BORZINÉ BÓDI IRÉN DEPORTÁLÁSUNK TÖRTÉNETE

Egy gömöri kis falucskában születtem. Gyermekéveim minden emléke ehhez a kis faluhoz fûzõdik, itt jártam iskolába, itt tanultam magyarul az egyszeregyet, ide köt minden emlék, minden talpalatnyi földjét ismerve. Még most is a legkedvesebb számomra, ha a múltról beszélhetünk.

Emlékeim az 1938-as visszafoglaláskor rendezett ünnepéllyel kezdõdnek, amikor a díszkapukon piros-fehér-zöld színû zászlók lengtek. Hogy ez mit jelentett nekünk, gyerekeknek, nem is tudtuk felfogni, hiszen azelõtt is magyarul beszéltünk, magyarul tanultunk az iskolában. Szülõfalum tiszta magyar falu volt. Jártunk továbbra is ugyanabba az iskolába, ugyanaz a tanító tanított, mint addig.

Amikor kitört a második világháború, mint minden falusi gyermek, örömmel néztük a falun átvonuló katonákat, és nem is gondoltuk, mit jelent, hogy a frontra mennek. Nótaszóra meneteltek, nem tudva, hogy visszatérnek-e még valamikor a kis falujukba, vagy messze, idegen földben lesz a végsõ nyughelyük.

Háború volt, a fontosabb élelmiszereket jegyre adták. Már akkor elgondolkodtam azon, mire való a háború, miért kell meghalni a sok fiatalembernek.

A négy évig tartó háború utolsó õszén, 1944-ben a falu apraja-nagyja a település nyugati részén, a meredeken emelkedõ kerek domb oldalában gyûlt össze. Úgy figyelték esténként, most Pestre dobtak bombát az ellenséges repülõk, most Miskolcot bombázzák, villogott a fény, a repülõk moraja idáig hallatszott.

Mi lesz velünk, ha ide is elér a front? A falut a német katonaság már többször megszállta, de egy decemberi reggelen csendre ébredtünk: éjszaka az utolsó német katona is elhagyta a falut.

A falu déli részén, az úgynevezett Völgycsík-tetõn, lovaskatonák csapata jelent meg. Ugyan mit akarnak ott a meredek hegyoldalon? De ahogyan a ló megcsúszott, orosz szó hallatszott, apám, aki orosz fogoly volt az elsõ világháborúban, megszólalt: „Gyerekek, ezek már az orosz katonák! Mi lesz velünk?”

Öt hétig tartott a front a falunkban. A németek a Vály-völgyérõl lõttek, de nem sok kárt tehettek a faluban, mert a hegy felfogta a lövéseket. Hol orosz, hol meg román katonákkal volt tele a falu. Hogy miként éltünk közöttük, talán elképzelni is nehéz. Szomorú karácsonyunk volt, nem volt sütés-fõzés, és akkor még nem is gondoltunk arra, hogy nemsokára még ennél is szomorúbb lesz, de nem itt a szülõfalunkban, hanem messze idegenben.

Karácsony második napján bejött egy orosz katonatiszt, egy ceruzát adott a kezembe, és pisztolyt fogva rám, magyarázni kezdett valamit. Én nem értettem, mit mond. Erre elém tett egy könyvet, most is õrzöm még, a Tolnai Világlexikont, s magyarázta, hogy rajzoljam le a falut, és írjam le, ki hol lakik.

Reszketõ kézzel kezdtem hozzá, rajzoltam volna én úgy is, ha nem fogja rám a pisztolyt. Mikor elkészültem a rajzzal, cukrot vett ki a zsebébõl, és nekem adta, amiért szót fogadtam. Magam sem tudom, miképpen sikerült a nagy félelmemben olyan könnyen papírra vetni azokat a vonalakat, majdnem hiteles térképet készítettem a falunkról, de ami a legfontosabb, megmaradt a falu térképe 1944-bõl, amit idáig sehol sem tudtam fellelni.

