Baksay Sándor: Somogymegye I.

(14. kötet Dunántúl)

/Szigetvár és környéke 1950-ig Somogy megyéhez tartozott/

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

http://www.tankonyvtar.hu/konyvek/osztrak-magyar/osztrak-magyar-081204-583

RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEG

Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FENSÉGE

KEZDEMÉNYEZÉSÉBŐL ÉS KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL

Budapest, 1888

A Magyar Királyi Állami Nyomda kiadása 21. kötetben

Csak az irás, s képek kimaradnak!

/Szigetvár és környéke 1950-ig Somogy megyéhez tartozott/

Somogymegye 6.500 négyszögkilométernyi területével a legnagyobb, 330.000 főre menő lakosságával a legnépesebb, 300.000-nyi magyar népével a legmagyarabb, s földjének termékenységével és dúsan fölszerelt gazdaságával a leggazdagabb megyéi közé tartozik Magyarországnak. És egyszersmind a legrégibb megyék közé. Helynevei közűl igen sok az első Árpádok okleveleiben már említve, és nem egy van, a mely nevével a vezérek korabeli pogány időkre hivatkozik. Elébb, mint a most folyó évezred kezdődött, s ezzel együtt a magyar állam megszülemlett volna, Somogy a régi vallás és régi törzsrendszer védelmére kelve, ellene szegezte magát Szent István király ország- és egyház-alkotó terveinek. Magyarország első belháborúja Somogyból indúlt ki, s ennek élén a somogyi herczeg Koppány (Kupa) állott és vérzett el.

Ezekhez még több érdekes vonást is lehet előlegesen jelezni Somogyról. Egy várostalan megye, még a közelmúltban is. Még a jelen század első felében az egész szép megyének egyetlen városa sem volt. Önhatósági joggal egyetlen egy hely sem bírt, mert – néhány apró köznemes fészek kivételével – földesúri hatalom alatt állott valamennyi; egyetlen egy sem volt, melynek népessége elérte volna a háromezernyi lélekszámot, sőt néhány kivétellel avagy csak az ezeret is. Piaczai a megye három sarkán, Pécs, Veszprém s főként Kanizsa, mind kivűl estek a megyén. A nagyobb uradalmak székhelyei a gazdasági lakokkal, az oltalmuk alatt álló, megszabott számú zsidósággal s három-négy országos vásárjukkal, mutatkoztak csupán városi színben – vásári alkalmatossággal.

Egy kőtelen vármegye; az egész megye fölszínén nem mutatkozik semmiféle szilárdabb alakúlás. Sárga és fekete agyag talaját hosszú széles homokterület vágja kétfelé, mely a balatoni Nagy-berektől déli irányban le a Dráváig nyúlik. Egy erdőséges vármegye. Az egész területnek majdnem egy harmadát erdők borítják. Ma is példabeszédként járja, hogy nem az erdők vannak Somogyban, hanem Somogy van az erdőkben.

Egyenes sík területű megye – látszólag; tulajdonképen pedig fensík, mint a tudomány nevezi, és hátas és göröndös föld, mint a nép mondja; egyenes magas róna a megye közepén, azután hullámos dombozatú síkság a hegyesebb vidékek felé. Mert Somogynak hegyei is vannak, és síkságát a megye három sarkában lévő három hegycsoport foglalja be, de ezek az erdőkkel és szőlőkkel borított magaslatok általában alacsonyak; kevés közöttük a tetszetős kúpban vagy oromban emelkedő, és kevés, a mely a 300 méter magasságot megközelíti vagy meghaladja.

Ha már most összeszedjük az eddig mondottakat, némi meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy Somogy egy sokféle tekintetben érdekes föld, s ez érdekességek összeségében vele kevés megye mérkőzhetik.

A legnagyobb, legnépesebb, legmagyarabb, legrégibb eredetű, történeti múltban leggazdagabb megyék egyike; várostalan, kőtelen, erdőséges és nagy termékenységű föld.

Nevének eredete nem bizonyos. A Soma személynévtől vette-é, vagy egy hasonló hangzású szláv szóból, mely erdőséget jelent; vagy a somtól, e fanyarizű gyümölcstől: nehéz volna eldönteni. Csak az bizonyos, hogy tiszta magyar hangzású. Lehet, hogy a som játszik benne. Ezen szószármaztatás barátai hivatkoznak is az emberderék vastagságnyira fejlődött sok százados somfákra, melyek itt-ott, s főként a megye egykori vára, Somogyvár környékén ma is láthatók.

