C)  1. A BOLDOGSÁGOK 1-2-3-4-5(makarizmusok)

A Hegyi beszéd bevezetését az úgynevezett boldogságok, vagy makarizmusok képezik. Az elnevezés onnan ered, hogy minden egyes mondás így kezdődik: boldogok (makarioi). Ez után a kijelentés után következik annak a jellemvonásnak a megnevezése, amely a boldogság alapjául szolgál s végül a mondat második fele jelzi a boldogság célját és jutalmát.

Ha a Hegyi beszéd két szövegét összehasonlítjuk, az eltérések itt különösen szembeszökőek, mert míg Máténál a boldogságok száma nyolc, Lukácsnál csak négy. Ezt követi Lukácsnál négy „jaj nektek” kezdetű mondás, ami Máténál hiányzik. Különbség állapítható meg a tekintetben is, hogy e mondások Máténál többes szám harmadik személyben vannak előadva, tehát egészen általánosan, Lukácsnál ellenben nagyon is személyesen: többes szám második személyben. S végül a boldognak nyilvánítás alapja Máténál, egy esetet kivéve, mindig valamilyen belső, lelki tulajdonság, Lukácsnál pedig, legalább is látszólag, kizárólag külső, anyagi állapot.

Eme megfigyelések alapján nyilvánvaló, hogy a két evangélium forrásai nem teljesen azonosak. S hogyha Mt. 5:11-12-re, gondolunk, amely akárcsak, mint Lukács 6:22-23, közvetlenül a tanítványokat szólítja meg többes második személyben, akkor látjuk, hogy az evangélisták nem szolgai módon használták forrásaikat, hanem evangéliumuk célja szerint alakították őket, természetesen az eredeti jelentés változtatása nélkül. Ezért, az eltérések ellenére is, a két evangélista előadása között nincs ellentmondás.[34]

Így pl. Lukacs evangélista kiemeli, hogy Jézus a tanítványokhoz intézte a Hegyi beszédet (6:20). E szerint tehát a „boldogok vagytok” a tanítványokra vonatkozik, akik tanítványságukkal párhuzamosan egyszersmind szegények is voltak. Ebből önként következik, hogy nem a szegénység, az éhezés, szomorúság és szenvedés önmagában az, amit Krisztus boldogságnak nevez. Ehhez kell még valami többletnek járulnia, - ezt a többletet a tanítványság adja meg. Szegénység + Krisztuskövetés; szenvedés + tanítványság; éhezés +- Krisztuskövetés, vagy másként fogalmazva: szegénységemben, szenvedéseim és nyomorúságaim közepette Krisztus követőjének bizonyulni akiknél ezek a jellemvonások érvényesülnek, azokat nevezi Jézus boldogoknak. Így tehát amikor Lukács a szegényeket mondja boldogoknak, nem az anyagi javakban szegényekre gondol, hanem a lelki szegényekre, mint ahogyan Máté határozottan kifejezésre is juttatja ezt. A két szöveg tehát voltaképpen azonos egymással.[35]

Sokat vitatott probléma a boldogságok száma. Egyes tudósok csupán hatot ismernek el,[36] mások hetet különböztetnek meg s ezek Mt. 5:5-öt lapszéli jegyzeteknek tekintik, a 11-12. verseket pedig, mint az előzőknek a tanítványokra való alkalmazását, figyelmen kívül hagyják.[37] Szokás a boldogságok számát nyolcnak is venni,[38] vagy tíznek, a Dekalogusnak megfelelően.[39] Mi kilencet különböztetünk meg, mivelhogy az 5. versnek ószövetségi idézet volta (Zsolt. 37:11) nem bizonyíték annak eredetisége ellen, a 11-12. versben viszont nem tudunk két, egymástól eltérő boldogságot látni.