A háború szenvedésekkel teli napjai is elmúltak. Béke lett, de nem a békesség. Következtek a további megpróbáltatások. A sok fiatal még oda volt. Senki sem tudta, hogy hol, merre van, él-e még a hozzátartozója, vagy esetleg hol van jeltelen sírban eltemetve. Május 9-én, amikor vége lett a háborúnak, a gyerekek összeszedték a különbözõ rejtekhelyekrõl a fegyvereket, és örömtüzet lõttek a háború befejezésének hírére. Ezeket a fegyvereket azonban csakhamar be kellett szolgáltatni, a lakosság nagy örömére, mert mindenki rettegett, hogy a meggondolatlan gyerekek nem csinálnak-e valami bajt. Nem tanulták õk a fegyverek kezelését, csak virtuskodtak vele.

Õsz felé kezdtek szép lassan hazajönni a katonák. Ki orosz, ki román fogságból. Megviselt, lesoványodott emberek, akiknek mindenki örült, mert jó, hogy hazajöttek. Az aggódás azonban megmaradt azokért, akik még nem tértek haza: hol vannak, és haza jönnek-e még.

Nekem három bátyám volt oda, István, Zoltán és Béla. Õk mint leventék a németek utolsó sakkhúzásának áldozatai lettek, négy évet szenvedtek meg ezért. Külföldön töltötték fiatalságuk legszebb éveit. Végre hazajött mindkét bátyám is, de olyan állapotban, hogy az õszi munkálatok alatt õket hagytuk házõrzõnek. István orosz, Zoltán pedig francia fogságban volt. Zoltán egyébként nagyanyánknál lakott. 179

Nemsokára megismertük azok neveit is, akiket nem kell várnunk többé. Azok, akik már soha többé nem térnek vissza a szülõfaluba, akit nem ölelhetnek a szüleik a szívükre. Hõsi halottak lettek. De miért? Fodor Zoltán, Kiss János, Kiss József (testvérek), Tõke János, akik jeltelen sírban nyugszanak, idegen föld hantja alatt. Fiatal életüket áldozták a hazájukért.

Egy év elteltével már hallani lehetett, hogyha szlovákoknak iratkozunk, jobb dolgunk lesz, nem háborgatnak bennünket, amiért magyarok vagyunk. Nem hittünk a híreszteléseknek, dehogy iratkozunk mi szlovákoknak, hiszen minden ivadékunk magyar. A szlovák nyelvet egy-két szó kivételével nem is ismerjük. Nem iratkozunk mi szlovákoknak. Nem tagadjuk meg magyarságunkat, nagyszüleink anyanyelvét.

Nem. Soha!

1946 õszén agitátorok jártak házról házra, munkásokat toboroztak Csehországba. Már akkor hallottunk arról, hogy a németeket a Szudéta területrõl kitelepítették, pár kilós csomagokkal. Helyükbe kellett a magyar munkás kéz.

Ekkor Zima István, az egyik toborzó tag, amikor bátyám, Pista nem írta alá a toborzó listát, azt mondta: „Ha nem jösztök önként, majd visznek benneteket erõvel! Itt nem maradhattok!” Hogy ez a fenyegetésnek is beillõ kijelentés nem volt alaptalan, azt a következõ hónapok eseményei igazolták.

Arról hallatszottak hírek, hogy a magyarokat vagy kitelepítik Magyarországra, vagy Csehországba viszik, deportálják õket. Sokan, félve a deportálástól, Magyarországra szöktek. De akinek nem volt ott rokona, az hová menjen, ki fogadja be õket?

Eredetileg csak a 16–55 éves férfiakat, és a 18–50 éves nõket kellett volna deportálni a Szudétavidékre.

Ám, hogy alaposabb munkát végezzenek, nem kíméltek senkit. Vitték a pólyás csecsemõt, az aggastyánt, az egész családot. Vagonokba rakták õket, majd irány: Csehország.

Így érkezett el 1946. december 15-e, amikor a falut körülzárta a katonaság, kiadták a parancsot: A falut nem hagyhatja el senki! A deportáló bizottság házról házra járt, felolvasták a listán szereplõk neveket, és hogy csomagoljanak, mert deportálják õket Csehországba.

