14. AZ ÚRNAK SZENTELEM…

- kisgyermek fölött -

Alapige: 1Sám 1,17-28.

Kedves Testvéreim, Gyászoló Gyülekezet!

Ez az ige, amit előttetek felolvastam, egy édesanyának az ajkáról hangzott el először, az Ótestamentum idején. Anna ez az édesanya, a gyermek pedig, akiről beszél, a kicsiny Sámuel, a későbbi Sámuel próféta. Az édesanya hosszú időn át meddő volt és esztendőről esztendőre egyre forróbb vágyakozással imádkozott Istenhez, hogy adjon neki gyermeket. Ez az asszony, ez az édesanya tudta ugyanis, hogy a gyermek nem a férfiú és a nő indulatából, a test és vér hajlandóságából jön, hanem az Úristen ajándékozó jókedvéből. És azt is tudta, hogy a gyermek megszületése után is az ÚR tulajdona marad. Ezért tud így imádkozni, ahogy a felolvasott igékből hallottuk: „Ezért a fiúért könyörögtem, és az ÚR megadta kérésemet, amelyet tőle kértem. Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve.”

Testvéreim, mi bizonyára mindnyájan tudjuk, hogy ezért a kisgyermekért, akinek a koporsója mellett állunk, ugyanígy könyörgött az Úrhoz az édesanya és az édesapa, a nagyszülőkkel és minden kedves hozzátartozóval együtt. És ugyanígy örültek, amikor Isten megadta kérésüket, ahogyan ez a bibliai szent asszony örvendett. Csak azt nem gondolhatta senki, hogy Isten olykor visszakéri az adott ajándékot. Testvéreim, Isten nem kiköveteli az emberektől azt, ami az övé, ami Neki jár, - csak visszakéri azt, ami vagy aki úgyis az övé. Annától úgy kérte vissza a gyermeket, hogy az teljes életében az Úrnak szolgáljon. Itt, e mostani szomorú esetben úgy kérte vissza azt, hogy hazavigye önmagához, kimentve őt e jelenvaló gonosz világból.

Így akar bennünket nevelni Isten. Így akar magának engedelmes gyülekezetet kialakítani, amelynek minden tagja meg kell hogy tanulja, hogy semmit sem hoztunk e világra és semmit el nem viszünk innen. A földi vándorúton semmivel sem bírunk; semmi sem a mi tulajdonunk. Mindent csak ajándékba kaptunk, egy bizonyos időre. Addig a minek, amíg az Úristen vissza nem kéri tőlünk ajándékait: szülőt, testvért, gyermeket, földi javakat, végül magát az életünket is. Ezek közül kétségtelenül az a legfájóbb, amikor a gyermeket kéri vissza Isten, akibe pedig reménységünk bimbóját, imáink beteljesedését, életünk tovább-folytatóját látjuk. Be megtelik a szívünk keserűséggel, s be nehezen formálódik ajkunkon a szó, hogy úgy szóljunk, ahogyan Isten választottaihoz méltó lenne: „Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve!” Milyen ritkán és közülünk milyen kevesen vigasztalják magunkat és egymást az istenfélő Jóbnak a szavaival: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?”

Mert hiszen adott az Úristen tinektek jót is ennek az elköltözött kisdednek az életével, gyászoló Testvéreim! Megengedte, hogy ha csak kevés ideig is, de örülhessetek az ő leheletnyi életének. Mosolyában visszapillanthattatok az örökkévalóság boldogságába, ahonnan mindnyájan jöttünk, s amely felé igyekszünk. És a ti mostani megszomorodásotokban Isten a próbatételnek, tűrésnek és szenvedésnek jó gyümölcsöket termő ajándékát adta. Aki megsebesít, be is kötöz. Isten nyújtja nektek annak a ténynek a vigasztaló tudatát, hogy mint vétek nélküli kisdedet veszítettétek el őt, még mielőtt a világ gonoszságához hasonult volna. Ó, bárcsak fölül kerekedve szomorúságotokon az az Isten Lelkétől való vigasztalás, amely igénkből csendül ki: gyermeketek, ez a belőletek szakad parányi élet az Úrnak van szentelve. Teljes életére, sőt: az örökélet teljes tartamára!
Tudjuk, hogy nehéz az elválás, a megnyert ajándéktól való elszakadás. Ami egykor a mienk volt, azt szeretnénk egyszersmindenkorra, örökre magunkhoz kapcsolni. Azt gondoljuk, hogy egyedül nekünk van jogunk a gyermekhez; mi szenvedtünk, mi dolgoztunk, mi imádkoztunk érte. Ám egyszer csak megszólal egy a mienknél hatalmasabb hang, az ÚR Jézus Krisztus szava: „Engedjétek énhozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el tőlem, mert ilyeneké a mennyeknek országa.” És mi érezzük, hogy ha a szívünk is szakadna bele, nekünk engednünk kell ennek a szónak. Hagynunk kell, hogy az ÚR visszakérje tőlünk azt, ami csak úgy és addig volt a mienk, ahogyan és ameddig Tőle ajándékba kaptuk.
Ezt a kicsiny gyermeket is maga az ÚR Jézus Krisztus szólította vissza tőletek, vérző szívű szülők és nagyszülők, megszomorodott Gyülekezet. És e visszaszólításban meg kell éreznetek, hogy nem megszomorítani akart benneteket az ÚR, hiszen többet ígért és ad Ő ennek a kisdednek, mint amennyit ti egész életetekben adni tudtatok volna: a mennyek országának örök boldogságát. Atyánk előre szólította őt, felőletek pedig úgy rendelkezett, hogy reménységben és a feltámadásban való viszontlátás áldott hitében várjátok a nektek szóló hívó szót: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugosztlak titeket!”

Ámen.