Ezen utóbbira van czélzás abban a példabeszéddé vált pár versben, mely a szép megye népét kedvezőtlen színben állította a világ elé. Egy a maga idejében kitűnő iskolai könyv, a „Hármas Kistükör”, mely nyolczvan esztendeig uralkodott, s állításai a nemzet egy részének köztudatává váltak, világos czélzattal az imént jelzett szószármaztatásra, így emlékezik Somogyról: Somot, almát, körtét itt eleget ehetsz, De a tudományban részt keveset vehetsz. - Az első sor igaz. Somogy a gyümölcs hazája volt már akkor, mikor a gyümölcstermesztésre másutt nem is gondoltak. De a másik sornak mi alapja van?

Mikor ezt a tankönyvet megírta s majdnem egy egész századnak örökül hagyta Losonczi István, ez a kitűnő úttörő tanférfiú, abban az időben és még utána három évtizedig nem volt Somogyban egyetlen közép- vagy deákiskola sem; holott a reformátusoknak, a hol nagyobb számmal laktak, mindenfelé sűrűn voltak apróbb deák iskoláik. Az bántotta hát a szintén református vallású szerzőt, hogy somogyi nagy számú hitfelei, kik többi testvéreiktől elszigetelten s a tudományos központoktól távol élnek, csak nagy nehézségek árán eszközölhették gyermekeik felsőbb kiképeztetését.

Nem volt kedvezőbb, – (hogy a kevés számú ágostai evangelikusokat ne is említsük,) – sőt még kedvezőtlenebb a majdnem háromszorta számosabb római katholikusok helyzete sem, mert, jóllehet a megye egyharmad részben papi birtok volt, mégis az egész megyében nem hogy püspökség, de a török pusztítás után még csak magasabb fokú papirend sem volt, mely némi udvart tartana, ipart, ízlést fejleszthetne, közművelődési czélokra gondolhatna is, áldozhatna is. Hiányoztak tehát a középiskolák hivatott és természetes fentartói, a magasabb klérus, és hiányoztak azoknak hivatott vezetői, a tanítórendek. Az andocsi, nagyatádi, segesdi és szigetvári Ferenczrendiek nem foglalkoztak nyilvános tanítással, legfölebb ha földesúri udvarokba juttathattak nevelőt vagy udvari káplánt.

De alkalmas hely sem mutatkozott. Ebben az egész megyében, mint említettük, még a folyó század elején sem volt egyetlen város vagy városnak nevezhető hely, a melynek népessége elérte volna a háromezeret, s a melynek ereje vagy ösztöne lett volna valamely magasabb fokú képzés szervezésére. Legszembetűnőbb volt még Szigetvár, ez is Baranya-szélben, s ezt is csak vára s régi híre emelte. A megye székhelye, Kaposvár, maga is jobbágyközség, s a legnagyobb nevezetessége egy pár uradalmi épület és az egyetlen torony sisakján gyökeret vert hatalmas galagonya bokor volt, mely magával a toronynyal egyidősnek látszott. Falu, falu, apró falu, mintegy négyszáz apró népességű falu; erdők között, völgyek mélyén rejtekezik valamennyi. Az iszapba fúladt patakok széles nádasokká terűlnek. Vadak itt is, ott is. Sok a falu, sok a kastély is. Néhol egy-egy faluban, a juhszélen, három-négy is néz egymással rendszerint farkas szemet. Ennek a nemességnek nem volt szüksége városra, mert fényűzési czikkeit az említett kivűl eső piaczok szolgáltatták, s egyébként is egyszerűen élt; a főbb urak Bécsben, sőt Bécsen is túl laktak. A parasztság az egy szűrön és kalapon kivűl maga készítette minden ruháját; és az iparos osztály, a rangosabb szűrszabón és kalaposon kivűl, egyéb munka híján szőlőt és kukoriczát kapált.

Templom és népiskola azonban van minden faluban; a paraszt gyermek kijárja a hat iskolát. De a jó Losonczinak ez nem tudomány. Nála a tudomány Cornelius Nepossal kezdődik. Tehát Somogy a század elején csak hírből és egy barátságtalan párversből volt ismeretes. Kinek jutott volna eszébe tapasztalás végett keresztűl utazni egy várostalan vármegyét, melynek minden érdekessége Szigetvárnál kezdődött és végződött is? És a ki végig bolyongta is, balitélettel gazdagon lépte át, s még gazdagabban hagyta el határát; mintegy kötelességének tartotta tapasztalatát minél érdekesebb nagyításokkal megtoldva terjeszteni, és beszélni a szokatlan népviseletről, a szokatlan tájbeszédről és a szokatlan erdőségekről.

