A) Bevezetés  1. A probléma  2. A Hegyi beszéd különböző értelmezései

3. A megoldás
  

A)

BEVEZETÉS

1. A probléma

Ha valaha időszerű volt ez a tétel - keresztyénnek lenni annyi, minta kisebbséghez tartozni, úgy ma kétszeresen az. A napjainkban végbemenő átalakulások, az emberi lélek sötét mélyeiből feltörő gonosz indulatok egyre vadabb ostroma a Krisztus tanítása - ellen - folyton fokozódó erővel ütköznek bele a keresztyén egyház épületébe. Mintha csak az utolsó idők döntő harcai előtt állnánk.

S az ostrom nem szűnik, sőt mindig veszedelmesebbé válik, és mint minden háborúban, a lelki élet válságainak eme harcában is, sokan lesznek az ellenség zsákmányává. Tépetten és sebesülten, sokszor halálos betegen vonszolják tovább életüket maguk a hivatalos keresztyénség vezetői is. S ami még ennél is szomorúbb, az az, hogy a szűnni nem akaró támadások súlyától megtörten, mi magunk sem vesszük észre, mennyire eltávolodtunk attól a zsinórmértéktől, amelyet pedig - elvben szavaink és cselekedeteink szabályozójának vallunk.

Szinte magától értetődőknek tűnnek előttünk olyan dolgok és események, amelyek pedig éppen, mert Krisztus tanítványai vagyunk, nagyon is gondolkodóba kellene, hogy ejtsenek bennünket. Egészen rendjén levőnek tartjuk például, hogy a nemzetek közötti viszályokat fegyverrel intézzük el; ha valamely házaséletben nehézségek állnak elő, egész természetesnek vesszük, hogy a megoldás nem lehet más, mint az elválás; szinte gondolkodás nélkül teszünk esküt úgyszólván életünk valamennyi jelentősnek látszó fordulópontján; a rosszért rosszal fizetés majdnem cselekedeteink alapmotívumává vált s ha jogunkban valaki megsértett bennünket, nyilván a bíróságnál keresünk elintézést; segítünk a velünk egysorba tartozókon, de hogy az ellenségeinket szeressük és érettük imádkozzunk - ez alig, vagy éppen nem okoz nekünk lelkiismeret-furdalást.[1]

Nem folytatjuk tovább ezt a gondolatsort, csak egyszerűen feltesszük a kérdést: csakugyan az az igazi megoldás, ahogy mi élünk és cselekszünk? A mi cselekedeteink és gondolataink olyanok-e, mint ahogy a mi Urunk kívánja tőlünk? Sőt tovább kell mennünk - vajon Úr e Jézus Krisztus egyáltalán a mi számunkra? Úr e, aki parancsol, s akivel szemben mi, még ha nem értjük is, még ha nincs is a kedvünkre, csak egyet tehetünk: habozás nélkül engedelmeskedünk, tudva, hogy minden ellenszegülés feltétlenül a mi halálunkat jelenti.

Mind az egyéni, mind a közösségi életünkben azért szenvedünk olyan gyakran hajótörést, mert állandóan megalkuszunk. Nem tudunk lemondania Krisztushoz tartozásunkról, de ugyanakkor mégis e világ szerint is akarunk élni, más szóval: két ellentétes urat akarunk szolgálni egyszerre, eleget akarunk tenni Krisztusnak is, a világnak is. És éppen ebből a vágyunkból származik életünk teljes meghasonlottsága, a napirenden levő összeütközések és leverettetések.

Csoda-e ily körülmények között, hogyha „az ellenség” támadása nagy réseket üt sorainkon? Csoda-e, hogy a mellünknek feszülő kérdésekre csak dadogó feleleteket tudunk adni? S ez által nemcsak magunkat tesszük ki az eltiportatás veszélyének, hanem a ránk bízott drágagyöngyöket is! Másképpen kifejezve - nem döbbent-e meg bennünket még mindig a mi Krisztus iránti nagy hűtlenségünk? És ha egyszer erre rájöttünk, nem kényszerít-e bennünket ellenállhatatlan erővel ez a mi felismerésünk a teljes visszafordulásra? Teljesen új megoldások és lehetőségek keresésére?

