36. „…TE TANÍTS MEG ENGEM!”

- tragikus halál esetén -

Alapige: Jób 34,29,31-32a.

Gy.T.! Szenvedésének rettentő mélységei között, a gyötrődő Jóbnak ajkáról hangzik fel az a vallomás, amit igénkből hallottunk: „Ha ő nyugalmat ád, ki kárhoztatja őt? Ha elrejti arcát, ki láthatja meg azt? Akár nép elől, akár ember elől egyaránt;…amit át nem látok, arra te taníts meg engemet,…” Ezek a szavak nyitják meg a vigasztalásnak a forrásait előttünk, ehhez az első lépés az, hogy álljunk oda mindannyian az arcát elrejtő Isten elé. Mondjuk el mi is a súlyosan megpróbált Jóbbal, Isten engedelmes szolgájával: Elszenvedem. Ez a szó most a keresztyén hitnek a szava, majd az Isten akaratában való megnyugvás szava, végül pedig a halál feletti teljes győzelem szavává lesz a mi Urunk Jézus Krisztus által.

I.
„Bizony az Istenhez így való szólani: Elszenvedem…” (31.v.) Mit jelent ez? Jelenti egy reményteljes élet tragikus porba hullását. Jelenti a hitvesi, gyermeki, szülői, testvéri, rokoni szeretet-kapcsolat szétszakadását. Jelenti a váratlan elválás felejthetetlen keserveit. De keresztyén ember számára jelenti a hősi hitet is: annak megvallását, hogy Istennek jogában áll adni, de elvenni is. Mi tudjuk, hogy Isten a halálban is csodatevő Istenünk marad. Ezért azt, amit reám bocsát, - elszenvedem.

Két napja égtek a nagy megpróbáltatások tüzes kemencéjében. Mit tesz a Krisztus tanítványa az ilyen súlyos próbának az idején? Ezt kérdi a világ, ezt a magatartást akarja látni. Mert lázadozhatunk is, kereshetjük a megmagyarázhatatlanra az emberi magyarázatot. Mindhiába. Ez az út számunkra nem járható. A másik út az., amikor Istenhez fordult arccal szólunk, ha szinte belesorvadunk is. Ekkor a szenvedések kohójában kiválik életünk aranya és meglátja benne arcát a keresztjét érettünk hordozó Jézus. Ekkor találjuk meg a vigasz és a remény forrását. Krisztus szenvedése és halála számunkra a mennyei dicsőségbe való átmenet boldog lehetőségét jelenti.

Ennek az ifjúnak váratlan szenvedése és emberileg érthetetlen halála is tulajdonképpen átmenet a múló világból az örökkévaló mennyei dicsőségbe. Krisztus keresztjéről így hull biztató fény e ravatal gyászos sötétjére. Mint ahogyan a feltámadott Jézus sírjából a vigasztalás forrása fakadt fel, úgy fakad fel Isten örök igéjéből az enyhülés ezen ifjú testvérünk koporsója mellett a hittel könnyezők számára.

II.
A fájdalmas úton a második lépés az, hogy Isten vezetésére kell rábíznunk magunkat: „Amit át nem látok, arra te taníts meg engemet”, olvastuk igénkben. Ezt kérjétek mindannyian, drága szerettetek leomlott porsátoránál: édesapja, aki öreg napjaidnak támaszát láttad benne, reményeid megsemmisülésekor fordulj Isten felé és kérd: Uram, amit át nem látok, arra te taníts meg engem! Hitvestársa, aki szívedben az eltelt 5 év boldog emlékével állasz itt összetörten gondviselő társad elvesztésekor: fordul Isten felé és kérd: Uram, nem látom át a Te jó akaratodat, Te taníts engem! Nagyszülők, testvérek, rokonok, kik most a bánat keserű poharát isszátok ki, hódoljatok hittel Isten akarata előtt: Uram, az én látásom fogyatékos, amit én át nem látok, arra te taníts meg engem!

Amit át nem látunk, arra egyedül csak Isten taníthat meg minket. Egyedül Ő tudja, miért akarta ezt a halált. Hogy miért vitte haza ilyen megrázó módon alig 25 éves korban testvérünket. Csak Ő tud mindeneket, aki ha nyugalmat ad, senki sem kárhoztathatja Őt. - Vigyük hát fájdalmunkat az Ő színe elé, a titkos tanácsú, az arcát elrejtő, de az összetört szíveket isteni terveire tanítgató Isten elé. Tőle kérjünk fájdalmas gyászunkban hitet és vigasztalást.

Ámen.