Mert erdő erdőre borúlt mindenfelé; árnyékos bükkösök, sötét tölgyesek, félelmes nyíresek mindenütt. Ilyen a vidék lent a Drávára dőlve a folyam hoszszában Zákánytól Szigetvárig, keleten az egész Zselicz, és még föntebb Csoknya, Mesztegnye s Karád felé, föl a Balatonig. Királyi nyájak, magyarán szólva disznócsordák birodalmai voltak ezek az erdők a Bélák korában. Udvarhely Drávára dűlő erdőségeiben, Berzencze alatt tanyáztak a királyi kanászok; sőt a falu nevéből itélve maguk a Bélák is gyakran fölvonatták itt sátraikat; legalább III. Bélának egyik oklevele 1193-ból ezt bizonyítja. Királyi családi birtok, Terra subulcorum regiorum. Királyi kanászok, kik a futó IV. Bélának Segesdtől Dalmatiáig kiséretűl is szolgáltak.

Valóban ez az erdőség egészen királyi kanászoknak való hely volt: és utódaik, noha keveset tudtak az ősi hagyományokból, meglehetősen királyi kanászok módjára éltek, maguk alkotta szabadalmaikkal az agarévi, szentai zsitvai és atádi erdőkben.

A folytonos semmit- vagy igen keveset-tevésben unatkozó erő birkózásban, baltavetésben, famászásban, bujkálásban, csínytervezésben, erőszakban és ha néha városba, vásárba, búcsúra került, véres verekedésben edzette magát, s igen gyakran Kaposvárott vagy a tapsonyi vasak közt senyvedt el, vagy a törvényfán szakadt meg. Széles fekete szalaggal beszegett sulyos vargánya-kalapjával, czifrára kihányt rövid veszprémi szűrével, háta közepéig sem érő gallértalan ingével, száz redőbe szedett, hosszú rojtos, rövid gatyájával, telekes bocskorával, balkézben viselt fényes baltájával, középen két felé választott, részben hátára szabadon omló, részben füle mellett csimbókba kötött fekete hajával, hetvenkedésével és káromkodásával: ez volt a kanász. Némelyik kinövi magát közöttük királylyá, kinek szava Siófoktól Dráva-Fokig parancs számba megy a kanásztársadalomban, rendőrködik és itéletet mond társai között, és eszével, vagyonával tekintélyre vergődik, mint Kertész Pali Kálmáncsán, a ki uralkodott és meghalt a nélkűl, hogy valaha megfordúlt volna Kaposban. És beljebb, az erdő mélyén, a kanász-tanyán öt-hat bújkáló ember tűz körűl ülve, néha kifáradtan, néha dőzsölve rejtőznek a vármegye elől. Nyírettek (szökött katonák), helyből kimaradt cselédek, apró vétségek és korcsmai verekedés miatt erdőre szaladt legények, kik ma önként jelentkeznének a biróságnál bújkálnak erdőről erdőre; a hír, a dal szárnyra veszi őket, s néhány hét alatt – kivált ha pandúr is jő közbe, – kinövik magukat Sobrivá. Szilajság, mely törvényt s felsőséget nem ismer, hajtja veszte felé a legtöbbjét ezeknek a Scott Walter yeomanjeire emlékeztető alakoknak.

De az erdők ritkúlnak, az irtások tágúlnak, a majorok szaporodnak, a csárdák pusztúlnak, a kanász dicsőség napja lehanyatlik, és a tenyérnyi széles vörös posztóval szegélyezett, selyem virágokkal kihányt kanász szűrt tisztes pitykés dolmány váltja fel balta helyett ártatlan furkósbot lesz a kezebeli; és káromkodás helyett halk füttyentéssel kormányozza a koczát az az emberséges, bár kissé szennyes, nyírett hajú polgári alak, a ki a fatörzsön ülve, figyelemmel olvassa a múlt heti újságlapot, melybe szalonnáját takargatta az asszony.