Mi is a névsorban szerepeltünk, fájó szívvel nekiláttunk a csomagolásnak. Hová visznek bennünket?

Mi lesz velünk? Itt kellett hagyni a falunkat, ismerõsöket, rokonokat. December 16-án este megállt a katonai teherautó a kapuban, s hozzáláttak minden holmink felpakolásához. Amit csak össze tudtunk készíteni, azt mind elvittük. Talán már sejtettük, hogy nem kis idõre visznek el bennünket. A hízódisznónak egy üveg erõs pálinkát adtunk, hogy csendben legyen. Nem is ébredt fel, csak másnap a vagonban. A tornaljai vasútállomásra vittek bennünket, ahol már sok hasonló család volt, a szomszéd falukból is.

Kisírt szemû, riadt nép. A bizonytalanság, hogy hová visznek bennünket, és hogy mivel érdemeltük ki ezt a megaláztatást: erõszakkal kitaszítanak bennünket az otthonunkból.

Elõször a váróterembe vittek bennünket, de mivel sokan voltunk, a katonák egy üres tehervagonba tereltek minket. A vagonban egy vaskályha melegített, ám a füstöt csak úgy ontotta magából. Leülni nem lehetett, egy darabig csak úgy álldogáltunk ott. Aztán bekerültek a csomagjaink is, már moccanni sem tudtunk. Ekkor ránk zárták az ajtót, mint az állatokra. A vagon oldalára meg felírták szlovákul, hogy „önkéntes munkások”.

Mi két másik családdal (Molnárékkal és Dányi Mariska néniékkel) kerültünk össze. Mariska néni sírt, jajgatott, mert, hogy még nagyobb legyen a kára a szegénynek, fias disznója az állomáson széttörte a ferslókot, elszaladt. Hol tudták volna keresni ott, az idegen sötétségben? Egy kárral több vagy kevesebb, mit számított az akkori idõkben.

Helyet csináltunk magunknak, hogy leülhessünk legalább. Elindult a szomorú magyarok gyászos vonata a bizonytalanság felé. Vajon hol áll meg velünk, szerencsétlen magyarokkal? Három napot és három éjszakát töltöttünk el, és ma sem tudom megérteni, hogy milyen türelemmel viseltük el ezeket a nehéz napokat.

Aki még nem utazott marhavagonban télvíz idején, az nem is tudhatja, mit éltünk át. Persze, nem is kívánom ezt senkinek. 15-20 fokos hideg volt, ennivalónk kenyér és szalonna. Milyen jól esett volna egy bögre meleg tea! Mondta is a bátyám a Molnár fiúknak: „Gyerekek, tennünk kell valamit, mert itt fagyunk meg!”

Nagy nehezen elõkerítettek egy kályhát, és az ajtó mellett felállították. Megrakták a tüzet, mert fát is vittünk magunkkal. Kifeszítették az ablakrácsot, és a kályhacsövet ott vezették ki. Lett meleg tea. Sõt, krumplit is fõztünk. Jól esett a meleg étel, még ha krumpli volt csak.

Az embereket úgy vitték a marhavagonokba, mint az állatokat, de míg azoknak vetettek szénát, mivelünk nem törõdött senki. Egyedül az olomouci állomáson, ahol nappal megállt a vonat, ott nyitották 180 ki a vagonajtót, és minden vagonba beadtak egy veder forró teát. Ennyi volt a rólunk való gondoskodás! Ott hoztak a férfiak vizet, mert már az otthoni elfogyott. Sem tisztálkodni, sem félredolgunkat nem volt mód elvégezni.

Végtelenül szomorúak, szerencsétlenek voltunk. Ki se lehet mondani a sok keserûséget, miért kellett a mi szülõfalunkat, házunkat elhagyni. Kinek jutott eszébe, minket elzavarni a hazánkból? Mit vétettünk, hogy ilyen sorsot érdemeltünk? Ilyen és hasonló gondolatok jutottak eszünkbe, de azt, hogy mindnyájan háborús bûnösök vagyunk, az senkinek sem fordult meg a fejében.