E helyen szükségesnek tartjuk annak a hangsúlyozását, hogy a boldogságok nem különböző embertípust jelölnek, nem is a keresztyén jellem fokozatosan való fejlődésének állomásait tárják fel, hanem mindig ugyanazt az egy lelkületet, folyton más és más beállításban.[40]

Az első boldogság: „Boldogok a lelki szegények, mert övék az Isten országa” (Mt. 5:3).[41] A Hegyi beszéd legelső szava - boldogok. Makarioõ az irodalmi nyelvben első sorban az istenekre vonatkozólag volt használatos, annak jelzésére, hogy ők nincsenek alávetve a földi élet sok szenvedésének, mint az emberek. A szó ilyen jelentéséből nyilván logikusan következik, hogy az elköltözötteknek, a halottaknak ez szinte állandó jelzője volt. Éppen ezért kimondhatjuk, hogy a boldogságot olyan valaminek tekintették, ami ebben a világban elérhetetlen. Van a makarioõ szónak azonban még másfajta használata is - jelölték vele azokat az embereket, akik kedvező anyagi körülmények között éltek.[42]

A vallásos irodalomban a fogalom folytonos kimélyülése tapasztalható, mert míg pl. 1. Kir. 10:8, Zsolt. 128:2-6 a boldogságot földi javakhoz fűzi, addig Zsolt. 32:1-2 már a bűnbocsánattal s Isten kegyelmével hozza kapcsolatba: „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog az az ember, akinek: az Úr a bűnt nem rója fel, s akinek lelkében csalárdság nincsen”. Ha ehhez hozzávesszük még azt, hogy Zsolt. 84:6 az olyan embert nevezi boldognak, akinek Isten az erőssége, továbbá, hogy a boldogság paradox jellegű - éppen az a lényege, hogy Isten megostoroz bennünket (Zsolt. 94:12), ami viszont feltétlenül magában foglalja az isteni elválasztás gondolatát (Zsolt. 65:5), ha mindezt szem előtt tartjuk, akkor meg is jelöltük a Jézus szerint való boldogság fő vonásait. Ehhez legfeljebb még azt fűzzük hozzá, hogy a boldogság fogalma mindenkor eschatologiai - részben már most is a hívők sajátja, teljes mértékben azonban csak a világ végén valósul meg (Ézs. 56:2; Mt. 11:6; 13:16; 16:17; 24:26). A tökéletes boldogság egyedül Isten tulajdona (1. Tim. 1:11; 6:15); Jézus azonban azt az örömüzenetet hozza, hogy ebben a boldogságban már most részt nyernek a lelki szegények.[43]

Alig van az Újszövetségben még egy vers, amelyik annyi félreértést okozott volna, mint éppen az első boldogság. Ennek legfőbb oka pedig abban rejlik, hogy a Vulgata e verset így fordította: beati pauperes spiritu. Pauper pedig nem ptwcoõ- nak, hanem penhõ- nek a fordítása. A kettő között nagy különbség van. Penhõ egyszerűen szegényt jelent, a társadalomnak azt a rétegét, amelyik anyagiakban szűkölködik ugyan, de azért megelégedett, természetesnek veszi, hogy neki csak ennyi jutott osztályrészül. Ezzel ellentétben ptwcoõ vagyontalant, sőt mások segítségére utaltat: koldust jelent.[44] Éppen ezért kizártnak tartjuk, hogy a „szegények” azonosak lennének a választott nép életében nagy szerepet vivő, ú. n. „föld népével”[45]

Máté éppen azért csatolta oda a ptwcoi mellé a tw pneumati jelzőt, hogy az ilyen félreértésnek elejét vegye. Arra akar figyelmeztetni, hogy nem társadalmi, hanem erkölcsi szegénységről van szó.[46] S ez teljesen megfelel az „anawim” szó ószövetségi használatának. A „szegények” (anawim) elnevezés az Ószövetségben ugyanis azokra vonatkozik, akik nyomorúságukban az Úrhoz kiáltanak, s aki őket éppen ezért meghallgatja és felmagasztalja (Zsolt. 69:34; 113: 7-8), sőt ígéretei egyenesen nekik szólnak (Ézs. 61:1-2; Zsolt. 51:19; 34:19).[47]

Ha mindehhez hozzávesszük az újabb kutatások eredményét is, nevezetesen, hogy a ptwcoõ olyan koldusokat jelent, akik egykor gazdagok voltak, s akik ennek következtében szüntelenül érezték elesettségüket és nyugtalanul sóvárogtak megbékélés és boldogság után,[48] akkor világos előttünk a „lelki szegények” szó igazi jelentése. Lelki szegények azok, akik tudatában vannak a maguk elesettségének és értéktelenségének, egyedül Isten irgalmára támaszkodnak, s hogy ezt elnyerhessék, koldusok gyanánt zörgetnek Isten országa ajtaján (Mt. 7: 7). Ezek azok, akik tudomásul vették, hogy az ő jóságuknak, gazdagságuknak és bármi egyéb „erényüknek” leáldozott - Istennel szemben nincs semmijük, amire hivatkozhatnának.[49]