Hatalmának egyébként is hanyatlania kellett. Ősidőktől fogva ő volt az első pásztorember az erdős Somogyban; a legtörzsökösebb minden pásztorok között, mert hiszen lám, őtet még a török sem bánthatta, nem is sarczolhatta. De az irtások terjedésével, a majorok szaporodásával, a vadas erdők megtilalmazásával birodalma egyre szűkebb határok közé szorúlt, s az ő hanyatlásával arányban növekedett a selymes birkák őreinek tekintélye. Emberségesebbek, írástudóbbak, vagyonosabbak, helyhez kötöttebbek; belegeltetnek az erdők közé mint újabb foglalók a birkás gazda és az ő bojtárjai, a kiknek szintén vannak hosszú kampós botjaik, de a kampó magából az anyafából kifaragva és nem vasból vassal pántolva, tisztes jelvényűl csupán és nem verekedés végett viselve, mint az Alföldön. Ezek rég befurakodtak már a kanász birodalmába. Első foglalók között állottak a Széchenyi grófok homoktalajos uradalmainak juhászai, legalább ezekről szól legelsőben a dal, a legrégibb és legkedveltebb néprománczok egyike: Elszegődtem Tarnóczára juhásznak…

De a somogyi erdők, a különféle fák ős példányának ez az egymásba ölelkező véghetetlensége, oly sötétek és gyilkos tekintetűek a félelmes szívű vándornak, egyszersmind boldog tanyái is millió és millió madárnak, ezer és ezer félénk erdei vadnak, és kedves kirándúló helyei a közeli falvak kis társaságának, kik tavasztól késő őszig itt jönnek össze közös találkozóra, egész naphosszat tartó szórakozásra. Ezen magas szálú erdők mellett egy másik erdő, a csipke és mogyoró bokrok erdeje, és a mogyoró erdő alatt egy harmadik, még alázatosabb, még kedvesebb, a szamócza erdő kápráztatja a szemet, csábítja, csalogatja a fiatalságot. Kora tavaszszal a nyírfa fehér bordáiból patakzik az édes ital, de sőt még az ághegyeken is permetez; ősz felé a páfrán ingatja virágtalan fejét, a gombák százféle kalappal köszöntik a cserkészőt, és piroslik a som, ez az anyajegy a szép vármegye arczán. Hol itt az emberevő kanász, vagy akár maga az irtóztató Sobri, a ki valamikor csakugyan ezekben a mi erdeinkben bujdosott, és a kit sokan színről-színre is láttunk azokon a piros keszkenőkön, a melyeket Kanizsáról szekér számra szállítottak hozzánk? Sem kanász, sem Sobri; de annál jobban őrizkedjünk az erdőkerülőktől, a kik miatt ma már nem lehet ám úgy keresztűl-kasúl gázolni, gyalogútakat nyitni és hintákat kötni a körűlárkolt, sőt körűldrótozott erdőkben, mint valaha. Gondos mívelés és őrizet alatt a legtöbbje, és nem Csáki szalmája, mint nem régiben is még.

Somogy összes erdőségeit három csoportban szemlélhetni. Tölgyes-cseres kemény-fa erdőség, mely az Iháros-Berénytől Szigetvárig húzott vonaltól lefelé a Drávára fekszik Belső-Somogyban. Ugyancsak tölgyesek a Balatonra dűlő külső-somogyi szétszórtan álló hegyi erdőségek Kaposvártól fel a Sióig, és ki a tolnai határszéleken; e két csoport között futja keresztűl Közép-Somogyot bükkös és gyertyános lombozataival a Baranyából kiszökellő zseliczi erdőség, mely a nagybajomi homokos síkság által egy nagy darabon megszakasztva, Mesztegnye felé tart, s onnét délnyugatnak fordúlva Iháros-Berénynél a zalai hasonfajú erdőségekkel csatlakozik. Nyíresek, hárs-erdők és egyéb fanemek mindegyik csoportozatban bőven. Minden falura esik itt egy-egy erdő, csak Nagy-Bajomnak nincs, és a Sióra dűlő somogyi Kanaánnak a megye csúcsában, hol Ádánd, Kiliti és Ságvár feküsznek. Legtöbb erdő van a nyugati részeken, hol a területnek fele erdőség.

