BEVEZETÉS A II. HELVÉT HITVALLÁSHOZ  2.  rész

......

6. További fontos jellemvonása a református hitvallásnak az, hogy közmegegyezéssel nyer megállapítást, illetve elfogadást. Ha egy-két ember írja is: nem az ő személyes vagy hivatali tekintélyük emeli írásukat a hitvallás rangjára, nem „hivatalból” deklarálják dogmáikat, nem felülről lefelé erőszakolják rá a hitvallást az egyházra, a gyülekezetekre, hanem a lelkipásztoroknak és gyülekezeteknek, illetve a gyülekezetek kiküldötteinek önkéntes, közös, egy szívvel és egyező értelemmel való ténykedése, közreműködése által jön létre, így válik egyházi hitvallássá. A „consensus ecclesiae” elengedhetetlen a „szentek egyességében” valósuló hitvalláshoz. Mert ahhoz, hogy a hitvallás valóban egyházi legyen, szükséges a szentek egyességének részvétele, közös felelősségvállalása és felelősséghordozása – a kegyelmi ajándékok mértéke szerint, a hit és a hitben nyert ismeret mértéke szerint. Krisztus feltétlen egyeduralmának az egyházban a kegyelmi és hitbeli ajándékokat respektáló s azokat tevékeny szolgálatba állító közösségi, kollegiális, demokratikus intézkedési forma felel meg. Barth Károly szavaival szólva: „Ha rendjén folynak a dolgok: a zsinat nem egyéb, mint a református gyülekezet meghatalmazottja. Hiszen formai arisztokráciája csak reprezentatív keresztyén demokrácia, a Krisztus autokráciájának velejárója. Semmiféle hivatal, semmiféle klérus sem tolakodhatik Krisztus, a mennybeli Imperátor és a földön szuverén keresztyén gyülekezet közé. A zsinatnak a dogma proklamálására való illetékességét református felfogás szerint annak reprezentatív jellege nem hogy kirekesztené, hanem annak alapját… emberileg-jogilag éppen ez a keresztyén-demokratikus jellege veti meg.” „A református nép nem hagyja magát csak úgy felülről lekezelni. Vagy maga tesz vallást, vagy egyáltalán nem tesz vallást.”17 Ez nem azt jelenti, hogy a hitvallást okvetlenül zsinaton és okvetlenül közös együttlét formájában kell megvitatni, és úgy megszerkeszteni. De egyházi jellegéhez hozzátartozik, hogy többen képviseljék az egyház közmeggyőződését, amelynek a hitvallás kifejezője kell legyen és önként: a hit megvallásának örömével és szabadságával járuljanak hozzá, így állapítsák meg, fogadják el s nyilvánítsák a maguk közös vallástételének.

Amikor Bullinger a maga hitvallását írta, az egyház felelős szolgájaként ezt a közös hitbeli meggyőződést tartotta szem előtt. Hiszen éppen az összefogó, az egyesítő igazságot kereste a szeretet és békesség, a kiegyenlítés és engesztelés lelkével. Ökumenikus theológus volt: azon fáradozott, hogy egyrészt a lutheránusok és zwingliánusok közti ellentétet áthidalja, másrészt Kálvinnal megtalálja a minél teljesebb összhangot. Mindenkinél többet tett a zürichi és a genfi reformáció egyesítése érdekében. Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a berniek kedvéért, akik az úrvacsoráról szóló rész befejező szakaszát kifogásolták, egyszerűen törölte ezt a szakaszt. Ebben az úrvacsoránál használatos öltözet és edények egyszerűségéről volt szó s így az nem is került bele a hitvallásba.18

De még ennél is fontosabb az, amit a helvét hitvallók az előszóban mondanak: „bizonyságot teszünk mindenki előtt a közöttünk meglevő teljes egyezőségről, amelyet adott nekünk az Úr, hogy egyházainkban, amelyekben minket az Úr szolgálatra rendelt, mindnyájan ugyanazt hirdetjük és nincsenek közöttünk versengések, sőt ép test vagyunk, ugyanazon értelemmel és ugyanazon véleménnyel.” Valóban concorditer, egy szívvel sorakoztak fel mellé először a helvét egyházak (előbb lelkipásztoraik révén, azután maguk a gyülekezetek is), majd pedig nagy lelkesedéssel, meglepő gyorsan és önként a külföldi református egyházak hosszú sorban. Így lett a református keresztyénség összhangja, egybecsendülő hivallása századokon át.

7. A hitvallás emberi, történeti korlátozottságával szorosan összefügg az az alázatos felismerés, hogy nem végérvényes, hanem csak ideiglenes, nem feltétlen, hanem csak viszonylagos az a hitismeret, amelyet nyújt és ahogyan nyújtja. Ezért érvényessége is csak jobb okulásig: az Isten Igéje által jobbakra taníttatásig áll fenn. Az önmagával tisztában levő református hitvallás sohasem igényelheti azt, hogy mindenkor, minden későbbi nemzedék számára egyaránt kötelező érvényű hitvallás legyen.