Közeledett a harmadik nap, amit a vagonban töltöttünk. Egyre csak arról beszélgettünk, hogy meddig tart még az út. Egy-egy állomáson ki-kitekingettünk, hol, s merre járunk. Ám amíg a végállomásra nem érkeztünk, csak nyílt pályán állt meg a vonat. Ide-oda tologattak bennünket. A férfiaknak épp elég dolguk akadt, vigyázni az ingóságokra, hogy össze ne dõljenek.

Végre, december 19-én a jièíni állomáson megállott a szerelvény. Nemsokára megnyíltak a vagonajtók, s mint a rabszolgavásáron, úgy válogattak bennünket a cseh gazdák. Elsõ kérdésük az volt, hogy melyikünk mihez ért. Már mindenkit elvittek a mi vagonunkból, és mi is vártuk, hogy ki jön értünk, amikor megszólalt egy katonás kinézetû férfi, és a nevünket mondta. Kérdezte, mihez értünk. Lóval tudunk-e bánni? Tehenet fejni, vagy gondozni? Mivel mindenre igennel válaszoltunk, jöttek a katonai teherautók, és felpakolták a holminkat.

Megérkeztünk ugyan, de hová, merre visznek tovább bennünket? Jól idõ eltelt, amikor estefelé egy dombra, egy kis településre értünk. Itthon vagyunk – mondta a gazda. Itthon??

Megérkezés Malá Lhotára Sobotka mellé, egy tanyára értünk késõ estére, egy kis szalmatetõs házba. A jéghideg lakást elõbb még ki kellett üríteni, mivel még úgy volt, ahogyan azt a régebbi lakók, a munkások otthagyták. Kiraktuk a nagy hóba az ágyat, majd a miénket behordtuk. Micsoda érzés volt, hogy így fogadtak bennünket!

Szomorúan láttunk hozzá a pakoláshoz. Olyan kicsi volt a szoba, hogy csak két ágy, egy sezlon, egy asztal, két szék és egy vizeslóca fért el benne. Még hozzá volt építve egy kemence és egy rakott sparhét. Így alig volt hely négyünk számára. Ez a helyiség szolgált otthonként, lakóhelyként huszonkilenc hónapig. Volt egy elõszobának csúfolt helyiség is, ahonnan a kemencét lehetett fûteni, és volt még egy szoba is.

Annak a szobának azonban olyan alacsony volt a mennyezete, hogy csak a ládákat tudtuk berakni, meggörnyedve tudtunk csak ott járni. A szekrényünket is itt helyeztük el elõször, de csak lefektetve fért be. Nem is hagytuk ott sokáig, kitettük az elõszobába. Az elõszoba ajtaját csak egy kallantyú zárta, így zárat is nekünk kellett szereltetni rá, hogy zárni tudjuk az épületet.

A gazdának, akit Marie Pazderníkovának hívtak, nagy háza volt. A munkásainak viszont be kellett érniük egy kis lyukkal. A gazdasszony szerint nem is voltunk méltók jobbra. Neki csak a munkánkra volt szüksége, mással nem foglalkozott. A huszonöt hektáros gazdaságban kellett az olcsó, magyar munkás kéz. Csupán egy cseh lány volt nála, aki az aprójószágot látta el, meg a ház körüli teendõket végezte.

Az elsõ vacsora Igen, alighogy nagyjából bepakoltunk, jött az asszony, hogy üzeni a miloszpanyi, menjünk vacsorázni. Én nem mentem, mondtam, hogy inkább megrakom a tüzet, mert inkább fáztam, mint éheztem. Amikor a szüleim meg a bátyám visszajöttek a vacsoráról, mondták, hogy hús volt és valami tészta. Mi akkoriban még nem ismertük a knédlit, ami olyan, mint a kenyér.

„Nem lehetnek rossz emberek, még vacsorát is adtak.” – mondta szegény anyám. Hogy milyen jó emberek voltak, azt egy hét multával megtudtuk. A három vacsoráért 80 koronát vont le az elsõ fizetésbõl.