Legnevezetesebb, egyszersmind legterjedelmesebb erdőtestek itt az iháros-berényi; a berzencze-nagyatádi (Kanizsa-berek), mely Nemes Dédtől a Dráváig majdnem 40 kilométernyi hosszúságban, s néhol 10–15 kilométer szélességben terűl el, s majorokat, apró falvakat határostól zár magába; fentebb a mesztegnyei és marczali erdőségek. Keleti oldalon a lakócsai és bürüsi, fentebb a 14.000 kataszteri hold hárságyi (Denna) a Zseliczben, és még feljebb az igal-koppányi rengetegek. Régebben ezek az erdőségek egymásba ölelkeztek, lombjaik a falvak végső házait, kertjeit árnyékozták; ma már teméntelen szőnyegzetük összevissza szaggatva, szabdalva, átlyuggatva, talajuk szántóföldekké alakítva, csak árnyékaik a réginek. A mi bennük nagyszerű, csodálandó vagy félelmetes volt, nagy részben talajkoczka-, épület- és dongafa alakjában szétvándorolt. Somogy a szertelen erdőpusztítás folytán régi kedves képéből egészen kikelt. Ezt panaszkodja a somogyi ember, míg az idegen megütközve kérdi: Még több is volt, mint a mennyit ma látni? És ha ez csak árnyéka a réginek, mennyi volt a régi?

Kétségkivűl sok szép erdő helyét meglepte az azelőtt ismeretlen gyalogfenyő; a kiirtott helyeken itt-ott kerekre puffadva a föld: avatatlan ember könnyen kunhalmoknak nézné, holott nem egyebek kilugozott hamudomboknál, mert ezeknek az erdőknek egyedűli ipara a hamuzsír s legfeljebb a szénégetés volt. De a hiba helyrehozására kettőzött igyekvéssel lát Somogy. Ákácz és fenyves ültetvények kelnek a régi tölgyek helyén; főleg a Dráva-szél futó homokján díszlik az erdei és fekete fenyő; míg a megmaradt erdők okos és éber gond alatt díszlenek, vagy körűlkorlátozva táplálják és őrzik a vadak sok ezreit. Nyúl sehol annyi, mint ezekben az erdőkben; fáczán már a nyilt mezőkre is sűrűn ki-kiszállong, s a cserkésző csövére hamarább kerül mint a fogoly; a szarvas csordákban jár, őz temérdek; boldogúlt Rudolf trónörökös egyszer négy nap alatt 53 darabot lőtt a Festetichék berzenczei erdeiben. Ifjabb gróf Széchenyi Imre monografiája 1890-ről a terítékre esett vadak számát 200.000-re teszi; s ebből a hasznos vadak értékét 134.000 forintra.

Önként érthető, hogy a pásztorembereknek imént jelzett múltja főként az erdőkben lelé magyarázatát és táplálékát; de, ha tovább keresgélünk, megtaláljuk a további nyomokat a társadalmi rendben és a faji jellegben. is. Mintegy négyszáz apró község, major és puszta, mindegyiknek háta mögött a vár, az erdő; hét szolgabíró és nyolcz úri szék tartotta fenn bennök a rendet. És a faji jelleg, az ősidőkből átszármazott függetlenségi hajlam, mely a viszontagságos harczi korszakokban makacssággal és furfangossággal fegyverkezett, mely készebb volt erdőre szaladni és bujdosóvá lenni, mint magát a legkisebb fegyelemnek vagy fenyítéknek alája adni, s mely megtámadtatása esetén elszánt ellenállásban nyilatkozott, – ez a faji jelleg. - A nép maga is érezte, hogy nincs mit sokat tartania, s ha érdekét sértve látta, kivált határvillongások alkalmával, könnyen összetörte korlátjait. A Kupa vére hamar felforrott benne, s néha véres ellenállásra ingerelte, melynek legnevezetesebb kitörése volt az ú. n. velites vagy insurgens lázadás a század elején, mikor Somogymegye is nagy számú önkéntes segédcsapatot, nevezetesen egy gyalog zászlóaljat és két lovas századot állított ki és szerelt föl a francziák ellen. A sereg el is indúlt a zalai határ felé, de a gyalogság már a második állomáson megtagadta az engedelmességet, mert az a hír terjedt el, hogy a muszkáknak akarják őket eladni; a kiséretében levő kevés számú rendes katonaságot szétszórta, s míg a nemesekből álló s már előbbre haladt lovasság a felső Somogyságban a földnépével egyesűlve dúlt és pusztított, addig a gyalogság visszafordúlva, Nagy-Bajom, Sárd, Csoknya környékén rabolta a kastélyokat, boltokat és pinczéket. Egyeseket halálra kerestek s talán kergettek is, gyilkosság is történhetett, de vérengzés, bosszúállásra mutató öldöklés nem. A lázadás, a dulakodás féktelenségében jelentkezett; a kirabolt kastélyok urai menekűlhettek, vagy maradhattak; ez a nép csak borra szomjazott, vérre nem. Hasonló dúlások másfelé is történtek a megyében szórványosan, de mindenütt vérengzés nélkűl. Az egész dulakodás legfeljebb öt napig tartott. Ekkor a zendűlők a megye atyai felhívására, s vezérlő századosuk, Oroszi Béni ügyeskedése folytán (a mint és a hol összeszedhette őket, katonai gyakorlatokat tartott s addig lövöldöztetett velük, míg úgy is csekély municziójuk végkép elfogyott, s csak a félágú vasvilla – bajonett – maradt kezükben) megadták magukat, s töredelmesen tértek meg Kaposvárra borzasztóan lakolni. A statarium válogatás nélkűl bánt el a szerencsétlenekkel; kivétel csak a nemes ember volt, a kinek „egy szeggel fölebb” volt az itélete. Maga az említett százados is, kit sorsa a vezérlő és békéltető szerepre juttatott, várfogságra került.

