3. Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról?

A káté az egyházban élő hívőt, a megmentett reménykedőt szólítja meg, s mintegy annak a szemével, lelkével tesz vallást a Szent Lélekről és az egyházról. A hívő ember csak „belülről” látja saját egyházát. Mint keresztvíz alá tartott csecsemő nyugszik az „anya”-szent-egyház karján, „az igaz hitben megegyező sereg” közepette – honnan tudhatná, hogy ez a hely egyetlen, szent, katolikus és apostoli? Ez a hely, ahol valami csodálatos történik vele, amit megtanulni és amiért hálát adni egy egész élet is kevés, egyszerűen van: minden mást megelőzően és mindent meghatározóan, Isten kegyelméből és a magam életének bizonysága szerint, létezik.

A Heidelbergi Káté egyházról szóló tanítását – jellemzésül – összehasonlítom egyházunk másik hitvallási iratával, a Második Helvét Hitvallással. A jelenkori ekléziológiai irodalom olyan gazdag, hogy az arra való kitekintés külön dolgozatot igényelne.

Mindig volt, van és lesz egyház. A pfalzi és a helvéciai hitvallásban az egyházról szóló tanításnak közös a kiinduló pontja és az iránya. Ez a kiinduló pont: az egyház létező valóság. Isten akarata, Isten szövetsége és az Isten kijelentését tudtul adó teljes szentírás alapján valljuk, hogy Isten egyetemes egyháza a világ kezdetétől a világ végezetéig volt, van és lesz. „Sohasem volt, sem nem lesz valaha is olyan idő, amikor Isten nem szentelt volna, vagy ne szentelne magának némelyeket … Mert a régi próféták szintén bizonyságot tesznek arról, hogy az Anyaszentegyház mindörökké tart (Zsolt. 132, Mt. 28, Ján. 14, Mt. 16.) Krisztusnak mindig volt, van és lesz anyaszentegyháza”.(Tőkés, Kommentár II,3)

A Második Helvét Hitvallás XVII. részének 1-4. pontja bibliai bizonyító anyaggal igazolja, hogy Isten egyháza mint egyetemes, egyetlen és oszthatatlan rend áll a földön az emberek üdvösségéért. Isten Fia sereget gyűjt. A Heidelbergi Kátéban ugyanez a bizonyosság szólal meg, éspedig az igazolást nem igénylő evidencia erejével. Az egyház létéből indul ki: „Mit hiszel … az anyaszentegyházról?”

Az egyetemes egyház Isten folyamatos és konkrét, személyes üdvözítő munkája. Ezt fejezi ki az egyház „gyülekezet” neve. A gyülekezet az egyház létmódja. Ez a Heidelbergi Káté egyház értelmezésének központja és sajátossága. Az egyházról mint gyülekezetről szóló tanítás avathatta a Heidelbergi Kátét a református katekizáció és konfirmáció alapvető iratává. A gyülekezet ilyen hangsúlyozását nem találjuk meg a II. Helvét Hitvallásban. Bullinger iratában a 6-11. pontokban – a reformáció helyzete által diktált – apológia érdeke lép előtérbe: az igaz egyházzal való egység fenntartásának parancsa. Igaz, a XVIII. és XXII. rész gyülekezeti jellegű, mivel e részekben egyfelől az egyházi szolgák, másfelől az egyháztagok kötelességét tárgyalja. A két hitvallási irat összehasonlítása alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a Heidelbergi Káté szerint a gyülekezet maga az egyház, Isten egyetemes egyházának létmódja, a helvét hitvallás viszont az egyházban létező vagy az egyházból következő gyülekezetek kialakulására és fennmaradására irányítja a figyelmet.

Az egyház rendeltetése és rendíthetetlensége. Az egyház rendeltetése a káté szerint a Krisztusban való participatio és a Krisztus iránti engedelmesség az evangélium hirdetése, azaz az ige és a Szent Lélek által. A káté az egyház rendeltetéséről szóló tanításban Krisztus országáról tesz bizonyságot. A II. Helvét Hitvallás XVII. része pásztori szempontjaival mintegy kiegészíti a kátét, amikor azt fejezi ki, hogy az egyház, a neki adott rendeltetés betöltéséért olyan közösség, amelyet a rendíthetetlenség jellemez: „Pál az igazság ama oszlopának nevezi az egyházat, amely Krisztusra támaszkodik… nem önmagának él, hanem Krisztusnak, aki mindenestől uralkodik benne … Belőle részesül az egyház, hogy így maga is legyen az igazság oszlopa. Támadja és ostromolja az ellenség, de rendü-letlenül áll … ameddig Krisztussal egyesülve, az ő közösségében állhatatos marad” (Tőkés, II,15). Az egyház rendeltetése és rendíthetetlensége összefügg, azonban a káté ezt az „ecclesia triumphans”-ra való bármilyen utalás vagy célzás nélkül vallja. Az egyház a rendeltetése betöltésében élő egyház.