Egy ilyen problémákkal viaskodó, Krisztust kereső és az Ő parancsolatainak, követelményeinek a mi korunkban való jelentését felismerni akaró embernek az írása ezek a sorok. Éppen ezért ez a dolgozat nem öncélú tudományos kutatás. Mit mond Krisztus ma, és az én számomra? - ez voltaképpen ennek az írásnak a vezérgondolata. Ezekre a kérdésekre azonban választ adni csak úgy lehet, ha ismerjük Krisztus szavait. Azoknak elhangzása óta pedig évezredek teltek el s így megértésük kétségtelenül nem könnyű. Ezért kellett használnunk a tudományos kutatás minden rendelkezésünkre álló eszközét. Ezek a messze múlt nem egy titkát fejtik meg előttünk, de a végső titokról még ezek sem lebbentik fel a fátylat. Rendeltetésük mindössze annyi, hogy útmutatók legyenek Krisztus felé. A végső megoldást maga a Szentlélek Isten adja meg, mégpedig kinek-kinek magának. Éppen ezért ezek a sorok csak irányvonalakat adnak, egyéni megoldást mindenkinek magának kell keresnie.

Krisztus szavait a Hegyi beszéd alapján próbáljuk megérteni, mert a Szentírásban éppen ez az a hely, ahol Istennek az akarata szinte a legfényesebben csillan fel, de éppen, mert Isten akaratáról van szó, annak a megértése a mi emberi elménk számára a legnagyobb nehézségeket rejti magában. S hogyha a Hegyi beszéd különböző magyarázati módjait áttekintjük, rögtön világossá válik előttünk, mennyire foglalkoztatták ennek követelményei mindenkor a keresztyéneket, de ugyanakkor látni fogjuk azt is, hogy a különböző magyarázatok nemhogy megoldást hoztak volna, hanem gyakran éppen a Hegyi beszéd központi mondanivalóit homályosították el.

2. A Hegyi beszéd különböző értelmezései.

a) A római katolikus felfogás. Ennek alapgyökereit megtaláljuk már Augustinusnál, aki szerint a Hegyi beszéd elsősorban é a maga teljességében csak a tanítványokhoz szó![2] Ebből a gondolatból szinte szükségszerűen kellett kisarjadznia annak a középkorban már általánosan elterjedt felfogásnak, hogy aki Krisztus eme követelményeinek eleget akar tenni, az ezt a mindennapi élet nehézségei közepette nem képes megvalósítani. Ennek alapján már önként adódott a gondolat, hogy a Hegyi beszéd súlyos, emberi erőket felülmúló kívánalmai csak a „választottak kis seregér" (papok, szerzetesek, apácák) nézve kötelezőek, mások számára csupán "evangéliumi tanácsok" (consilia evangelica).[3]

A katolicizmusnak ez a szemlélete hibás kiindulási pontra épül fel, ez azonban benne rejlik magának a római katolikus felfogásnak az alapstruktúrájában; ezen pedig ezt értjük a római katolikus vallás rendszere hierarchikus jellegű, s mint ilyen, mindenkor bizonyos ellentéteket állít egymással szembe (hogy csak egyet említsünk: a természeti és természetfeletti rend szembeállítása). Ennek az elvnek az emberi együttélésre való alkalmazása a gyakorlatban arra vezet, hogy kétféle emberek vannak: olyanok, akik benne élnek a hétköznapok sokszor túlságosan is reális harcaiban s olyanok, akik mint „természetfeletti emberek”, lemondanak a „természeti életben” való résztvételről s kizárólag a természetfeletti világgal foglalkoznak. Ennek az elgondolásnak megfelelően aztán Isten parancsolatait is két csoportra osztják - közülük egyesek a „természeti erkölcs” színvonalán állókra nézve kötelezők csupán, mások - a nehezebbek - viszont főleg azokra irányulnak, akik természetfeletti életet akarnak élni. Róma tehát ily módon az emberek két rendjét különbözteti meg: egy magasabbat és egy alacsonyabbat.[4]

Ez a megkülönböztetés azonban ellentétes az Írás tanításával, mely szerint mindent Isten teremtett s mindaz, amit Ő teremtett, jó (Gen. 1: 25). Igaz ugyan, hogy mi a bűneset után élünk, tehát egy teljesen bűntől átitatott világban, melynek helyre kell állíttatnia, mielőtt újra bűnnélkülivé lesz. Ez azonban egyedül Isten kegyelme, az Ő tette által történik, ez pedig nem magasabb, természetfeletti rend (ellentétben a természetivel), hanem Isten ingyen ajándéka a hívőknek, mely a régit, a természetit újra eredeti minőségében állítja vissza.