Ezen szomorú végű csetepaté óta terjedt el Somogy népéről némi-nemű rosz hír. Hogy ez a nép vad és rakonczátlan volna! Nem. Ha nem jobb is, de nem is roszabb testvéreinél; talán szilajabb, de bátrabb is; talán egyszerűbb, de őszintébb is; talán tartózkodóbb, éle hívebb is; talán daczosabb, de feledni tudóbb is; nem oly szálas, mint a jász, vagy a nagykun; nem oly zömök és izmos, mint a kecskeméti, de idegei mint a szíj, hajlékonysága mint a vessző. Ez a faj szolgáltatja Albrecht főherczeg vitézeit a 44-ik gyalogezredben. Mozgása, járása szebb és gyorsabb, mint beszéde, noha beszédében van valami eredetiség, valami sajátos zengzetesség, mely kivált szép ajkakról kellemesen hangzik. Ez a zengzetesség azonban, mely a hangzók többféle fínom árnyalataiból szövődik, korán sem annyira felötlő, mint a Vácz-, Mátra- vagy Kemenes-vidéki tájszólás. Az ő sibbolethje az s betű, melyet hangzó előtt tisztán ejt ki, de mássalhangzó előtt zs-nek mond, és az ly, melyet egyszerű l-lel helyettesít. Elkézsve értem Kapozsvárra, de azért én is od voltam. Azt gondollák, nem tudok sietni, ha sietőzs dógom van?

Ilyen formán beszél a somogyi ember, t. i. a valódi somogyi; mert, noha Somogy a többi magyarsággal való érintkezéstől határszéli helyzete miatt ős időktől fogva meglehetősen el volt zárva, mind a mellett is éjszaki része mind szójárásában, mind népviseletében és szokásaiban veszprémi hatás alatt állott. Más felől a szomszéd Tolnamegye dombóvári járására gyakorolta hatását; tehát ha a somogyi typust akarjuk keresni s megállapítani, ezt a megye déli részében találjuk meg, s e czélból derékon kell vágnunk a megyét körűlbelűl ott, a hol a dombóvár-kaposvári vasút s azontúl a kőtelen Somogynak téglából épített szép országútja Nagy-Kanizsa felé vezet. A mit eddig mondottunk, az inkább a déli, úgy nevezett Belső-Somogyra illik, mert fent Külső-Somogyban nemcsak a szójárás más, és, mint mondottuk, a veszprémivel rokon, hanem más a fizikai alkat is; megtermettebb, csontosabb, vállasabb, teltebb izomzatú, de nyugodtabb is és kényelemre hajlóbb. Az arczszín szőkére látszik változni, míg a Dráva felé a barna az uralkodó szín. Fent selymesebbek, posztósabbak az emberek, s a nők kedvelik a tarkát, a színest, a pirost; lent egyszerűbbek, és az öltözködés alapszíne a maguk szőtte-fonta fehér, valamint fehér a gyász is, mely a férfinépnél a fehér nyakravalóban jelentkezik. Kérdésbe lehet tenni, hogy az a százötvenesztendős szélvész, melyet török korszaknak nevezünk, hogyan nem szaggatta meg, hogyan nem tépte meg összefüggő testét. Holott Somogy volt a határ kelet és nyugat között, megrakva őrhelyekkel és várakkal; állandó színtere az apróbb vagy nagyobb hadiműveleteknek, a hadi cseleknek, lesvetéseknek, melyek sehol oly gyakoriak, fortélyosak, változatosak és kegyetlenek nem voltak, mint itt. Kapuja Horvátországnak, Stiriának, Ausztriának, melyet mindkét fél védett és ostromolt, erősített és döngetett. Évről évre kézről kézre kerűlő várai körűl pusztaságoknak kelle támadni. Valóban támadtak is; megritkúlt a föld népe, melyet pedig mindkét hadakozó fél kimélt saját érdekéből is; és a nemesség elszéledt nyugalmasabb helyekre, vagy a végvárak őrizetére. Miként népesült meg a nagy dúlás után, s miként lett a legmagyarabb megyék egyikévé? Egy gondolat Somogy erdőségeire sokat megmagyaráz.

