, pedig azt üzeni ez órában az ÚR, hogy véssünk mélyen a szívünkbe az igének ezt a tanítását: Bajokon és nyomorúságokon át vezet bennünket Isten Önmagához, - de a hitnek a vigasztalásával! Bár csak soha el ne tántorítana minket a hittől és Istentől az élet nehézsége és nyomorúsága, hanem valóban Hozzá vezérelne! Vigyázzunk azért, hogy jó dolgunkban el ne bizakodjunk, se a próbák között zúgolódó, panaszos, Isten ellen lázadó lelkekké ne váljunk. Éljünk Isten életet adó igéjével minden alkalommal. Ahogyan az Apostol tanácsolja: MA azért, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Legyetek mint ugyanannak az egy testnek, a Krisztus egyházának szolgáló tagjai; jó szívvel, szeretettel egymáshoz, amint a Mennyei Atya is szeret benneteket és elküldötte érettetek a Fiút, aki nektek is, akár ennek az elköltözött atyánkfiának is, örök életnek az ígéretét adta, ha az Ő nevében hisztek.

Ámen.