Istennek erre a kegyelmi ajándékára mindenkinek egyaránt szüksége van: s a Szentírásban sehol sem találunk olyan tanítást, mely különböző feltételekhez kötné az üdvösség elnyerését. Térjetek meg és higgyetek az Evangéliumban! - ez Krisztus követelménye mindenkihez. Nem lehet beszélni evangéliumi tanácsokról sem, mert ez által voltaképpen Krisztus Úr voltát vonjuk kétségbe. Ha pedig Ő Úr, akkor parancsol, nem pedig „tanácsokat ad”. Gondoljunk csak Mt. 5: 21-48-ra. Az egyre ismétlődő „én pedig azt mondom néktek”- kel kezdődő mondatok feltétlen parancsolatok, nem pedig csupán tanácsok.

b) A római katolikus felfogással lényegében véve rokon Luther értelmezése, azzal a különbséggel, hogy míg a római katolicizmus az embereket osztja két táborra, addig az ő felfogása magában az emberben hoz létre gyötrő kettősséget. Ő ugyanis azt tartja, hogy a Hegyi beszéd és az e világban való élet nem hozható összhangba egymással. Különbséget tesz „hivatalunkból eredő” és „magán” cselekedeteink között, és azt állítja, hogy mint magán embereket feltétlenül kötelez a Hegyi beszéd, s így le kell mondanunk teljes mértékben a személyes bosszúról, adnunk kell mindenkinek, aki csak kér tőlünk; mi azonban nemcsak Isten országának vagyunk a tagjai, hanem egyben a világban is különböző tisztet töltünk be. Ilyenkor, a közösségi élet által ránk rótt feladataink végzése közben, nem feltétlenül a Hegyi beszéd követelményei szerint kell eljárnunk. Mint családfő gondoskodni tartozunk a családunkról, tehát gyűjtünk a számára; mint hadvezér, kötelességünk nemzetünket megvédelmezni az ellenség ellen, tehát bátran viselhetünk háborút.

Felfogásával szemben azonban fel kell vetnünk a kérdést: valóban úgy áll a helyzet, hogy Krisztus parancsolatai csak az egyéni életünket szabályozzák? - mint közösség fel vagyunk mentve a Hegyi beszéd követelményei alól?

Luther maga is érezte felfogása problematikus voltat s ezért nem szűnt meg hangsúlyozni egyrészt a kegyelem szükségességét, másfelől pedig arra rámutatni, hogy az érzületen fordul meg minden. Lehet vagyonom a nélkül, hogy „kapitalista” lennék, szükség esetén háborút viselhetek: a nélkül, hogy az ellenséget gyűlölném. Egyszóval - lelki önmegtagadás.[5]

A mai lutheránus teológiában a lutheri felfogás legjellemzőbb képviselője G. Kittel.[6] Szerinte a Hegyi beszéd lényegét Jézus feltétlen követelményeiben kell keresnünk. A Hegyi beszéd nem azért adatott, hogy parancsait teljesítsük, hanem hogy, megmutassa nekünk - Isten követelményével szemben minden „jóságunk”, „erkölcsös-voltunk” hajótörést szenved, nekünk be kell ismernünk: képtelenek vagyunk Isten parancsának eleget tenni. Aki ezt belátja, az nem támaszkodik többé önmagára, érzi, hogy a Hegyi beszéd követelményei rá nézve ítéletet jelentenek, s ezért Krisztus keresztjére irányozza tekintetét, s tőle vár megtartatást.

c) Harmadik magyarázati mód gyanánt említjük a Hegyi beszédnek u. n. humanisztikus szemléletét. Eme felfogás szerint a Hegyi beszéd szinte teljesen elveszíti világfeletti jellegét s a keresztyén élet tulajdonképpeni célja evilágivá lesz. Ennek az iránynak fő képviselője gyanánt W. Herrmann- t tekinthetjük, aki szerint a Hegyi beszéd lényege voltaképpen nem egyéb, mint, a Krisztuskövetők alapérzületének kifejezésre juttatása. Ezt az alapérzületet Herrmann a szeretetben, mint a legfőbb jóban találja meg. A parancsolatokkal Jézusnak voltaképpen az volt a célja, hogy felmutassa azt az érzületet, amelyet Jézus uralkodóvá akart tenni követőiben. Ez az alapérzület szabja meg, hogy mikor mit kell tennünk.[7] Így tehát nem valami kivü1ről jövő parancs, hanem a bennünk levő érzület dönti el: mi a jó?

