VIII. RÉSZ

Az ember bűnesetéről, a bűnről és a bűn okáról

l. Isten az embert kezdetben a maga képére, igazságban és valóságos szentségben, jónak és igaznak teremtette; de az ember a kígyónak ösztönzésére (1 Móz. 3) és a saját vétke miatt, a jóságtól és igazságtól elpártolván: a bűn, halál és különféle bajok martaléka lett. És amilyenné lett az elesés miatt: olyanok mindazok, akik tőle származtak, tudniillik a bűn, halál és különféle bajok martalékai.

2. A bűnön pedig értjük az embernek azt a veleszületett romlottságát, mely amaz első szüleinktől mindnyájunkra ránk háramlott vagyis elterjedett, amely miatt mi, gonosz kívánságokba merülve (1 Móz. 5,4 8,21) és a jótól elfordulva, minden rosszhoz pedig vonzódva, telve minden gonoszsággal, bizalmatlansággal, Isten megvetésével és gyűlölésével, önmagunktól semmi jót nem cseledhetünk, sőt, még nem is gondolhatunk. (2 Kor. 3,5) Sőt inkább, amint már esztendeink is szaporodnak, gonosz gondolatainkkal, beszédeinkkel és cselekedeteinkkel, amelyeket Isten törvénye ellen elkövetünk, rossz fához méltó gyümölcsöket termünk, (Máté 12,33) ennélfogva tulajdon érdemünk szerint az Isten haragjának martalékai lévén, igazságos büntetésekkel lakolunk, és így mindnyájunkat eltaszított volna magától az Isten, hacsak a szabadító Krisztus vissza nem vitt volna bennünket.

3. A halálon tehát nemcsak a testi halált értjük, amellyel egyszer a bűnökért mindnyájunknak meg kell halnunk: hanem az örök büntetéseket is, amelyeket bűneinkkel és romlottságunkkal megérdemeltünk. Mert az apostol azt mondja, hogy: Holtak valánk a vétkek és bűnök miatt és természet szerint haragnak fiai valánk, mint a többiek is. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, midőn holtak valánk a vétkek miatt, megelevenített minket együtt a Krisztussal (Eféz. 2) továbbá: Miképpen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál és aképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek. (Róm. 5,12)

4. Elismerjük tehát, hogy minden emberben van eredendő bűn, elismerjük, hogy minden más bűn, amely ebből származik és bűnnek mondatik, valósággal is az, nevezzék akármi néven, akár halálos, (Ján. 5,16) akár megbocsátható bűnöknek, akár annak, amelyet Szentlélek ellen való bűnnek hívnak, amely soha meg nem bocsáttatik. (Márk 3,29) Azt is megvalljuk, hogy a bűnök nem egyenlők, noha a romlottság és hitetlenség ugyanazon forrásából fakadnak, hanem egyik a másiknál súlyosabb, amint az Úr mondotta: Tűrhetőbb lesz Sodomának dolga, mint annak a városnak, amely az evangéliom beszédét megveti. (Máté 10,15 11,20)

5. Kárhoztatjuk tehát mindazokat, akik ezekkel ellenkezőket tanítottak, főképpen pedig Pelagiust és minden pelagianust a Jovinianus követőivel együtt, akik a stoikusokkal minden bűnt egyenlőnek tartottak. Ebben az ügyben mindenképpen egyetértünk Augustinussal, aki a maga véleményét a szent iratokból vette és védelmezte.

6. Kárhoztatjuk továbbá Florinust és Blastust, akik ellen Irenaeus is írt, és mindazokat, akik Istent tartják a bűn okozójául; minthogy nyilván meg van írva: Nem olyan Isten vagy Te, aki hamisságban gyönyörködnél, nem lakhatik Te nálad gonosz; gyűlölsz Te minden bűnt cselekedőt, elveszted, akik hazugságot szólnak. (Zsolt. 5,5) És viszont: Mikor a sátán hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug ő és hazugságnak apja. (Ján. 8,44) Ám mimagunkban is elég bűn és romlottság van, úgy hogy nem szükséges, hogy Isten öntsön belénk új vagy nagyobb gonoszságot. Következőleg, mikor a szentírás azt mondja, hogy az Isten megkeményít, megvakít és ferde gondolkozásra ad át valakit, ez úgy értendő, hogy Isten azt, igazságos ítélet szerint cselekszi, mint igazságos bíró és büntető. Végre, valahányszor a szentírásban az van mondva, vagy úgy látszik, hogy Isten valami gonoszt cselekszik: ez nem azért van mondva, mintha nem az ember cselekedné a gonoszt, hanem azért, mert Isten annak a megtörténését megengedi és nem akadályozza meg igaz ítéletéből; holott ha akarta volna, megakadályozhatta volna; vagy, mert az emberek gonoszságát jóra fordítja, mint a József bátyjainak vétkét; vagy pedig, mert a bűnöket úgy igazgatja, hogy azok szertelenül ki ne törjenek és el ne harapózzanak. Augustinus így ír erről (Enchiridion ad Laur. c. 100.): Csodálatos és kibeszélhetetlen módon, nem az Ő akarata nélkül történik, ami az Ő akarata ellenére történik is. Mert nem történnék meg, ha Ő nem engedné, hogy megtörténjék.

És bizonyára nem akaratlanul engedi meg, hanem akarva. És Ő maga jó lévén, nem engedné meg, hogy a gonosz megtörténjék, hacsak a gonoszból is jót nem tudna létrehozni, mivelhogy Ő mindenható. Ezek az Augustinus szavai.

7. A többi kérdéseket, hogy vajjon Isten akarta-e az Ádám esetét? vagy, hogy csábította-e őt az elesésre? vagy, hogy miért nem akadályozta meg az esetet? és más hasonlókat, a tudákoskodó kérdések közé számítjuk, hacsak talán az eretnekek, vagy aféle alkalmatlankodó emberek kötekedése nem kényszerít arra, hogy azokat is kifejtsük az Isten igéjéból, amiképpen ezt nem egyszer cselekedték is az egyház kegyes tanítói; tudván, hogy az Úr megparancsolta, hogy az ember ne egyék a tiltott gyümölcsből, és a tilalom áthágását megbüntette; ám a gonosz dolgok is, amelyek megtörténnek, nem az Isten gondviselése, akarata és hatalma tekintetbe vételével olyanok, hanem a sátánra és a mi akaratunkra való tekintetből, amely ellenszegül az Isten akaratának.