Mindennek – a hitvallásoknak is – rendelt ideje van. Nem „időtlen igazságok” képzelt örökkévalóságának a birodalmához tartoznak, hanem valóságos életfunkciót töltenek be az ecclesia militans útján. Az úton levő egyház élettevékenységei s mint ilyenek: magukon viselik az ideiglenesség, a viszonylagosság, a mulandóság bélyegét. Verbum Dei manet in aeternum – Isten Igéje marad meg örökké – a hitvallás nem! Nem is akar ebben sem vetélkedni Isten Igéjével! Éppen mulandóságával, elavulásával, letűnésével is beszédes bizonyságává válik az Ige örökkévalóságának, amelynek szolgált a maga helyén és idejében.

A hitvallás döntően nem hátrafelé, hanem előre akar mutatni. Amikor megmutatja, hogyan engedelmeskedtek atyáink ott és akkor Isten Igéjének, arra ad példát, hogy mi is vele együtt s hozzá hasonlóan engedelmeskedjünk itt és most Isten Igéjének. Nem akarja helyettesíteni, vagy feleslegessé tenni a mi itteni és mostani, a Szentírásra hallgató, azt magyarázó és alkalmazó engedelmességünket. Sőt éppen ennek akar szolgálni. Nem szégyenli a maga konkrét korlátait, hanem látja és beismeri azokat s arra szólít fel, hogy mi is lássuk. Egyenesen provokálja a bővebb kifejtést, a kiegészítést, az elmélyítést és a bírálatot. Azt, hogy tőle is okulva törekedjünk mindig teljesebben és tisztábban meríteni a kimeríthetetlen forrásból.

Pál apostol arról tesz bizonyságot, hogy rész szerint való az ismeret, rész szerint való a prófétálás is. A teljesség az egyháznak csak a színről-színre látáskor adatik (I. Kor. 13:8kk.). Addig a hitvallásban is a részről-részre mindjobban előre haladó ismeret és engedelmesség a kiszabott útja. A tökéletes hitvallás a „diadalmaskodó egyháznak” a dicsőség országában osztályrészül jutó megtiszteltetés: az új ég és új föld világában, a mennyei Jeruzsálemben folyó liturgia, tehát eschatologikus mennyei valóság. De éppen mert afelé halad az egyház: kötelessége hitvallását szüntelenül nyitva tartani a jobb okulás, a jobbakra taníttatás előtt, bízva Ura ígéretében, aki Lelke által el akarja vezérelni minden igazságra.

A II. Helvét Hitvallás ebben a tekintetben is nagyon világosan beszél előszavának híres és sokszor idézett soraiban: „Mindenekelőtt bizonyságot teszünk arról, hogy az általunk itt előadottakat, egyenként és összesen, készek vagyunk mindig, ha valaki kívánja, részletesebben kifejteni, sőt azoknak, akik az Isten beszédéből jobbakra tanítanának, köszönet kifejezésével engedünk is, engedelmeskedünk is az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.”

Említsünk fel itt néhány példát arra, hogy különösen milyen pontokon látjuk fontosnak az Isten Igéje iránti felelősséggel és az általa való jobbakra taníttatás irányában a jobb okulás szükségességét. Távol áll itt tőlünk, hogy ezzel a hitvallások olykor divatosan emlegetett „revíziója” irányába akarnánk könnyelműen vagy könnyedén utalgatni. Tudnunk kell, hogy a hitvallás revíziója nem kisebb feladat, mint egy új hitvallásnak a megalkotása. S példaszerűenk kell tartanunk ebben a vonatkozásban a németországi „hitvalló egyház” magatartását, amely a maga valóban hitvallásnak beillő vallástételeit is szerényen nem nevezte hitvallásoknak, hanem csak nyilatkozatoknak, illetve a reformátori hitvallás theológiai értelmezésének. az új hitvallás alkotása, vagy a réginek a revíziója Isten ritka kegyelmi ajándékaihoz tartozik. Csak ha az Ő Igéje iránti engedelmesség parancsolata ellenállhatatlanul jelentkezik, úgyhogy nem csupán óhajtás tárgya már, hanem a konkrét új mondanivaló is a szánkban és szívünkben van már, mint valóban az Isten kijelentéséből, a Szentírásból vett hitismeret, amelyet az Una Sancta hangjaként az egész egyházhoz (s az egyház által a világhoz) intézve kell hitvallásként megszólaltatni: akkor szabad, mert akkor már elkerülhetetlenül kell is, nemcsak beszélni róla, hanem már véghez is vinni. Így tehát csak szerényen, a helyes theológiai értelmezés, a ma szükségesnek látszó elmélyítés, helyes kifejtés és kiegészítés irányában teszünk néhány konkrét utalást.