Ennek a gondolatnak erőteljes hangsúlyozását találjuk meg napjainkban C. Stange tanulmányában. Szerinte a Hegyi beszéd központi mondanivalója ez: nincs semmi más, ami fenntartás nélkül jónak volna nevezhető, mint a jó érzület.[8] Ez az a próbakő, amely megszabja mindennek az értékét.

Hasonló gondolatkörben mozog H. Weinel,[9] O. Baumgarten,[10] továbbá az egyébként tiszteletre méltó, de inkább saját magát, mint a Hegyi beszéd magyarázatát adó J. Müller is.[11]

Kissé más formában, de lényegében véve ugyanezen a humanisztikus vonalon halad H. Windisch.[12] Ő helyesen hangoztatja, hogy Hegyi beszédet nem szabad kiragadnunk és különválasztanunk annak a kornak a miliőjétől, amelyben keletkezett, s ha így tekintjük, akkor hamarosan rájövünk, hogy a Hegyi beszéd követelményei nem is annyira rendkívüliek, mint amilyeneknek első pillanatra látszanak. Kívánalmai a korabeli zsidó kegyesség kívánalmai.

Amint ennyiből is kitűnik, itt a Hegyi beszédet egészen megfosztják isteni jellegétől. Követelményeit az emberi képességhez szabják, s célját immanensnek tekintik.[13] Ez által éppen azt veszik el a Hegyi beszédből, ami benne a rendkívüli - isteni követelményeit. Ily módon elsimul az az ellentét, amely a Hegyi beszéd komolyan vételekor támad az emberben, - nem érezzük többé, hogy a Hegyi beszéd vád és ítélet ellenünk. Nem érezzük, hogy ez a hivatása - sújtson le és alázzon meg bennünket, hanem inkább - követelményeinek mindennapos voltánál fogva - azt a tudatot táplálja bennünk, hogy ügyünk rendben van, mi megtettük, amit Isten kívánt tőlünk.

d) Az ú. n. radikális felfogást vallók csoportját azok képezik, akik a Hegyi beszédet úgyszólván betű szerint veszik, s ezt tartják Krisztus tanítása központjának, olyannyira, hogy mellette az Írás minden egyéb parancsát szinte figyelmen kívül hagyják. A legtöbbször a szekták soraiban találkozunk ilyen gondolatokkal. Ha neveket is említeni akarunk, elég utalnunk Tolsztojra, a nagy orosz íróra, valamint a svájci ú. n. „vallásos szocializmusra”, s annak nagy alakjaira (Kutter, Ragaz, az ifjabb Blumhardt). Ugyanez a mozgalom Amerikában) „szociális evangélium” néven vált ismertté, és sarkalt tettre sok komoly keresztyént (Peabody, McCown). Ennek az iránynak valamennyi neves képviselője megegyezik egymással abban, hogy az új világ, amely után vágyódnak az emberiség legjobbjai, csak akkor fog megvalósulni, ha majd a Hegyi beszéd, mint a gyakorlati cselekvés zsinórmértéke, új politikai és társadalmi rendet teremt mind az egyének, mind pedig a nemzetek életében.