Helyesen látja meg Kálvin,[50] hogy az ilyen szegénységet csak a kereszt tövénél lehet megtanulni, s Barth az ő nyomán halad, amikor azt állítja, hogy még ennek a mi lelki szegénységünknek a meglátása sem a mi lehetőségünk, hanem a Szent Lélek ajándéka is.[51]

A lelki szegénynek jó példája a publikánus, aki Isten elé csak ezt az egyetlen kérést tudja vinni: „Légy irgalmas nékem, bűnösnek!” (Lk. 18:13). Ugyanez a hang üti meg a fülünket akkor is, amikor Dávid király, mint valami koldus, úgy esedezik segítségért: „Ne hagyj el, Uram! Siess segítségemre! Halld meg könyörgésemet! Könyörülj rajtam és emelj föl engemet!” (Zsolt. 38:22-23; 39:13; 41:11). Az ilyenekről mondja Jézus, hogy övéké az Isten országa. Övéké már most (estin) s ebből önként következik, hogy Isten országa nem csupán eschatologikus nagyság,[52] hanem már ebben a világban jelen levő valóság.

Jézus a lelki szegényeknek azt ígéri, hogy övék az Isten országa, vagy a görög szöveg szószerinti fordítása esetén: a mennyek királysága. Arra való tekintettel azonban, hogy a két kifejezés teljesen egyenértékű,[53] az általánosan használt Isten országa megjelölést használjuk.

A mennyek királysága kifejezést egyedül Máté evangélista használja, s vele azt akarja kihangsúlyozni, hogy ez az ország nem ebből a világból való. Lehet arra is gondolni, hogy a szigorú zsidó vallásos felfogáshoz hűen, így akarta elkerülni Isten nevének a kiejtését.[54]

Isten országának az eszméje, lényegében véve, ószövetségi eredetű. A vonatkozó bibliai helyek két csoportra oszthatók. Az egyik csoport úgy tünteti fel, mintha már most jelen volna, a másik pedig úgy rajzolja, mint amely csak a jövendőben fog megvalósulni. Isten országának ez a kettős jellege megtalálható Jézus tanításában is.

Az Újszövetség egyes helyei szerint Isten országa túlvilági, eschatologikus. Ma még rejtve van a mennyben, de megjelenése a közvetlen jövőben várható (Mk. 1:15) s ha majd elérkezik, egy teljesen új világrendet hoz magával, ami egyben ennek a mostani világnak a végét jelenti (2.Pét. 3:12-13). Ez az eljövendő Isten országa azonban a történelem egyetlen pontján már most láthatóvá vált, tudniillik Jézus Krisztusban, aki mint Messiás, egy új életnek és egy új világnak a kezdete (1. Kor. 15:20). Jézusnak a feladata abban van, hogy szavai és tettei által bizonyságot tegyen Isten országáról. Éppen ezért az Ő személyisége a legbiztosabb kezesség ennek az országnak a realitása mellett (Mt. 12:28). Ebbe az országba csak egyetlen út vezet: a teljes megváltozásnak, a tökéletes bűnbánatnak az útja (Mt. 4:17). Az Isten országába való bejutásnak, vagy másként: az üdvösségre való elhívásnak s így közvetve a Hegyi beszéd által való megszólíttatásnak legfőbb előfeltétele: a megtérés. Ezt követeli tőlünk elsősorban a Hegyi beszéd is. S éppen ez az, ami Jézusnak az Isten országáról szóló tanításában teljesen új.[55]

A második boldogság: „Boldogok a szomorkodók, mert ők részesülnek vigasztalásban” (Mt. 4:23 Lukácsnál (6:21): „Boldogok vagytok ti, akik most sírtok, mert ti fogtok nevetni”. Kérdés: vajon milyen szomorkodásról, illetve sírásról van itten szó? Az itt előforduló penqeiv ige a Septuagintában rendszerint a héber ábél-nek a fordítása, ez pedig többféle értelemben használatos. Néha a halottak feletti gyász, máskor valami katasztrófa, ismét máskor a bűn miatt való szomorkodást jelenti. Melyik értelmet kell választanunk jelen esetben?