Hitvallásunknak az Istenről szóló tana (eltekintve attól, hogy az Isten egységéről és a Szentháromságról szóló tanítást az egyetemes keresztyén hitvallásoknak megfelelően, tömören és híven előadja) megkívánja azt a kiegészítést, hogy Isten tulajdonságait ne elvontan, filozófikusnak látszó modorban soroljuk fel, hanem biblikusan: a Jézus Krisztusban lett kijelentés tartalmi gazdagságában s az isteni tulajdonságok egymást megvilágosító, kölcsönösen magyarázó összefüggésében tárjuk fel. Világossá kell tennünk azt, hogy Istennek mindegyik tulajdonságában magával a Jézus Krisztusban önmagát kijelentő Úrral van dolgunk, az Ő tökéletes isteni valóságának teljességével s nem elvont eszmei tulajdonságokkal, amelyeket filozófikus úton vezetnénk le vagy tulajdonítanánk Istennek, mint „legfőbb lénynek”. Nem állítjuk, hogy a II. Helvét Hitvallás ezen a ponton eltávolodik a szentírásbeli kijelentéstől; de látva azt, hogy az Istenről szóló tan mindjárt a reformációt követő orthodoxia idején hova siklott le, és hogyan tette maga is lehetővé a racionalizmusnak a Szentírástól idegen spekulációit, szükségesnek tartjuk annak kiemelését, hogy az Isten tulajdonságairól szóló tant is nyilvánvalóan és minden ízében át kell hatnia a Jézus Krisztusban lett isteni kijelentés konkrét tényeinek és igazságainak, ha azt akarjuk, hogy eleve el legyen vágva az útja az emberi spekulációnak, amely mindig a maga fogalmait szeretné átvinni Istenre, vagy pedig egész triviálisan a maga igazság- és szeretet-fogalma alapján merészeli Istennek hol igazságosságát, hol pedig szeretetét kétségbevonni. Isten „tulajdonságai” sem kevésbé tartoznak a kijelentés tartalmához, mint például az Ő szentháromságos személyének vagy Jézus Krisztus istenemberi személyének titka.

Ugyanígy kell gondolkoznunk a „a természeti törvény” kérdéséről. (Lásd a hitvallás XII. részének elejét!) A reformáció – amellett, hogy felejthetetlenül hangsúlyozta az íráselvet s az egyedül Krisztus által való megigazulást – helyenként megengedte magának azt, hogy a természeti istenismeret és a természeti törvény, illetve természetjog nem biblikus, hanem filozófikus és skolasztikus gyökerű elméletének is juttasson némi szerepet. Ma már az evangéliumi keresztyénség ezen a ponton a jobbakra taníttatás útjain halad előre, hasznosítva a németországi „hitvalló egyház” új hitvallásszerű megnyilatkozásaiban is kifejeződő felismeréseket és okulva a reformáció óta eltelt négyszáz esztendő súlyos leckéiből, amelyek a reformátori alapintenciók még következetesebb érvényesítésére kötelezik.19

Hiányolnunk kell, hogy a II. Helvét Hitvallás nem szentel külön fejezetet a Szentlélekről és a végső dolgokról szóló tannak. Az ide tartozó ismeretek más fejezetek egyes szakaszaiban szóhoz jutnak ugyan, de korántsem oly mértékben és módon, ahogyan azt egyfelől a mindjobban feltáruló bibliai igazság, másfelől az ezzel szembenálló téves felfogások szükségessé teszik.20

A hitvallás sok pontján, de legszembetűnőbben a világi felsőbbségről szóló (XXX.) fejezetén látszik meg az, hogy mennyire jellegzetesen kispolgári környezetben született: a középkori feudális társadalmat leváltó nyugati polgári társadalom légkörében, amelyik – általában az egész reformáció szemléletének megfelelően – a maga módján tovább folytatta a „corpus christianum” eszméjének, helyesebben: illúziójának ápolását, miszerint egyház és társadalom, egyház és nép, egyház és állampolgárok összessége, voltaképpen egy „keresztyén testet” alkotó azonos valóság: a szó komoly és szoros értelmében „keresztyén társadalom, keresztyén nép, keresztyén állam”. Ez pedig igen veszedelmes határelmosódáshoz vezetett: egyfelől az egyház (a „corpus Christi”) és a világ, másfelől az egyház és az Isten országa közötti határok elmosódásához, ami a Szentírás szerint, a Krisztus mennybemenetele és visszajövetele közötti időben megengedhetetlen.

Nyilvánvaló, hogy az Isten országának evangéliumát hirdető egyház egészen más szituációban: nevezetesen a misszió szituációjában tudja magát, nemcsak az őskeresztyénség idején, hanem minden időben s nemcsak az úgynevezett külmissziói mezőkön, hanem mindenütt. S amikor annak szolgál, hogy Isten országának evangélioma „az egész tésztát megkelessze”, ezt nem valami merev, statikus, polgári vagy rendi társadalom kiépítésében látja, hanem az Isten evangéliomának és törvényének szabad hirdetésében. Tehát pozitíven értékelve és értékesítve mindazt, ami hitvallásunknak ebben a fejezetében is a Szentírás szerint való igazságot tolmácsolja, ma már – éppen a Szentírás alapján – sok mindent másképpen kell mondanunk, hasznosítva a bibliai és theológiai kutatás ide vonatkozó, a krisztológiai összefüggéseket feltáró eredményeit.21