Míg Tolsztojnál a Hegyi beszéd tanulmányozása a világgal szemben a legteljesebb passzivitásra vezetett, addig a vallásos szocializmusban pontosan az ellenkező elvet találjuk: itt mindent át akarnak formálni, a meglevő intézményeket és berendezéseket Isten országa törvényei szerint akarják átalakítani.[14]

Akik ezt a felfogást hirdetik, azoknak legnagyobb hibája, hogy nem (számolnak a bűnnel. Helyesen vallják, hogy Jézus tetteket kíván tőlünk, de ugyanakkor szem elől tévesztik ezt a nagy igazságot - Jézus sohasem tanította, hogy Istennek az országa, ebben a világrendben és a mi cselekedeteink által fog megvalósulni! Igen, szükség van cselekedetekre, de ne higgyük, hogy ezek hozzák el Isten országát!

e) Míg Tolsztoj, valamint az ő követői és a vallásos szocializmus hívei ebben a világban akarják megvalósítani a Hegyi beszéd követelményeit, addig az eschatologikus magyarázat vallói éppen az ellenkező úton haladnak - ezek a Hegyi beszédben szakítást látnak nemcsak a világ mai rendjével, hanem magával a világgal is. Szerintük Jézus, akárcsak a Keresztelő, meg volt győződve róla, hogy a világ vége a közvetlen közelben van. Ezért kívánt tanítványaitól emberfeletti teljesítményeket, következésképpen a Hegyi beszéd nem is egyéb, mint „a végső döntő harcnak kivételes jellegű törvénye” - amint J. Weiss hirdette.[15]

Ugyanebben a gondolatkörben mozog Schweitzer Albert is, aki szerint a Hegyi beszéd követelményei csupán átmeneti jellegűek, nem számolnak semmiféle természeti kötelékekkel, családi, társadalmi viszonyokkal -- Jézus szeme előtt csak egy cél lebeg: Isten országa, mely a legrövidebb időn belül elérkezik. A Hegyi beszéd csupán „interim” etika, mindössze arra az időre érvényes, amely még Isten országa elérkeztéig rendelkezésre áll. Krisztus rendkívüli követelményei tehát a végnek ebből a váradalmából értendők meg. Mivel azonban a világ vége nem jött el, ránk nézve, akik a világ végétől távol vagyunk, nem kötelezők.[16]

Hegyi beszédnek ilyen megértésével ellentétben mindössze két tényre mutatunk rá - az egyik az, hogy Isten országa nem csupán eschatologikus valóság, hisz Jézus gyakran beszél róla, mint jelen levőről (Mt. 11: 5-6; Mt. 12: 28; Lk. 10:18; 17:20-21; Jn. 3:3-8), másodsorban pedig a világ végének ideje ismeretlen előttünk (Mt. 24: 36; 25:13) s így soha sem tudhatjuk, nem a közvetlen közelben van e. S még ha távol volna is, a magunk életének vége nemde a közelben van? S ha az eljön, többé nem áll módunkban Jézus parancsolatait teljesíteni. Talán éppen ezért figyelmeztet oly komolyan bennünket: „vigyázzatok!” (Mt. 26:41).

3. A megoldás.

A sokféle, egymással nem egyszer merev ellentétben álló magyarázatot látva, joggal kérdezhetjük - közülük melyik a helyesebb? Hogyan kell, és hogyan lehet úgy szemlélnünk a Hegyi beszédet, hogy a fentebb tárgyalt egyoldalúságokat, hibás felfogásokat kiküszöbölve, egységes és ellentétektől mentes szemszögből nézzük a Hegyi beszédet?[17]

Induljunk ki abból a tényből, hogy a Hegyi beszéd Jézus tanításának csupán egy része. Éppen ezért, bármennyire súlyos mondanivalókat tartalmazzon is, nem lehet azt állítani, hogy ebben benne van Jézus teljes Evangéliuma. Amikor tehát a Hegyi beszédet helyesen akarjuk megérteni, nem szabad ezt az összefüggésből kiszakítani s úgy tárgyalni, mintha külön önálló nagyság volna, sőt ellenkezőleg – követelményeit a nagypéntek, és a húsvét eseményeinek megvilágításába kell helyeznünk. S ha ezt tesszük, akkor azonnal megszabadulunk sok félreértéstől. Tudva ugyanis, hogy az, aki itt szól hozzánk, nem más, mint a mi váltságunk megszerzése végett a mennyből alászállott, majd a halálból feltámadott Urunk, rögtön nem törvényadót, vagy ítélő bírót látunk csupán Benne, hanem azt, aki életünk és halálunk, üdvösségünk és kárhozatunk felett egyaránt rendelkezik ugyan, de aki azért küldetett, hogy azok közül, akik Benne hisznek, egy se vesszen el.