Idegen települőkre itt is volt szükség, s telepűltek is németek és tótok nagy számmal, de az erdők miatt nem oly nagy tömegekben s nem is oly összefüggő területeken, mint más megyékben; épen ezért nem támaszkodhatván egymásra, nem is őrizhették meg magukkal hozott nyelvüket és szokásaikat; úgy hogy magyar földesuraik, gazdatisztjeik, s főként Veszprémben nevekedett lelkiatyáik gondozása alatt, két század múltán csak oly törzsökös magyarokká lettek, mint a Drávára dűlő kálvinista falvak ős lakossága. Ez, mint amaz, magyar abban is, hogy egyedül a földet tartja biztos tőkének, osztozáskor kiveszi részét bármily kis darabban is, és vesz hozzá, ha vehet. Ha nem vehet, megy a horvát-szlavon megyékbe, hol olcsón jut terjedelmes területhez, telepeket alkot, s nem is vetkezik ki nemzetiségéből, kivált ha egy kis buzdításra talál.

A föld népe szívósan ragaszkodik földjéhez, de nem terjeszkedhetik, mivel sok a kötött és a kötetlen nagy birtok. Az egész megye területének fele szántóföld, 600.000 hold, de ebből csak 40% a parasztbirtok, a többi a közép- és nagybirtokosok tulajdona. És ezek is a legnagyobb részben valódi nagy birtokok. Kisebb, azaz 200–400 holdas gazdaság, a mi a nagy Alföldön egymást éri, itt alig van; a valódi birtok – a minő sok van – a 800 holdnál kezdődik, és megy feljebb az Esterházy, Festetich, Hunyadi, Jankovics, Széchenyi, Zichy, Inkey, Czindery-Wenckheim, stb., és a papi birtokok tíz és tízezreiig. - Könnyű elgondolni, hogy a nemesség sorsa még viszontagságosabb volt, mint a népé. A régi nemesi családok vagy kihaltak, vagy örökre kivűl maradtak, úgy hogy csak a Mérey, Véssey és Zichy családok szállottak vissza sok százados fészkeikbe. Egy egészen új úri, részben nagyúri rend szállotta meg a megyét, és pedig akár a nemzeti intézmények ápolása, akár saját vagyonának kezelése tekintetéből nem kisebbségére megyéjének és önnönmagának. A somogyi úri rend jó gazda és gazdag. Magtárai, csűrei telvék, telekkönyve tiszta, legfeljebb újabb szerzeményekre fordított kölcsön terheli. Gazdasága a végletekig menő teljességben van beruházva, s a ki keresztűl-kasúl útazza Somogyot, azt sem tudja, melyik oldalra nézzen; minden oldalról egy-egy mintagazdaság majorja integet felé a toronymagasságú fasorokkal körűlültetett vetéstáblákon keresztűl, melyekből ma-holnap kiszorúl Somogynak ősi terménye, a rozs, hogy helyet adjon a tiszta búzának, az ország legértékesebb árpájának, a kapás veteményeknek, a takarmánynövényeknek, és, a mitől legújabban megcsordúl a somogyi föld, a czukorrépának. Ma-holnap már alig lesz értelme az üdvözlő szónak, melylyel régebben a somogyi patriotismus hazatérőben köszöntette rég látott hazáját: „Kedves szép országom! csak rozsot termesz, de azért én igen szeretlek”. Boldog hazája hát Somogy a föld népének és a föld urainak. Annál mostohább a sorsa a mintegy 10.000 főre menő ú. n. köznemességnek (bocskoros nemesség), melynek elei fegyverrel védték egykor a hazát, és hűséges őrei voltak a magyar nemzeti hagyományoknak. Ez a faj szűk és egyébként is meddő homokos határai között napról-napra nehezebben küzd az élet gondjaival.