Mindezzel csupán arra akartunk utalni, hogy voltaképpen a hitvallásnak nincs egyetlen pontja sem, amelyiket ne abban a mozgalmas elevenségben kellene – igazi intenciója szerint! – értékelni, amelyet a jobbakra tanító Ige összefüggésében kap! Enélkül, önmagában véve, mindegyik fejezete és szakasza végeredményében értelmetlen és élettelen maradna. Az itt és most újra szóló Ige hallásában, magyarázásában és alkalmazásában elevenedik meg és utal önmagán túl a Lélek teljesebb világosságára. Teszi ezt olyan kérdésekben is, amelyekről teljességgel hallgat. Így hiányosságaival is ösztökél: arra serkent, hogy ezeken a pontokon – a hitvallás szellemének és színvonalának, biblikus magatartásának és irányának megfelelően – a Szentírás alapján keressük a helyes és tiszta egyházi tanítást. Így értelmezve még hiányaival is jótékony funkciót gyakorol. Mert nem múzeális darab akar lenni, hanem az Isten élő Igéjéből élő egyház engedelmességének, önfegyelmének és szabadságának eszköze.

De azt se felejtsük el: a leghozzáértőbbek véleménye szerint a II. Helvét Hitvallás alapos theológiai feldolgozása máig sem történt meg.22 Holott az egyház minden nemzedékének a hitvallásaival való komoly és állandó párbeszédben kell keresnie az Ige és a Szentlélek előrevezető útját, aminek egyik legfontosabb formája a hitvallásokkal való beható és részletes theológiai foglalkozás.

Az is bizonyos, hogy aki valóban a Szentírástól tanul, azt fogja tapasztalni, hogy hitvallásainkban mindig több a tanulni, mint a kritizálni való.

8. A Szentírás tekintélyének feltétele alatt. Nem felesleges ismétlés, ha ezt mégegyszer aláhúzzuk. Eleitől végig erről van szó. Az egyházi hitvallás nem keresi másutt Isten kijelentését, hanem csak a Szentírásban. Az Írás a forrás, a szabály és a zsinórmérték. A hitvallás azért és annyiban „katholikus” vagyis az Una Sancta hangja, mert és amennyiben az Írás üzenetét tolmácsolja. Ez teszi hitelre és figyelemre méltóvá akkor is, ha az egyetemes egyháznak csak egyik része áll mögötte és akkor is, ha magán hordja az emberi, történeti korlátozottság minden bélyegét, mert ott, akkor abban a helyzetben, azoknak a hitvallóknak így kellett hitök szerint engedelmeskedniök, az Írás konkrét parancsai iránt. Közmegegyezésük összhangjában a szentírás közösen meghallott szava vitte a vezérszólamot, azért tudtak egyező értelemre jutni. S a hitvallás azért nem tekinti magát lezártnak és tökéletesnek, mert az Írás kötelezi erre, az Írás, amely felé nyitottnak kell maradnia, hogy szüntelenül annak eleven áramkörébe kapcsolódjék, annak világosságát sugározza tovább. Azért mutat előre, önmagán túlra, mert a Szentírásban azt ismerte meg, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz, és mert Ő nemcsak az, aki volt és aki van, hanem az is, aki eljövendő. Ennek az élő és mindenható Úrnak engedelmeskedik a hitvallás, amikor a Szentírásnak veti alá magát. Ennek az élő és ható Igének adja a dicsőséget, amikor keresztelő János mozdulatát és vallomását követi: „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” A hitvallás legfőbb funkciója, hogy túlutal önmagán a forrásra, a szabályra, a bíróra: a Szentírásra. Nem akar mellé, vagy éppen a helyére tolakodni, nem akar vele vetélkedni, hanem szolgálni akar neki. Csak annyi hitelt igényel magának, amennyire ezt a bizonyságtevő szolgálatot tényleg és helyesen ellátja.

A Szentírás tekintélye tehát feltétlen, a hitvallásé pedig feltételes és viszonylagos. Találóan lehet úgy szemléltetni a kettő viszonyát, mint a Tízparancsolat első és ötödik parancsolatának: az Isten szava iránti feltétlen engedelmesség és a szülők iránti engedelmesség viszonyát. Isten feltétlen parancsolata kiterjed a szülők iránti tisztelet és engedelmesség parancsolatára is. Nem engedelmeskednék Istennek az, aki szülei iránt tiszteletlen és engedetlen volna. Viszont a szülők iránti tiszteletnek nemcsak alapot ad, hanem korlátot és határt is szab az Isten iránti tisztelet és engedelmesség parancsolata: ha a szülő olyasmit kívánna gyermekétől, ami nyilvánvalóan ellenkezik Isten akaratával, akkor „Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogynem embereknek”. Hiszen a hitben előttünk járt atyák és testvérek hitvallásukkal nem önmagukhoz akartak kötni minket, hanem a Szentíráshoz, az abban hangzó Igéhez, Isten élő beszédéhez. Önmagukhoz csak annyira, amennyiben hitvallásukkal valóban a Szentírásnak engedelmeskedtek.