Nyilvánvaló, hogy Jézus az Isten országa leendő tagjaira gondol, azaz a lelki szegényekre. Ezek pedig, mint a közelgő messiási birodalom megvalósulását sóvárgó egyének, megtéréssel, tehát saját bűneik miatt való kesergéssel várták Izráel megvigasztalását (Lk. 2:25). Arra való tekintettel azonban, hogy a zsidó felfogás szerint Izráelnek, mint nemzetnek is helyre kell állíttatnia a Messiás eljövetelekor,[56] magától értetődik, hogy siratták nemzetüknek a rómaiak által való leigáztatását is (Lk. 2:38).

S ha arra gondolunk, hogy Jézus figyelme a boldogságokkal kapcsolatban Ézs. 61-re irányul, s Lk. 4:16-30 szerint Jézus az abban foglaltakat alkalmazza Magára, keresnünk kell, milyen értelemben használta a próféta a „szomorkodni” igét. Az összefüggésből az tűnik ki, hogy ott egyéni és nemzeti szerencsétlenség miatt való szomorkodásról van szó. S ez érthető is, hiszen a zsidó felfogás szerint szerencsétlenség és bűn elválaszthatatlan, mint ahogy kegyesség és jó sors is együtt jár.[57] Ézs. 60: 20-21-ben ezt ígéri a próféta: „szomorkodásod napjainak vége szakad - néped mind igaz lesz s ők öröklik majd a földet örökre”. Valószínűnek tartjuk, hogy amikor Jézus ezt a verset Önmagára és küldetésére vonatkoztatta, akkor a „szomorúság” szónak a jelentését ilyen értelemben mélyítette ki - Isten célja meg fog valósulni a bűn látszólagos uralma ellenére is.

Utalunk továbbá arra, hogy az Újszövetség számos helyén a vigasztalás a megtört szívűeknek van ígérve (Zsolt. 51:17; 34:18; Ézs. 61:1-3). Nyilván áll ez a második boldogsággal kapcsolatban is.

Így; tehát nem szabad azt gondolnunk, mintha a halottak miatt való szomorkodásra vonatkoznék ez a vers.[58] Mt. 8:22 és Lk. 9:60 éppen annak a bizonyítéka, hogy jézus szinte visszautasította a halottakért való gyászt. A tanítványok feladata nem az, hogy halottaikat sirassák, hanem Isten országa evangéliumát hirdessék.

Ha figyelembe vesszük Zsolt. 32:1-et, megkapjuk a szomorkodók boldogságának igazi okát - hamisságuk megbocsáttatott, vétkük elfedeztetett, ezért boldogok.

A megvigasztaltatást tehát a saját bűneik miatt szomorkodóknak ígéri Jézus, nem pedig - mint ahogyan egyes magyarázók gondolják - a választott nép bűnei miatt síróknak, vagy azoknak, akik a világban uralkodó gonosz hatalma miatt keseregnek.[59]

Bonhoeffer találóan jellemzi ezeket a Jézus által boldogoknak mondott szomorkodókat, amikor azt mondja róluk, hogy sehogy sem tudnak beleilleszkedni a világba. Idegenek és kellemetlen vendégek, éppen, mert tudnak a végről, az utolsó ítéletről. Éppen olyan idegenek a világ számára, mint a megfeszített Krisztus.[60]

A szomorkodóknak Krisztus azt ígéri, hogy „ők részesülnek vigasztalásban”. Ézs. 40:1-ben a megvigasztaltatás minden valószínűség szerint a fogságban sínylődő Izráelnek a helyreállításával kapcsolatos. Schlatter és Riethmüller az „Izráel vigasztalása” kifejezést egyenlőnek veszi a feltámadással. Szerintük a halál feletti győzelem ígérete rejlenék ebben a boldogságban.[61]

Ez az értelmezés erőltetett. Ellenkezik az ószövetségi messiási helyekkel is. A zsidó teológia a megvigasztaltatást rendszerint a messiási kor eljövetelével hozta szoros kapcsolatba[62] Jézus ajkán tehát a megvigasztaltatás ígérete a messiási kornak a közvetlen közelben lételét jelenti: a váltság munkája, Krisztus földre jövetelének végső célja hamarosan beteljesedik. Ezért boldogok már most a bűneik miatt szomorkodók.