Krisztus tehát számunkra a Messiás, aki nekünk a mi üdvösségünket hirdeti, de nemcsak hirdeti, hanem egyszer s mind hozza, illetve adja is. De éppen, mert üdvösségünkről van szó, s mert Ő azzal szabadon rendelkezik, Benne az Isten Fiát, a mi Urunkat látjuk. Jézus Krisztus a mi Urunk! Ezt a mondatot szeretnénk minél erősebben kiemelni, mert éppen az Ő Úr voltának a tudata homályosodott el legjobban előttünk. Emlegetjük Őt, imádkozunk Hozzá, de szinte sohasem számolunk eléggé komolyan Vele. A legtöbbször mi akarunk rendelkezni Vele. Sokkal inkább hajlandók vagyunk még az Írást is a mi gondolatainkhoz formálni, mintsem, hogy mi hajoljunk meg Előtte. Pedig minden ilyen tettünk nem egyéb, mint lázadás Ellene.

Krisztus a mi Urunk. Azt jelenti ez, hogy mi meg az Ő szolgai vagyunk. Ha pedig szolgái, akkor Ő rendelkezik velünk, s mi azt tesszük, amit Urunk parancsol. Így tekintve a Hegyi beszédet, abban voltaképpen erről van szó - Jézus parancsokat ad, a tanítványok pedig teljesítik azokat, azaz engedelmeskednek.

Ennélfogva a Hegyi beszédnek nemcsak a kifejezetten imperativisztikus részeit tekintjük parancsoknak, hanem az egész Hegyi beszédet. Így például, amikor Jézus ezt mondja: „Boldogok a lelki szegények”, ebben az állító mondatban, meggyőződésünk szerint, felszólítás rejlik: legyetek lelki szegények!

Amennyire bizonyos, hogy Krisztus parancsol, annyira bizonytalan, hogy mi engedelmeskedünk-e. Sőt fel kell vetnünk a kérdést: tudunk-e engedelmeskedni? A legjobb akarattal és legnagyobb erőmegfeszítés árán engedelmeskedni igyekvő tanítványok is kénytelenek megvallani, hogy a Hegyi beszéd példátlan követelményeivel szemben gyakran kudarcot vallanak. Sőt éppen az ilyenek élete jut egyre válságosabb helyzetbe. Életük összeütközései egyenesen Krisztus parancsainak való engedelmeskedni akarásuk által lesznek folyton gyakoribbakká. Éppen ezek értik meg legjobban Krisztusnak ezt a mondását: nem azért jöttem, hogy békességet hozzak (Mt. 10:34). Ez a belső feszültség csak egy módon szüntethető meg: a teljes döntés esetén - vagy Isten, vagy a világ oldalán kellene állnunk maradéktalanul; s mivel ebben az életben ez elérhetetlen, a feszültség folyton fennáll. Fennáll annál inkább, mivel hogy a Hegyi beszéd követelményei valóságosak s nekünk folyton be kell vallanunk, hogy itt is, ott is hiányos volt az engedelmességünk. Éppen ezért Jézus tanítványai nem tudnak mást tenni, minthogy állandóan ismétlik a Miatyánk ötödik kérését: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek”.

Éppen ennek a kérésnek a második fele a biztosíték arra nézve, hogy akik a Hegyi beszédet komolyan veszik, nem csüggedt lemondással nézik a világ sorsát, hanem ellenkezőleg - a legteljesebb aktivitással vetik bele magukat a mindennapi élet küzdelmeibe s ott is mindent megtesznek, hogy Krisztus parancsolatai érvényesüljenek. Mert ők tudják, hogy Krisztus teljes engedelmességet kíván tőlük; éppen ezért életük nem megosztott élet - nemcsak a személyes, esetleg csupán a családi körben, de az élet egyéb közösségi vonatkozásaiban is minden felelősségérzetükkel annak az Úrnak a hatalma alatt állnak, aki minden téren rendelkezik velük.[18]