A II. Helvét Hitvallás korántsem áll egyedül ebben az eleve, állandóan és végtére is önmagán túl: egyedül a Szentírásra mutató alázatával. Egész sorát idézhetnénk a régebbi és újabb református hitvallásoknak, amelyek nemcsak belső tartalmukkal és magatartásukkal, hanem határozott felhívás és felszólítás formájában ugyanezt teszik. Csak kettőt idézzünk: már Zwingli úgy vezeti be 67 tételét, hogy világosan különböztet az Istentől ihletett Szentírás és abból merített tételei között s kinyilvánítja azt a készségét, hogy ahol az Írást nem helyesen értelmezné, hajlandó – de ugyancsak az Írásból! – jobb értelemre vezettetni magát.23 Különösen erőteljes az 1532-i berni zsinat hitvallásának bevezetése: „Ha pedig lelkipásztoraink vagy mások olyasmit adnának elénk, ami közelebb vezet minket Krisztushoz és Isten Igéje szerint jobban előmozdítja a közös barátságot és keresztyén szeretetet, mint az itt feljegyzett vélemény, azt szívesen elfogadjuk és nem akarjuk gátolni a Szentlélek futását, aki nem hátrafelé mutat a testre, hanem mindenkor előretör a mi Urunk Krisztus Jézus képmása felé”.24

9. A hitvallás mérvadó, iránymutató jelentősége önként következik az eddig elmondottakból, főként a Szentíráshoz való viszonyából, mert éppen így: a Szentírásnak elvből és mindenestől alávetve van a hitvallásnak igazi és sajátos egyházi tekintélye, amelyre méltán tart igényt mindaddig, amíg jobb nem adatik helyette. Ha a tanú a bíró által hitelesnek ítélt igazságot mondja – ha a szolga valóban Ura szavát adja tovább: akkor hitelt érdemel, van súlya, tekintélye, hatálya, nyomatéka, mert az igazság erejével szól, t. i. az Isten Igéjével azonos igazsággal van szoros kapcsolatban, mint annak gyümölcse és kifejezése. Benne az Isten Igéje szerint reformált egyház azt foglalta össze, amit a Szentírás alapján hite lényeges tartalmának ismert fel és ennek nyilvánított. Tehát kinyilvánította: mit tart az Isten Igéje szerint való tiszta keresztyén hitnek és mit nem tart annak. Ugyanis, amikor az egyház a hitvallásban pontokba foglalta és kifejtette a „katholikus dogmákat”, ezzel tulajdonképpen egy sommás magyarázatot adott a Szentíráshoz, olyan magyarázatot, amelyet minden írásmagyarázat között az első helyen állónak kell tekinteni. Midőn így nézünk a hitvallásra, egyszerűen elfogadjuk és vállaljuk azt a helyet, amelyet az egyház Ura számunkra „a szentek egyességében” kijelölt. Mert csak itt, ebben a közösségben, a Krisztus teste, gyülekezete tagjaként hallhatjuk meg igazán és helyesen az Ő szavát. Nem mi hallgatjuk és hirdetjük először az Igét, hanem közel kétezer év óta sok keresztyén nemzedék tette ezt már előttünk. S ebben a sorban ott van a helyünk, ahová az Úr állított minket, elénkbe adva az atyáknak és testvéreknek a hitvallásban összegezett írásmagyarázatát.