Jellemző itt is a hangsúlyos autoi. Ez a görögben teljesen felesleges, csak akkor használják, ha valamit nagyon ki akarnak emelni. Ebből következik, hogy a vigasztalásból mindazok ki lesznek zárva, akik nem szomorkodnak bűneik miatt.[63] Lukács evangéliumában a „most nevetők” azok, akiknek nem lesz , részük a messiási vigasztalásban (Lk. 6: 25). Ugyancsak Lukács evangéliumából tudjuk, hogy éppen a farizeus írástudók voltak azok, akik a maguk igaz-voltának tudatában nem érezték a bűnbánat szükségét (Lk. 15:7).

A zsidó teológia az eljövendő Messiásnak a „Menachem”, azaz a „Vigasztaló” nevet adta, s így ez a vers Jézus messiásságának is bizonyítéka.

Harmadik boldogság: „Boldogok az alázatosak, mert ők a föld örökösei” (Mt. 5:5).[64] Ez a Zsolt. 37:11-ből vett idézet magyar bibliafordításaink szerint a „szelídeket” mondja bol-dogoknak. Csakugyan, prauõ vagy praoõ a klasszikus görögben rendszerint ebben az értelemben :fordul elő. A vele azonos jelentésű tapeivoõ-szal együtt a Septuagintában mindig a héber „áni” fordításaként használatos s így a „lelki szegények” és a „szelídek” jelző egymással egyenértékű. Ezt bizonyítja az is, hogy a rabbinikus irodalomban gyakran fordul elő az ilyen magyarázat: „szegény, azaz lelkében alázatos”.[65]

Ezzel már mintegy utaltunk is a szó bibliai jelentésére, arra nevezetesen, hogy ez nem az emberekhez, hanem Istenhez való viszonyunkra vonatkozik[66] (Zsolt. 25:9-13; 147:6; 149:4; Péld. 3:34; 29:23; Ézs. 57:15). Istennel szemben pedig az ember nem annyira szelíd, mint inkább alázatos. Ezért, hogy az Isten iránt való alázatosság nem egyszer jelenthet nagyon is nem szelíd magatartást az emberekkel szemben (Jn. 2:13-17).

Az alázatosakról azt mondja Jézus, hogy „ők a föld örökösei”. A „földet örökölni”, vagy „örökségül bírni” az Ószövetség történeti könyveiben Kanaán birtokba vételére vonatkozott (Gen. 15:7. Dt. 4:38), később azonban, például Dániel könyvében. már annak a gondolatnak a kifejezésére szolgált, hogy a messiási korban Izráel fog uralkodni a világ felett: a pogány birodalmak megsemmisülnek, a világuralom a választott nép tulajdonává lesz (Dán. 7:18. 22).

Ezt a gondolatvilágot alakítja át Jézus ebben a boldogságban. Szerinte nem Izráel a maga egészében, nyeri el az ígéreteket, hanem csupán az alázatosak. De ezek sem azért, hogy uralkodjanak mások felett - az alázatosak nem uralkodnak, hanem szolgálnak. Egyedül ők azok, akik tudatában vannak annak, hogy földjüket Istentől kapták, azon tehát Isten a tulajdonképpeni Úr. Ők legfeljebb részesei az Ő uralmának.

Éppen ezért hangsúlyoznunk kell, hogy ez a boldogság nemcsak ígéret, melynek megvalósulása a messze jövőben következik be, mert „aki örököse valaminek, az (már most) benne dolgozik - mint fiú az atyai birtokon – tudja, hogy az övé lesz, biztos joga van hozzá, már, élvezi is gyümölcseit, (csupán) még nem vette át örökségét.”[67]

Ennek alapján tehát valljuk, hogy ez a boldogság azokra vonatkozik, akik földi javaikat sáfárságnak tekintik (1. Kor. 4:1-2). Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt sem, hogy van Jézusnak ebben az ígéretében bizonyos eschatologikus vonás is: a teljes megvalósulás az új ég és az új föld megteremtésekor (2. Pét. 3:13) következik be.[68]

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a föld és ez a világ értéktelen volna. A föld az alázatosak számára nem a siralom völgye, hanem Isten országa váradalmának színtere. Értékét és jelentőségét mutatja, hogy Isten teremtette. Fiát ide küldötte. Egyházát itt alapította meg. Sőt a váltság helye - a Golgotha - is a földön van. Éppen onnan, ahol az Alázatos életét áldozta érettünk, indul ki a föld megújulása, mely teljességét az új világrend megvalósulásakor éri majd el: ott és akkor felharsan majd Krisztus ajkán a hívogatás: „Jertek, én Atyámnak áldottai s örököljétek azt az országot, amely a világ teremtése óta el van készítve számotokra” (Mt. 25:34).