Az istentiszteleten látható egyház. Az egyház az istentiszteletben tölti be rendeltetését. A Káté az istentisztelet két fő eszközét világítja meg: az evangélium prédikálását és a szent sákramentumokkal való élést. Mindkettőről, mint bizonyságról tanít. Bizonyítják, hogy az Isten számára kedves istentisztelet végbement a kereszten Jézus Krisztus egyetlenegy engesztelő áldozatában és folytatódik a mennyben Jézus Krisztus közbenjárásában, valamint a földön mibennünk, akik Krisztus Lelke által a mi Urunknak engedelmeskedünk. Az evangélium prédikálása és a sákramentumokkal való élés úgy tesznek bizonyságot Jézus Krisztus istentiszteletéről, hogy abba bekapcsolják a gyülekezetet és azt felkészítik az istentiszteletért való felelősségre. Az istentiszteleti felelősségből következik a kisgyermek megkeresztelése, az úrvacsorában való részvétel parancsa, az úrasztalához való járulás és az attól való eltiltás egyházi feltételeinek megállapítása; továbbá Isten iránti hálánknak egész életünkkel való megmutatása, az istentiszteleti gyülekezetben való részvétel, Isten igéjének tanulása, az Úr segítségül hívása a szentek közösségében, a Krisztus szerinti adakozás és főképpen az imádság, mint istentiszteletünk kiváltképpen való része. Az istentiszteleti életben elválaszthatatlanul egymásra épül Jézus Krisztus istentisztelete, a gyülekezeti istentisztelet és a hívők, azaz a gyülekezet és Krisztus tagjainak személyes istentisztelete. A Heidelbergi Káté egyháztanának gyakorlatiassága az istentiszteletről való tanítással lesz világos. Ez hitvallásunk ekléziológiájának leggazdagabb része, amely az 54. fejezet zárótételét világítja meg: mit jelent, hogy a világ kezdetétől a világ végezetéig fennálló egyháznak „én is élő tagja vagyok és mindörökké a maradok”.

A Második Helvét Hitvallással való egybevetés mutatja, hogy nincs eltérés a két irat között egyház és istentisztelet egymásra vonatkoztatásában. A Második Helvét Hitvallás is, az I. fejezettől kezdve (ahol a Szentírásról szóló tanban belefoglalja az igehirdetést) az utolsóig (ahol a közbékére és nyugalomra felügyelő polgári hatóságról azt tanítja, hogy „tartsa kezében Isten igéjét”), az igéből nyert minden ismeret egybekapcsol az istentisztelet megfelelő részével. Lényeges különbség van azonban az istentisztelet tárgyalási módjában. Bullinger szimbolikus iratát istentiszteleti vonatkozásban három cél vezette: a) elhatárolni az igazi, helyes istentiszteletet a hamistól (elsősorban a történeti és 16. századi szektáktól), b) kifejezésre juttatni az igazi megértést, türelmet, hangsúlyozni egyenlő értéküket és c) igazolni, hogy a reformált egyházak istentisztelete igaz, azaz a szentírással megegyező istentisztelet. Arra a kérdésre, hogy kikhez szólnak ezek az elhatároló, egységet kereső és igazoló megállapítások, úgy véljük, Bullinger testamentumának az utókorhoz, a hivatalos apológiának a kívülállókhoz intézett vallomásait halljuk. A Heidelbergi Káté iránya más; jellemzője a 67. kérdés: „Arra valók-e tehát az ige és a sákramentumok, hogy hitünket Krisztusnak a keresztfán történt áldozatára mint üdvösségünk egyedüli alapjára irányozzák?” A Káté az egyházban élő hívőkhöz szól, s meghatározza számára és a gyülekezet számára az üdvösség egyedüli alapjából következő istentiszteletet. „Kell”, „követel”, „szükséges”, „tilt” stb. – ezek a kérdőszavak vezetik be az istentiszteleti tanításokat. Az egyházról szóló hitvallás nemcsak megalapozza, hanem előírja az istentiszteletet, az Isten igéje iránti engedelmességet.

Communio sanctorum. A Heidelbergi Káté egyházról szóló kérdéseihez Ursinus két magyarázatot fűzött. A második a „communio sanctorum”-ot értelmezi. Tanítását négy pontban foglalta össze: 1) „A közösség jelenti az összes szenteknek Krisztussal való kapcsolatát, mint tagoknak a fejjel, mely közösség a Szent Lélek által jön létre, aki a fejben és a tagokban lakik s a tagokat a fejjel megegyezővé teszi, mindazáltal úgy, hogy a tagok és a fej aránya megmarad”; a) „Jelenti a részesedést Krisztus minden javaiban. Minden szentre nézve ugyanaz a megbékélés, a váltság, a megigazítás, az élet és a megtartás: a Krisztus által a Krisztusért. Az összes szenteknek ugyanazok a közös javai, amelyek megtartásra szükségesek: egy a test és egy a Lélek, miképpen elhívatástoknak egy remény-ségben hívattatok is el. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”; 3) „Jelenti a speciális ajándékok szétosztását. Ezek az ajándékok részlegesek ugyan, de az egész egyházzal közösek is, amelyek az egyház tagjaira fordíttatnak, az egész test javára, a szentek kapcsolatára, a szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére;” 4) „Jelenti az összes tagok kötelezettségét, hogy az ajándékokat, amelyekkel bírnak, fejüknek, a Krisztusnak és az Istennek dicsőségére fordítsák. Ebből világos, hogy üres koholmány (azt állítani) a közösségről, hogy (az azt jelentené, mintha) Krisztus testének lényege volna a mi testünkben. Megcáfolja ezt a fejnek és a tagoknak igen gyakori összehasonlítása. Azért közli magát velünk a Krisztus, hogy bennünk lakjék és bennünk maradjon. Ezért olyan a közösség, amilyen a megmaradás. Ámde Krisztus megmaradása lelki, mivel örökkévaló. Tehát a közösség is az.”

