I. RÉSZ

A szentírásról, az Isten igaz beszédéről

l. Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok mindkét szövetségbeli kánoni iratai, Istennek tulajdon igaz beszéde, és azok kellő hitelessége önmaguktól van, nem emberektől. Mert maga az Isten szólott az atyákhoz, a prófétákhoz és az apostolokhoz, és hozzánk is szól még mindig a szent iratok által.

2. És ebben a szentírásban a Krisztus egyetemes egyháza a legteljesebben előadva találja mind azt, ami az idvezítő hitre, mind azt, ami az Istennek tetsző élet helyes folytatására tartozik. Annakokáért határozottan megparancsolta Isten, hogy semmi ahhoz ne tétessék, se el ne vétessék abból. (5 Móz. 4,2 12,32) Mi tehát úgy vélekedünk, hogy ezekből az iratokból kell tanulni az igazi bölcsességet és kegyességet, mint szintén az egyházak reformálását és kormányzását és a kegyesség minden teendőjére vonatkozó utasítást, végül a hittételek bebizonyítását és elvetését, avagy minden tévelygés megcáfolását, sőt minden intést is, az apostol ama mondása szerint: A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre...(2 Tim. 3,16). És ismét: Ezeket írom neked - úgymond az apostol Timótheusnak - hogy megtudhasd ezekből, mi módon kell forgolódni az Isten házában. (1 Tim. 3,14-15) Ugyanő mondja továbbá a thessalonikabelieknek: Midőn vettétek az Isten beszédét, melyet hallottatok mi tőlünk, nem úgy vettétek azt, mint embereknek beszédét, hanem mint Istennek beszédét, miképpen hogy bizony az is. (1 Thess. 2,13) Mert maga az Úr mondotta az evangéliomban: Nem ti vagytok, akik szólani fogtok, hanem a ti mennyei Atyátoknak Lelke az, aki szólani fog ti általatok. (Máté 10,20) Azért aki titeket hallgat engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg. (Luk. l0,16 Ján. 13,20)

3. Midőn tehát manapság Istennek ezt a beszédét, törvényesen hívatott prédikátorok hirdetik az egyházban: hisszük, hogy Istennek tulajdon beszéde hirdettetik és azt fogadják be a hívek, és nem szükséges Istennek más igéjét költeni vagy várni az égből; és nyilván a hirdetett igére kell ügyelni, nem az azt hirdető lelkipásztorra, aki ha gonosz és bűnös is, mindazáltal Isten igéje igaz és jó marad.

4. És nem gondoljuk, hogy a külsőképpen való igehirdetés azért látszik mintegy eredménytelennek, mivelhogy az igaz vallásban való oktatás a Szentlélek belső megvilágosításától függ, amint írva van: Nem tanítja senki az ő felebarátját, mert mindnyájan megismernek engem, (Jer. 3l,34) és: Sem aki plántál, valami, sem aki öntöz, hanem Isten, aki előmenetelt ad. (1 Kor. 3,7) Mert, bár senki sem mehet Krisztushoz, hanemha az Atya vonandja őt (Ján. 6,44) és belsőképpen a Szentlélek megvilágosítja: mindazáltal tudjuk, hogy Isten igenis akarja, hogy az Ő beszéde nyilvánosan is hirdettessék. Isten az Ő Szentlelke, avagy angyal szolgálata által, szintén oktathatta volna Kornéliust, Péter apostol munkája nélkül is: mégis Péterhez utasítja őt, akiről az angyal így szólt: Az megtanít téged, mit kell cselekedned. (Csel. 10,6) Mert aki belsőképpen megvilágosít, Szentlelket ajándékozván az embereknek, ugyanő tanítványainak ezt a parancsolatot adta: Elmenvén mind e széles világra, prédikáljátok az evangéliomot minden teremtménynek. (Márk 16,15) Ez okból prédikálta Pál apostol Filippiben a bíborárús Lydiának az igét külsőképpen, belsőképpen pedig megnyitá az Úr ama nő szívét. (Csel. 16,14) Ugyanez a Pál, gyönyörű gondolatbeli emelkedés után erre a következtetésre jut: Tehát a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által. (Róm. 10,17) Mindamellett elismerjük, hogy Isten, külső szolgálat nélkül is megvilágosíthatja az embereket; akiket akar és amikor akarja: ez hatalmában van. Mi azonban az emberek oktatásának szokásos módjáról szólunk, amint azt Isten úgy parancsolatban, mint példában előnkbe adta.

5. Annakokáért megvetjük az Artemon, a manikheusok, a valentiniánusok, Cerdo és a marcioniták minden eretnekségét, akik tagadták a szent iratoknak a Szentlélektől való eredetét: azok közül némelyeket részint el nem fogadtak, részint megtoldottak és meghamisítottak.

6. Ám azt sem titkoljuk el, hogy az ó szövetség némely könyveit a régiek apokrifus, mások egyházi iratoknak nevezték, tudniillik ámbár akarták, hogy azokat a gyülekezetekben olvassák, de még sem akarták azt, hogy valamely hitigazságnak ezekből való bebizonyítását előmozdítsák. Mint például Augustinus is említi, (De civitate Dei 18, cap. 38.) hogy a Királyok könyveiben egyes próféták nevei és könyvei idézve vannak, de hozzáteszi, hogy azok nincsenek meg a kánonban és hogy a mi meglevő könyveink elégségesek a kegyességre.