A negyedik boldogság: „Boldogok. akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők elégíttetnek meg” (Mt. 5: 6). Lukács szövege rövidebb: „Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek” (Lk. 6: 21). Hogy Jézus eme szavait helyesen fogjuk fel, vizsgáljuk meg, mit jelent a vallásos irodalomban ez a szó - éhezni.

Ézs. 49:10 szerint a megváltottak nem :fognak sem éhezni, sem szomjazni, mert a Messiás élő vizek forrásaihoz vezeti őket. Ugyancsak egy másik ézsaiási vers (55:1) arról beszél, hogy az éhezők és szomjazók a messiási birodalomban ingyen kapnak majd bort, tejet és kenyeret, azaz ingyen, érdem nélkül részesülnek Isten kegyelmében.

Kézenfekvő tehát, hogy az éhezés és szomjazás e helyeken valami mást jelent, mint testi éhséget és testi szomjat. Vajon mit? Ha elolvassuk Ám. 8:11, Jer. 31:25 és Zsolt.42-őt, akkor azt látjuk, hogy az első helyen az éhség és szomjúság Isten Igéje, a másodikon bizonyos, Isten által adott lelki javak, s végül a harmadik helyen egyenesen az Istennel való közösség utáni vágyakozást jelenti. Ennek alapján egészen természetes, hogy Jézus szavai nem a testi éhezőkre céloztak, s így amikor Máté kibővítette az előtte levő szöveget, ezzel félreérthetetlenné tette azt, ami Lukács fogalmazásából nem tűnt ki elég világosan.

Amikor Jézus az igazságról azt mondja, hogy ezt éheznünk és szomjaznunk kell, akkor ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy az igazság után azzal a nyugtalansággal, mindenre elszántsággal kell kutatnunk. amellyel a természeti éhségtől gyötört ember igyekszik ezt az őt kínzó érzést legyőzni. Nyilvánvaló tehát, hogy Jézus nem olyanokról beszél, akik már birtokában vannak az igazságnak, hanem olyanokról, akik törekszenek utána, mégpedig olyan erővel és vágyakozással, mint amilyennel a szomjúságtól fuldokló kutatja a forrásvizet.

Ítéletet mond ezzel Jézus a farizeusok felfogása felett: ők ugyanis azt tartották, hogy az „igazaknak” nincs szükségük Isten kegyelmére. Ők betöltötték a törvényt s ez jogcím ahhoz, hogy övéké legyen a mennyek országa.[69] Ennek a gondolatvilágnak hű tükrét találjuk Jézusnak a farizeusról és publikánusról mondott példázatában (Lk. 18:9-14). A magát igaznak tartó farizeus nem érzi szükségét az Isten előtt való megalázkodásnak, következesképpen hiányzik belőle a bűnbánat, amit pedig Jézus legelsősorban követel. A publikánus ismertető vonása viszont éppen az, hogy mélyen érzi a maga bűnös voltát.

Ezzel két fontos megállapításhoz jutottunk el: az egyik, az, hogy az igazságot éhezők ugyanazok, mint a lelki szegények és szomorkodók; a másik pedig, hogy az az igazság, amelyikről itt szó van, a folytonos bűnbánatból ered.

A 10-11. versből arra kell következtetnünk, hogy az igazság nem más, mint maga Jézus.[70] Éppen ezért a megelégíttetés nem eschatologikus jellegű csupán,[71] hanem már a jelenben folyamatban van. Ezt igazolja az előbb említett példázat is: a publikánus már most megigazulva ment haza.

A teljes megelégíttetés végeredményében nem egyéb, mint a szomjúság és éhség megszűnése, azaz célhoz érés s így ez a boldogság szintén az eljövendő Isten országában nyeri majd el megvalósulását.