Amikor azonban így tettekkel tesznek bizonyságot Krisztushoz tartozásukról, ugyanakkor tudják azt is, hogy minden jó igyekezetük és cselekedetük ellenére is nem ők építik Isten országát. Tudják, hogy ez a föld és ennek intézményei semmiképpen nem azonosak Isten országával, s így ők csak jövevények és zsellérek ebben a világban (Ef. 2:19); mégis nem vetik meg ezt az életet s a földi berendezkedéseket, mert ezeknek az a rendeltetésük, hogy éppen ezek változzanak át Isten dicsőségének szolgálatára. Mint ahogyan Krisztus elhívó szavára egész testi valónk változatlan marad, továbbra is ugyanabban a testben élünk s mégis valami gyökeres átalakulás megy végbe bennünk, ugyanígy van ez az egész világgal - a Krisztus Hegyi beszédének parancsát megértő ember mindent újjáértékel, mindent másként lát, mint azelőtt. Éppen ezért a Hegyi beszéd az összes értékek átértékelése. Mi ennek az átértékelésnek az alapja? Semmi más, mint - úgy érezni, úgy gondolkodni és úgy cselekedni, ahogy Krisztus ezt nekünk megszabja. Másképpen kifejezve - újjászületett, megtisztult érzések, gondolatok és tettek.

Ennek ellenére is minden Krisztustanítvány tudatában van annak, hogy Isten országát és annak megvalósulását ebben a világban a Gonosznak ezerféle támadása akadályozza, s ők, a Hegyi beszédnek engedelmeskedni akarók, még nagyon távol állnak attól, hogy tökéletesek volnának. Ez csak akkor lesz valóság, ha majd a már most is itt levő Isten országa teljességre jut. Ha majd a gonosz végképp legyőzetett.

Krisztus parancsa a tanítványt elválasztja, elkülöníti ugyan a többiektől, az ebben a világban uralkodó gonosz erők hatalmi köréből Isten szolgálatára hívja el, azonban továbbra is ebben a vi1ágban él, s mint ilyen, újra csak ki van téve az itt diadalmaskodni akaró sátáni hatalmak kísértéseinek. Éppen ezért, noha Krisztusnak szenteli oda magát, újra meg újra az Ő bűnbocsánatára szorul. Jézus súlyos követelményei tehát csak úgy nem lesznek felettünk halálos ítéletté, ha velük egy időben ott él bennünk a bűneink bocsánatának bizonyossága is. Ennek a tudata azonban nem ment fel bennünket a Krisztus mellett való döntés szükségessége alól.

Krisztus Úr volta, a mi szolgai állapotunk, de ennek ellenére is istenfiúságra hivatottságunk, életünknek Isten számára való odaszentelése, (amely a mi döntésünktől is függ), de ennek ellenére is gyakori engedetlenségünk s Isten bocsánatára szorultságunk - ezek azok az alapgondolatok, amelyek irányán haladva helyesen tudjuk látni azt az isteni világrendet, amelynek egyes alapelveit a Hegyi beszédben fejti ki Jézus.

Mielőtt a Hegyi beszéd részletes tárgyalásához fognánk, még pár szót kell szólnunk exegetikai eljárásunkat illetőleg. Valljuk, hogy a Szentírás, mint Isten kijelentése nem a múlté. Ez a kijelentés élő-leven, tehát mind a mai napig szól hozzánk. Az írásmagyarázatnak következésképpen az a feladata, hogy azt mutassa meg, mit mond Isten nekünk. Isten pedig Jézus Krisztusban szól hozzánk. Ezért, hogy az írásmagyarázat csak akkor helyes, ha az Írás minden egyes mondatát Jézussal hozza kapcsolatba. A Hegyi beszédet tehát úgy tekintjük, mint amelynek minden egyes sora Reá vonatkozik, Vele van összefüggésben.[19]

Írásmagyarázatunk így krisztocentrikus lesz; eljárásunk azonban teljesen jogosult, mert maga a Szentírás tesz róla bizonyságot, hogy Isten a Krisztusban jelenti ki magát, s hogy a próféták és apostolok Ő általa szólnak (1. Pét. 1:11; Csel. 1: 8). Így tekintve a Hegyi beszédet, nem emberi vélekedésekben, nem is a mi kutatásunkban, a szöveg megértése körüli fáradozásunkban, hanem egyedül Krisztusban látjuk a Hegyi beszéd lényegét és tartalmát. Így még tudományos érdeklődésünk is voltaképpen nem lesz egyéb, mint Krisztus-keresés. Zörgetés az Ő ajtaján, abban a hitben, hogy a zörgetőnek megnyittatik.