Az egyháznak, ha komolyan veszi a maga igeszolgálatát, éppen ennek érdekében komolyan kell vennie a maga hitvallását is: azt a döntést, amelyet hozott az Isten Igéje szerint való tiszta tanítás, a Szentírás helyes magyarázása mellett, a helytelen értelmezéssel, a tévtannal, a tévhittel szemben. Ha nem akar mindenféle eltévelyedések zsákmányául esni, szüntelenül vigyáznia kell a maga jó értelemben vett „orthodoxiájára”, hite és élete tisztaságára, igehirdetésének, tanításának és minden élettevékenységének hitvallásszerűségére. Ezért helyes az, ha az egyház a maga törvényhozása és rendtartása formájában, külsőleg is igyekszik biztosítani hitvallásainak érvényességét.25 Bár az ilyen egyházjogi biztosítékok magukban véve korántsem kezeskednek arról, hogy a hitvallás igazi, lelki tekintélye is érvényesül. Ez csak akkor történik meg, ha az a „tiszteletben tartás”, amire a lelkipásztorok esküt is tesznek, nem egy használaton kívül heverő s nagy néha ünnepi érzéseket és hivatkozásokat kiváltó ereklyének vagy egyháztörténeti műemléknek szól, hanem tényleges lelki, szellemi magatartásban, főképpen pedig a hitvallásokkal való komoly foglalkozásban nyilvánul meg. Tiszteletben tartani, vagyis mérvadónak és iránymutatónak tekinteni a hitvallásunkat azt jelenti, hogy csakugyan olvassuk, újra meg újra olvassuk és tanulmányozzuk, mint a Szentírás első számú kommentárját s nem szűnünk meg párbeszédet folytatni vele, amikor az Írás mai üzenetét, itt és most hirdetendő mondanivalóját, az egyház mai, élő tiszta tanítását keressük és tolmácsoljuk. Ez nem azt jelenti, hogy a hitvallás tartalmát tegyük közvetlenül igehirdetésünk és tanításunk tartalmává.26 Nem „reprisztinációról”, vagyis nem arról van szó, hogy ezt a XVI. századbeli két iratot, úgy amint van, szüntelenül idézgessük, gondolatait, tételeit, meghatározásait, vagyis egész theológiáját egyszerűen a magunké gyanánt átvegyük és mindent pontosan utánamondogassunk. Ez olyan „konfesszionálizmus” volna, ami ellenkezik nemcsak a Szentírással, hanem a hitvallások igazi rendeltetésével is. A hitvallás útmutató a Szentírás rengetegében. Nem akkor követjük útmutatását, ha végképpen megállapodunk az útjelző tábla előtt, mintha már a célnál volnánk, s rámeredünk, csodáljuk a színeit és feliratait. Hanem akkor, ha jól elménkbe és szívünkbe véssük útbaigazításait s aztán tovább megyünk abban az irányban, amelyik felé mutat, ügyelve azokra a tilalomfákra is, amelyek a tévutakra figyelmeztetnek. Így a hitvallás valóban irányadó szerepet tölt be az úton járók számára. De ez az útmutató bizonyos értelemben mindig előttünk is marad, nem hagyhatjuk sohasem egyszerűen a hátunk mögött. Mert azt, hogy valóban a helyes úton megyünk-e tovább, azon is mérnünk kell, hogy arra megyünk-e amerre mutat.

Természetesen, a hitvallásnak ez a mérvadó és iránytmutató szerepe nemcsak az egyház hivatalos szolgáinak, hanem a gyülekezetnek, az egyház összes tagjainak az életében érvényesülni akar. A mi egyházunkban elvből nincsenek, nem lehetnek „laikusok”, mert a gyülekezet egésze és minden tagja felelősen osztozik az egyház igehirdetése, tanítása és élete tisztaságának gondjában. (Vö. Ef. 4:15–16!)

Végül itt volna a helye elősorolni a II. Helvét Hitvallásnak azokat a nagy tartalmi mondanivalóit, amelyek mint Isten Igéje szerint való igazságok különösen méltánylandók. Természetesen itt meg kell elégednünk rövid utalásokkal.