Tehát, voltak még jó emberek.

Másnap, az úttól elgyötörve, alig ébredtünk fel. Megverték jó erõsen az ablakot: „Gyertek dolgozni! A lovakat, teheneket etetni kell!” Nem volt mit tenni, menni kellett. Bátyám, Pista a lovakhoz került.

Apám a teheneket etette, anyám fejt, én pedig eleinte otthon rendezgettem a háztartást. Késõbb már nekem is mennem kellett, nekem is jutott munka. Másnap kimérték számunkra az úgynevezett deputátot: 42 kg rozsliszt, 42 kg búzaliszt, 1 q szén, 1 q fa, 2 l tej, 2 l petróleum és 4 kg kenyér. Ami a továbbiakban 181 a következõképpen alakult, s havonta járt: 82 kg liszt, 270 kg szén, 134 kg fa, 107 kg burgonya, 1 kg 30 dkg vaj, 2 és fél l petróleum, 42 l tej. A munkaidõt is elõírták. Bátyámnak napi 11 órát kellett dolgoznia: egy óra a lovak ellátása, két óra gondozás. Kilenc óra munkadíja 9 korona volt. A túlórákért pedig 10 koronát fizettek. Nekem napi kilenc órát kellett dolgoznom, amiért egy órára 6 korona 20 fillért kaptam. Szüleim szintén órabért kaptak, és minden kifejt liter tejért 20 fillért.

Tehát nem úgy volt, mint azt az újságok megírták, hogy nem kaptunk fizetést. Ha keveset is, de kaptunk. Amikor az elsõ fizetésre került sor, bizony alig kaptunk valamit a bérbõl, mivel leszámította a gazda az általa kiadott holmik árát. Adott két pár munkásbotot, egyet 198 korona értékben, a másikat 200 koronáért. Négy darab villanylámpa-elemért, egy borítékért, levélpapírért 39 koronát számolt, no és az elsõ vacsoráért 80-at. Úgyhogy a nekünk járó tizenegy napra 300, a bátyámnak 330, apáméknak 200 koronából összesen 362 koronát fizetett ki. Nem adott volna nekünk csak egy borítékot vagy levélpapírt is ingyen! Nem engedett bemenni a faluba, ad õ, ha annyira írni akarunk, addig se hiányozzunk a munkából.

Nem ment hozzá dolgozni senki az ottani emberek közül. Nem bírta ki nála senki, mert csak hajtani tudta a munkást, de megbecsülni, rendesen fizetni, azt nem.

Egy leány dolgozott nála, az etette az aprójószágokat. De olyan volt, hogy sokszor hiába parancsolt neki, nem fogadott szót. Egy kicsit ütõdött volt. Azért kellett minket, deportált magyarokat odavinni, hogy legyen, aki dolgozzon. Késõbb egy német orvos feleségét hozta oda szakácsnõnek, de soha nem fõzött, nem értett a konyhai munkához, csak sírt napokon át. Õ sem tudott csehül beszélni, csak azt hajtogatta mindig, hogy „nedobøe zde”, ami annyit jelent, hogy „nem jó itt”. El lehet képzelni, hogy milyen gazdához kerültünk, ha a maga fajtájából sem kapott munkaerõt. Kegyetlenül tudta hajszolni a munkásokat.

Életem legszomorúbb karácsonya Már az 1944-es karácsonyunk is igen szomorú volt, de az legalább otthon, családi környezetben telt. Igaz, hogy a faluban idegen katonák jártak, de most távol voltunk a szülõfalunktól, messze idegenben, szinte rabszolgaságban. Ez mindennél szomorúbb volt. Tudom, hogy nem csak a mi számunkra, hanem minden sorstársunk számára akiket deportáltak. Nekünk, magyar családoknak ez a karácsony volt a legszomorúbb.