„Ezekből világos, hogy mit jelent ez: Hiszem a szentek közösségét, tudniillik hiszem, hogy az összes szentek (akik között – biztosan állítom – én is ott vagyok) a Krisztussal mint fejjel, az ő Lelke által egyesülnek, s a fejből reájuk kiáradnak az ajándékok … amelyek az egyház építésére kívántatnak meg.”

Úgy véljük, hogy Ursinus magyarázatai megerősítik azt, amit a Káté egyháztanáról a káté összefüggésében, a Káté és a szentírás kapcsolatában megállapítottunk. A következő két fejezetben részletesebben idézzük e magyarázatokat, bár jelentőségük nem több, mint a káté megerősítése. Ursinus magyarázatai és a káté között nincs olyan szerves kapcsolat, mint Luther Kis és Nagy Kátéja, vagy az Augustana és az Apologia között. Ursinus magyarázatai a káté vezérfonalára felfűzött „Loci Communes”, melyek sok helyt csak érintik a Kátét, s az érintő pontból nem a káté központja, ha-nem az ellenkező nézetek megcáfolása felé halad.

Így az egyháztant kiegészítő istentiszteleti tanítás a 103. kérdés-felelet alapján Ursinusnál nagyrészt a sabbat ótestamentumi eredetét, s a szombat-vasárnap kérdést tárgyalja. Mindazáltal nem hiányzik belőle néhány istentiszteleti reflexió sem, s ezek az 55. kérdésnél kiemelt „építést” mélyítik el, az „egyházi szolgálat” fogalmaival. E fogalom értékét aláhúzzuk: az istentisztelet a tulajdonképpeni egyházi szolgálat. „Az egyházi szolgálat megtartása isteni hatalommal létesített kötelesség a gyülekezet tanítására és a sákramentumok kiszolgáltatására”. Bár az igehirdetés és a sákramentumok kiszolgáltatása olyan kötelesség, amely az egyház megkülönböztető jegye, Ursinus szerint is csupán eszközök, szolgálatuk értékét a Jézus Krisztussal való közösség megépülése adja meg: „Miként az igaz tudomány hallgatását, hasonló módon akarja Isten a sákramentumok használatát is láttatni a gyülekezet nyilvános összejövetelein, mivel azt akarja, hogy ezek közül mind a kettő ismeretes legyen, hogy az egyházat erről ismerjék és különböztessék meg a többi vallástól. De a sákramentumok, épp úgy, mint a hirdetett ige, csupán eszközök a hitnek és kegyességnek felkeltésére és ápolására.”

Az egyház hitvallásainkban: összefoglalás. Az egyházról szóló tanítás gyakorlati összefoglalásában különösen a 74, 54, 31/c, 1, 76, és 103. kérdéseket emelhetjük ki:

a) Hitvallásunk Isten örök szövetsége fundamentumán azokat tanítja, akik a szövetséghez tartoznak és bizonyosságot nyertek a keresztség mint a szövetség sákramentuma által, hogy beoltattak az anyaszentegyházba.

b) Az anyaszentegyházat az Isten Fia az egész emberi nemzetségből gyűjti, s őbenne örökéletre vá-lasztatott az az igaz hitben megegyező gyülekezet, amelynek én is élő tagja vagyok.

c) Isten Fia azért neveztetik Krisztusnak, mert mint örökkévaló király az anyaszentegyházat igéje és Szent Lelke által fenntartja és kormányozza.

d) Az egyház tagjának lenni azt jelenti, hogy Jézus Krisztust hűséges Uramnak és Megváltómnak vallom, aki engem megszabadított, megőriz és késszé tesz arra, hogy őneki éljek.

e) Az egyház tagjai a szentek közössége, mert mindnyájan megegyező módon részesek vagyunk Krisztusban és az ő közös javaiban, hogy kegyelmi ajándékainkkal a többi tagok javára és üdvösségére szolgáljunk.

f) Ezt a szent közösséget Jézus Krisztus az úrvacsora sákramentumával a bűnbocsánat hirdetésével megerősíti s vele a Szent Lélek által való eggyé lételben az örök életre táplálja;

g) A Jézus Krisztussal való közösségben Isten a gyülekezetet az ő tiszteletére hívta el és az istentiszteletért való felelősségre méltatta.