A somogyi nép építkezéséről szólva, nem szabad felednünk, hogy erdőséges és kőtelen vármegyében járunk, s ez a két tulajdonság meglátszik az építkezésen is. Igaz, hogy az újabb építkezéseknél, kivált mióta rájöttek, hogy a somogyi agyagot egy kevés fával kitűnő kővé lehet változtatni, s a téglaipar megyeszerte nagy fejlődésnek indúlt, mutatkozik a kényelem és csinosság. Előszoba, vendégszoba, tornyos nyoszolyák, padlásig rakott ágyneműkkel, kürűlpad helyett diván, a tálas fogason porczellán edények a régi mázos kancsók és tálak helyett: ez az újabbkori berendezés; a régiből csak a szellős tornácz kint, és bent a belső-somogyi nép királynői széke, a szövőszék maradt meg. Az ilyen házak kitűnnek, inkább kirínak a sajátságos alakzatú ősi hajlékok sorából, melyek suta homlokzatú födelükkel s faoszlopon nyugvó tornáczaikkal, s egyetlen ablakukkal ridegen tekintenek az útczán járóra. Sok közöttük a vert falból épűlt, de ezeket a belső-somogyi ember megveti mint tartatlanokat. Ő úgy építette házát, hogy talpgerendáin századokra szóljon, ha meg nem ég. Meg pedig nem éghet, mert nem épített rá kéményt, a mi kigyuladjon. Házát, ólait, pajtáját izmos tölgygerenda-alapokra fektette, ez alapokba tölgy oszlopokat vésett, az oszlopok közeit sövénynyel fonta be, és a sövényt betapasztotta sárral; azután födélfát rakott rá és betetőzte ügyesen és csinosan jó melegtartó zsúpfödéllel. Kéményt nem rakott, mert úgy hideg lett volna a konyha. Az erdők megengedték neki azt a fényűzést, hogy kemény fával fűtse zöld mázas, ú. n. szemes cserépkályháit. A ház előtt faoszlopokon nyugvó tornácz, és tornácz az útczára néző homlokzat is, szintén faoszlopokon, a megnyújtott tető védelme alatt. Csinosabb építkezésnél úri ember ezt verandának mondaná; a somogyi ember pitarnak (pitvar) nevezi, és vasárnap délutáni társalgónak használja. Nagyobb gonddal, sőt fényüzéssel építette pajtáját szintén tölgy-talpakra és oszlopokra, tölgyből fűrészelt vastag deszkákkal – borona – falazva, jóval magasabbra, tágasabbra és szellősebbre, mint lakóházát, mert összes takarmányait ide rakta be. A pajta végiben áll az istálló, némelyikben a magyar paraszt czímere, a négy ökör; tehén a legtöbbjében párosával, és ló valamennyiben, ép testű, jól tartott fajlovak, melyekre kevély a somogyi ember. Hogy ne! Somogyban volt a legelső lófuttatás a hetesi gyepen; és a pestieken is nem egyszer nyert az aszalói, jádi, hetesi és pulai ember. Az istálló végén a rendszerint tágas takarmány- és konyhakert, és a kertben gazdag tenyészet között méz a nádfedeles méhesekben, melyekből a kaptárokat hajdinavirágzáskor a mezőre szokták vinni. És méz a fákon: a körte, az alma, a kék szilva, a fekete ropogós és a fehér édes cseresznye, sok édes kincse Somogynak: ki tudná azt elszámlálni és megnevezni mind? Még vadkörtéje is kellemes ízű, ha megpuhúl; és vadalmája, melyből eczetet készít, festeni való.

És mivel jobbágy és magyar jobbágy volt, mondani is fölösleges, hogy életmódja, foglalkozása a földmívelés, melyben a szokott gabnafajok termesztése mellett a homokos részeken szembetűnő a pohánka (hajdina), kukoriczája mellett a czirkot is kedveli, mert a ló attól kap fényes fekete szőrt. Kendert bőven termeszt Szigetvár és Darány vidéke. Sok és szép len terem a csökölyi földön és Csökölytől fel Csoknyáig, azon a szép nyilt síkságon, mely az erdős, dombos Belső-Somogynak ritkaságaként Segesd felé terűl, s melynek koronájaként a láthatáron emelkedik a történeti nevezetességű segesdi kolostor. Itt pihente ki magát a legnagyobbik Béla királyunk hosszú futásából és a Babenbergi Frigyestől vett csalódásából és szégyenéből; idáig bírta hozni halálos sebét a mohi pusztáról öcscse, Kálmán herczeg is. Itt várt Nápolyból visszatérő fiára is a Nagy Lajos anyja.

folytatás. II.