Nem volt karácsonyi készülõdés, sütés-fõzés. Csak a szokott, mindennapi ebéd készült el. Csendben, csüggedten ültünk az asztal körül. Gondolatban otthon jártunk. Az otthoni karácsonyokra emlékeztünk, s inkább hallgattunk, mert minden szavunkban az otthont emlegettük. Még mindig nagyon fájt a deportálás emléke, még mindig nem értettük, hogy miért is kerültünk ide. Idegen földön voltunk, idegen népek között, magunkra maradva, árván. Csak a remény élt bennünk, hogy nem maradunk itt, valamikor visszatérhetünk a mi kis falunkba. De mikor lesz az még, ki tudja? Beköszöntött 1947. Mit hoz számunkra?

Hogyan fordul a sorsunk? Mindig ezen járt az eszünk. Végre levelet kaptunk az otthon maradottaktól.

Megírták, hogy mi történt a faluban. Ismét vittek el családokat Csehországba. De most már a déli részekre, nehogy egy helyre kerüljenek azok, akik „háborús bûnös” magyarok.

Mint a faleveleket az õszi szél, úgy szórtak szét bennünket egész Csehország területén. Megírták azt is az otthoniak, hogy most vitték ki Magyarországra az oda irányítottakat. Ki találta ki ezt a népszétszórási tervet? Ki volt a kiagyalója annak, hogy az egyik testvért Csehországba, a másikat Magyarországra küldték, míg a harmadikat ott tartották fogva. Ki döntött errõl?

A deportáltak összetartása Egyik este, amikor már a vacsorát elfogyasztottuk, kopogtattak az ajtón. Miután kinyitottuk, örömmel hallottuk, hogy ízes magyarsággal köszöntöttek jó estét! A szomszéd faluba deportáltak közül jöttek a csallóközi gútai Kaczor Szilveszter és a Sokszelõcérõl való Bartos Ida, Gyula öccsével együtt. Megtudták, hogy hol vagyunk, és meglátogattak bennünket. Sokat beszélgettünk, hiszen már közel egy hónapja, hogy csak magunk voltunk. Jól esett az õszinte, magyar szó. Annyira összebarátkoztunk, hogy ottlétünk alatt szinte testvérekké lettünk.

Amire kitavaszodott, már tudtuk, hogy kit merre szórtak szét a jièíni járásban. Eközben meg ment a munka. Már említettem, hogy mindenféle munkát nekünk kellett elvégeznünk. A gazdaasszonyunknak 182 hiányzott a fél lába, így az élettársa gazdálkodott. Õ katonatiszt volt korábban, hozzá is szokott a parancsolgatáshoz. Pane Pravecnek kellett szólítanunk. Goromba ember hírében állott.

Az elsõ idõkben még alig ettük meg az ebédünket, már kopogott az ablakon, hogy elmúlt az egy óra, és „gyerünk dolgozni!” Hiába mutattunk az órára, õ csak legyintett, vagy azt mondta, hogy nem jár jól. Egyik nap anyánk bement a közeli kisvárosba, Sobotkára, és vásárolt egy új órát. Amikor a következõ nap a pane Pravec megint sürgetett bennünket, a bátyám, Pista rámutatott az új órára. Nincs még egy óra. Nem megyünk. Nem volt kímélet. Minden nehéz munkát el kellett végezni. Ha egy kis pihenõt tartottunk, már

kiabált, hogy miért nem dolgozunk. Én is, esõben, sárban a legnehezebb munkákat végeztem, s nem volt megállás. Trágyarakás, -terítés. Még egy férfinak is elég, nem hogy egy fiatal leánynak! Vasárnaponként aztán látogatni kezdtük a más magyar kitelepítetteket. Hol itt, hol ott jöttünk össze. Megbeszéltük a híreket. Mindegy volt, ki honnan jött, most magyar testvérek voltunk a rabszolgaságban.

Mi Malá Lhotán laktunk. Bartos Idáék három kilométerre, Liboąovicén. Attól meg szintén három kilométerre, Semtinyben Kaczor Szilveszter, Magda és a Baráth család. Horný Bousovon, ami már elég messze volt, a Varga család lakott. Õk a mi szomszéd falunkból, Kálosáról valók. Odakerült Dányi Mariska néni is, akinek a tornaljai állomáson elveszett a disznója. Törökék Gútorról, Szilárdiék Baracáról, a Mónár család Fügébõl Kopydlo nevû településen éltek. Stará Pakán a fügei Gyöngyösi Jánosék.