Szentírástanáról és írásmagyarázati elveiről már szóltunk. Érintettük Isten-tanát és Szentháromság-tanát is. Különös szenvedelem hatja át a IV. és V. fejezetét, amely a bálványok és képek tiszteletének s a szentek segítségülhívásának elvetésével Isten igaz és tiszta imádását adja elénk „az egyedüli közbenjáró Jézus Krisztus által”. Isten lélekben és igazságban való imádása, az ezért való buzgólkodás teszi az egész hitvallást magát is liturgiai aktussá. Minden emberi kitalálással szemben Istennek azt a tiszteletet és imádatot adni meg, amely Őt Igéje szerint megilleti, amelyet Ő Igéje szerint megkövetel. A „soli Deo gloria” nagy reformátori programja szólal meg itt, felejthetetlen fogalmazásokban, kirekesztve az egyedül Istennek kijáró dicsőség és hódolat bárkivel és bármivel való megosztását. A gondviseléstanban (VI) különösen figyelemre méltó egyfelől a fatalizmus elutasítása, másfelől a „gondviselés eszközeinek” pozitív értékelése. A gondviseléshitnek a teljes erkölcsi felelősségben, a gondviselés tevékeny eszközeiként végzett szolgálatban folyó élet felel meg. A teremtéstan (VII) minden szűkszavúságában is elmondja a leglényegesebbet: minden látható és láthatatlan valóságot a jó és mindenható Isten teremtett Igéje által, még pedig eredetileg igen jónak, s az ember hasznára és javára. Dualizmusról szó sem lehet: a gonosz eredete az istenellenes lázadásból van. Az emberről szóló tanban különösen tanulságos annak a felfogásnak kárhoztatása, miszerint az emberi lélek „része az Istennek”. Mennyi tévelygéstől szabadult volna meg a modernista protestantizmus, ha ügyel a hitvallásnak erre a – minden idealizmus és miszticizmus alaptévedését elutasító – tételére! Hogy azután a hitvallás embertanát is mi módon kell a Szentírás krisztológiai tanításával szélesebben megalapozni és kiegészíteni: arról most nem szólhatunk részletesebben, csak arra utalunk, hogy ezen a téren a bibliai theológia és az exegézis, valamint a dogmatikai kutatás is nagyot haladt előre. A bűnről (VIII) és a szabad akaratról (IX) szóló részek a reformáció nagy biblikus igazságait szólaltatják meg, Augustinus ismételt idézésével és másfélezer év tévelygéseinek elhárításával. A bűn radikális és reális bibliai szemlélete összekapcsolódik a kíváncsiskodó, tudákoskodó s a kijelentés határait nem respektáló gondolkodásmód elítélésével. Mennyi balga spekuláció válik tárgytalanná, ha nem felejtkezünk el azokról a józan szempontokról, amelyeket hitvallásunk ad, amikor különböztet az ember bűneset előtti, bűneset utáni és újjászületés utáni állapota és képességei között, úgyszintén a hitre és a hitbeli engedelmességre való szabadsága s a „külső dolgokban” való szabadsága között! Ugyanezt mondhatjuk az eleveelrendelés vagy kegyelmi kiválasztás tanáról (X), amely krisztocentrikus vonalvezetésével, a biblikus összefüggések felmutatásával, a balgatag okoskodások elutasításával s lelkigondozói bölcseséggel emeli ki ezt a kérdéskört a szokványos emberi bölcselkedések labirintusaiból. A Jézus Krisztus személyéről és megváltó munkájáról szóló (XI) fejezet méltán nevezhető hitvallásunk legközéppontibb részének. Világosan rámutat „a világ egyedüli Megváltója” istenemberi személyének titkára, lépésről-lépésre érvényesítve az ó-egyházi hitvallásoknak ide vonatkozó bizonyságait s elutasítva mindazokat az eretnekségeket, amelyek akár Krisztus Urunk istenségét, akár emberségét megcsorbítják, vagy a kettőt összezavarják, illetve a kettőnek az Úr személyében való egységét megbontják. Jó itt arra ügyelni, hogy valóban nem csupán múltbeli tévelygések, hanem nagyon is mai tévelygések ellen is szólhat régi köntösben a hitvallásunk! Ugyanitt szól röviden Krisztus megváltó munkájának nagy tényeiről s ezek gyümölcséről, erőteljesen hangsúlyozva a Krisztusban való kiengesztelés és megváltás egyetlenségét és tökéletességét. Tulajdonképpen a következő öt fejezet is Krisztus kijelentő és megváltó munkájának további kifejtése: Ő a törvény vége és betöltője, mert hiszen a törvény legfőbb tiszte az, hogy mint nevelőmester Krisztushoz térítsen (XII); Ő az ótestamentumi ígéretek beteljesedése, mert Ő maga az Evangélium: az Atyával való megbékélés, a bűnbocsánat, az örök élet, az üdvösség ajándéka és örömhíre (XIII); az Ő nevében prédikáltatik a bűnbánat és megtérés; az Ő evangéliumának szolgálatához van kötve a kulcsok hatalma (XIV); egyedül az Ő kegyelméből van a mi megigazulásunk a hit által, amely azért élő, mert Krisztus az élet, aki megelevenít (XV); a hit maga is kiváltképpen az Ő megragadása; és mert Őbenne teremtett minket Isten jócselekedetekre, amelyeket előre elkészített (Ef. 2:10), azért teremhetjük jó fákként, Őbelé oltott szőlővesszőkként a jócselekedetek gyümölcseit, amelyek egyedül Ő érette kedvesek Isten előtt (XVI); azért van jutalmuk is, de érdemük nincs, mert az érdem egyedül Krisztusé. Bárki meggyőződhetik róla, hogy ezek a fejezetek éppen így: a krisztocentrikus felépítésükkel nem nélkülözik, hanem annál inkább kidomborítják a sajátos bibliai konkrétumokat: a törvény teljességgel elénkbe adja Isten akaratát és minden parancsolatát, azért az evangéliummal együtt olvasni és hirdetni kell az egyházban (XII); az Ótestamentum is tele van