Az ötödik boldogság: „Boldogok az irgalmasok, mert ők részesülnek irgalmasságban” (Mt. 5:7). Vajon mit jelentenek e szavak Jézus ajkán? ’Elehmwn a profán görög irodalomban is gyakran használatos szó „irgalmas, könyörülő, másokkal együttérző” értelemben. A Septuaginta azonban már ritkán használja emberekkel kapcsolatban, a legtöbbször Istenre vonatkoztatja (Ex. 22:26; 34:6; Zsolt. 86:15; 103:8). Az Újszövetségben a Hegyi beszéden kívül mindössze Zsid. 2:17-ben fordul elő, mint Krisztus főpapságának előfeltétele.

1. Clem. 13:2-ben Jézus eme mondását így találjuk idézve: „legyetek irgalmasok, hogy ti is irgalmat nyerjetek”. Hasonló mondások találhatók a rabbinikus irodalomban is. „Aki könyörül az embereken, azon Isten is könyörül. Aki azonban nem könyörül az embereken, Isten se könyörül rajta.” „Ameddig irgalmas vagy az emberekhez, Isten is irgalmas hozzád.”[72] „Mindenkihez, aki irgalmas mások iránt, irgalmas ahhoz az Ég (= Isten) is, de aki nem irgalmas mások: iránt, nem irgalmas ahhoz az Ég sem.”[73]

Ezekből a példákból az tűnik ki, hogy az irgalmasság olyan isteni követelmény, amelynek teljesítésétől, vagy nem-teljesítésétől függ, vajon Isten elfogad e bennünket, vagy pedig örök kárhozatra ítél. Sőt: mi magunk döntünk sorsunk felől. Ahogy mi bánunk felebarátainkkal, ugyanúgy bánik Isten is velünk.

Ennél a megállapításnál azonban nagyon vigyáznunk kell. Egyfelől arra, hogy Isten irgalmasságát nem lehet elnyerni azzal, amivel a zsidó teológia akarta - irgalmasságot cselekszem, hogy erényes legyek, általa érdemet szerezzek. Ilyen módon az ember mintegy Isten fölé kerül. Ő akarja megszabni Neki, hogy mit tegyen. „A mi irgalmasságunk nem oka és létrehozója az Isten irgalmának, hanem jele és bizonyítéka.”[74] A keresztyén irgalmasság gyökere az a tapasztalás, hogy Isten irgalmas volt vele szemben. Éppen ezért az irgalmasság mindenkor hitből fakad. Sőt még ennél is tovább kell mennünk: Krisztus tanítványai nem is tudják, hogy irgalmat gyakoroltak (Mt. 25:31-40). Annyira nem tartják számon, hogy meglepődnek, amikor hallják - irgalmasságotokért könyörülök rajtatok.

Másfelől pedig arra kell ügyelnünk, hogy az irgalmasság gyakorlása nem a mi jótetszésünktől függ, hanem velünk szemben támasztott isteni követelmény: legyetek irgalmasok! (Lk. 6:36).

S végül, amikor irgalmasságot gyakorolunk, akkor semmiféle korlátozás nem akadályozhat bennünket: gondolunk arra a zsidó felfogásra, amelyik szerint ez a parancs csupán az „igazak” iránt volt kötelező. Azok iránt, akik nem tartoztak bele a „törvény” megtartásáért buzgólkodók csoportjába, valamint az idegenek iránt nem kellett irgalmasságot gyakorolni.[75] Mennyire mást tanít Jézus az irgalmas samaritánusról szóló példázatában! (Lk. 10:25-37).

Szükségesnek tartjuk azt is kiemelni, hogy az irgalmasság munkája nem csupán azokra az esetekre vonatkozik, amelyek, mint például szerencsétlenség, természeti katasztrófa s ehhez hasonlók, mindenki által szemmel láthatók, hanem minden testi és lelki szükségben való segítségre. Az irgalmasságnak előbb a szívben kell megszületnie, hogy tetté válhassék. Éppen ezért bizonyára nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk - az irgalmasság a felebarát testi, lelki szükségének a megérzése s az ebből fakadó tett.

Zárjuk le fejtegetésünket Kálvin szavaival: „ez a paradoxon is ellenkezik az emberi felfogással: Krisztus azokat mondja boldogoknak, akik nemcsak saját bajaikat hordozzák készséggel, hanem még a másokéit is magukra veszik.”[76]

----