evangéliumi ígéretekkel, bár a törvény Krisztus nélkül holt és megölő betű marad (XIII); az Isten ajándékaként vett bűnbánat és megtérés az ember valóságos és döntő megváltozása: őszinte odafordulás Istenhez és minden jóhoz s határozott elszakadás a sátántól és minden gonosztól, ami együtt jár az igaz töredelemmel, Isten színe előtti bűnvallással s az új életben, a megszentelődésben, a háládatosságból fakadó „új engedelmességben” való serénykedéssel (XIV); nem ellenkezik egymással Jakab és Pál tanítása, mert az élő hit cselekedetek által bizonyul élőnek (XV); de nem akármiféle cselekedetek által, hanem az Isten akarata, vagyis „Igéjének szabálya szerinti” valóságos jó cselekedetek által, amelyeknek célja: Isten dicsősége, hálánk megbizonyítása, és felebarátunk haszna (XVI). Alapjában véve az egyházról és a sákramentomokról szóló (XVII–XXI) fejezetek is ugyanezt a krisztologikus-krisztocentrikus vonalat folytatják, hiszen az egyház a Krisztus teste, melynek egyedül Ő a Feje, egyetemes Pásztora és Főpapja; az Ő jelenléte és ajándékai éltetik az Ő evangéliumával és az általa rendelt sákramentumokkal táplálkozó gyülekezetet. Az egyház szolgái minden teendőjükben az egyház és mindenség Urának: Krisztusnak vannak alárendelve, aki a kormányzói hatalmat önmagának tartja fenn és gyakorolja is, mindeneket igazgatván. Krisztus egyedüli főpapságának és feltétlen egyeduraságának az egyházban egyfelől a hívek egyetemes papsága, másfelől az egyházi szolgák elvileg azonos és egyenrangú hivatali vagy szolgálati hatalma felel meg. A sákramentumokban a lényeg vagy a „fődolog”: maga Krisztus, az egyedüli Közbenjáró és Üdvözítő, az Ő testében és vérében való valóságos részesülés, a Vele való egyesülés. A keresztség a Krisztus vére által az Ő testébe való beoltatás, az Ő seregébe való besorozás sákramentuma. Benne is éppúgy, mint az úrvacsorában: az Úr maga adja Szentlelke által azt, amit a tőle rendelt s szolgái által osztogatott jegyekben kiábrázol. A Krisztus teste evésének, vére ivásának megvilágosítása végett a hitvallás háromféle evést különböztet meg: a testit, a lelkit és a sákramentumit. Az elsőről szó sem lehet. A második végbemegy hit által a sákramentumon kívül is „valahányszor és valahol csak hisz az ember a Krisztusban”. De éppen az ebben való növekedés és előrehaladás céljából szükséges a Krisztus testének és vérének sákramentumszerű evése és ivása, amikor a hivő „nemcsak a jegyet veszi, hanem magát a jelzett dolgot is élvezi”. Természetesen, ezeken a fejezeteken éppúgy, mint az utána következőkön végighúzódik az eretnekségek, tévelygések és babonák elítélése. Az egyházi szent összejövetelekről szóló rész (XXII) kiemeli a gyülekezeti istentisztelet fontosságát, az őskeresztyén egyház bibliai példájára hivatkozással. Az egyházi könyörgések dolgában az evangéliomi tisztaság, szabadság és mértéktartás a főszempontok. Feltűnő az egyházi énekléssel kapcsolatos álláspont, amely majdnem a közöny határát súrolja (XXIII). Ez a szakasz is alapos kiegészítésre és helyesbítésre szorul az Írás alapján. Az ünnepnapok és a böjt kérdéseiben a kresztyén szabadság, a jó rend és az evangéliomi egyszerűség a legfontosabb. Figyelemre méltó a böjt pozitív, biblikus értékelése (XXIV). A hitoktatásban és a betegek látogatásában hűséget és buzgóságot kíván a lelkipásztoroktól és a gyülekezettől (XXV). A hivők holttestét a Szentlélek templomának kijáró tisztességgel s a feltámadás reménységével, de minden babonaság nélkül kell eltemettetni. A purgatóriumról való felfogást a keresztyén hittel ellenkezőnek tartja, a spiritizmust pedig „az ördög incselkedései, mesterkedései és ámításai” közé sorolja (XXVI). A szertartások és vallásos szokások terén elítéli az emberi találmányokat, velük szemben a Krisztusban való hit egyszerűségét és Isten Igéje szerinti gyakorlását hangsúlyozza, keresztyén szabadsággal (XXVII). Az egyházi javakról szóló rész az egyetlen olyan fejezet, amelyikben egy bibliai idézet sincs (XXVIII). A nőtlenség, házasság, és a gyermekek nevelése dolgában józan bibliai alapigazságokat tolmácsol. Tiltja a henyélést és nagyraértékeli a munkás életet: „Az pedig bizonyos, hogy azok a munkák, amelyeket a szülők… igaz hittel végeznek, Isten színe előtt szent és igazán jó cselekedetek és nem kevésbé tetszenek Istennek, mint a könyörgés, böjt és alamizsnálkodás” (XXIX). A világi felsőbbségről szóló s az egész hitvallást berekesztő XXX. fejezetről már fentebb szólottunk.

Mindezzel természetesen sok helyütt még utalások formájában sem érinthettük a hitvallás tartalmi gazdagságát. Ez nem is baj, mert hiszen a bevezetésnek nem feladata az, hogy feleslegessé tegye magának a hitvallásnak olvasását és mindig megújuló tanulmányozását. Sőt éppen erre akar buzdítani és a helyes használatához szempontokat adni. Vegyük tehát és olvassuk, de csak az Igével együtt és az Igéért, amely – sőt: Aki! – ma is olyan tisztán és hatalmasan akar hozzánk, gyülekezetéhez szólni, mint ahogyan a reformáció idején tette.

Legyünk hálások Istennek, hogy bűneink és mulasztásaink ellenére most újra kezünkbe adja ezt a hitvallást. Éljünk vele, de ne a betű óságában és rabságában, hanem a Lélek újságában, az Isten gyermekeinek szabadságában!