Csak a vasárnapunk volt szabad, de sokszor elõfordult az is, hogy még akkor is dolgoztatott bennünket Pravec úr. De nem mindig fogadtunk szót. Elég volt a munkából egész héten, pihenni is kellett! Nekünk az volt a kikapcsolódás a mindennapi robot után, ha vasárnaponként összegyûlhettünk a többiekkel, és beszélgethettünk. Jó idõ esetén kirándulgattunk. Megnéztük a környék nevezetesebb épületeit, várait is.

Nekünk, gömörieknek furcsa és szokatlan volt a kõsziklákkal teleszórt vidék. A csallóközieknek meg talán még jobban, hiszen õk síkvidékhez szokott nép.

Sokszor tízen-tizenöten mentünk együtt, fiúk, lányok szép egyetértésben. Késõbb már a bálokba is bemerészkedtünk. Egymást biztatva mentünk. Igaz, hogy magyarok vagyunk, de élni talán nekünk is van jogunk. Még akkor is, ha deportáltak vagyunk. A fiatalság befogadott bennünket. Együtt mulattunk, táncoltunk.     (…)

Ismerkedésünk a szomszédokkal A tavasz beálltával a mezõgazdasági munkákhoz a Pravec odavalósi asszonyokat hívott. Õk sokat beszélgettek volna velem, de sajnos nem értettem a nyelvükön. Ez arra ösztönzött, hogy szótárból, meg a Verától eltanuljak egy-két szót, kifejezést.

Egyik nap, amikor a mezõn dolgoztam két cseh asszonnyal, az egyik megkérdezte: „Irénke, hogy érzed magad? Jobb-e itt, mint otthon volt?” Nagyon meglepett a kérdés, s mondtam nekik, hogy érezhetném magam idegenben? Akkor arról kérdezgettek, miért jöttünk ide, és miért pont a Pravechez, hiszen õ a vidéken a legkomiszabb ember. No, akkor én elmeséltem, hogy mi nem önszántunkból jöttünk, de nem volt más választásunk. Õk sem tehettek volna máskép, amikor a falut körülveszi a katonaság. Elmondtam, hogyan dobigálták fel a teherautóra a holminkat, a vagonokat meg leplombálták. Ez ellen nem volt, mit tenni. Az asszonyok ekkor tudták meg, hogy valójában mi is történt velünk, magyarokkal.

Szívesen beszélgettek velünk a környékbeliek is. Nagyon jóban voltunk a mészáros családjával, Lászkáékkal. Amikor bevásárolni mentem, a gyerekek ismerõsként szaladtak elém. A szomszéd Paąout család is barátságos volt. Ha olyan lett volna a Pravec, vagy a miloszpanyi, de más sorsunk lehetett volna! A bevásárlásnál sem éreztem ellenszenvet. Szépen, türelmesen mutogatta végig az árut, míg rámutattam, mit is szeretnék. Ennek ellenére mégis az volt az érzésünk, hogy kitaszított, rabszolgák vagyunk. Ezt feledtetni nem lehetett.

Már tavasszal, amikor a szomszéd faluba, Liboąovicére bementünk, és hallottak beszélgetni bennünket, mondták is, hogy a borbélyüzletben lévõ asszony magyar. Így õt hamarosan felkerestük. Õ már a háború elõtt költözött oda. Somorjáról való, oda ment férjhez, Jeènýnének hívták. Vele rendszeresen találkoztunk, hiszen egyetlen volt az idegenben, aki megértõ lélekkel, teljesen mellettünk állt.

Hozzánk is jöttek más majorokból a magyarok. Nem telt el egy hét sem úgy, hogy ne kerestük volna egymást. Nagyon gyötört a honvágy. A tanyán, ahol laktunk, öt család lakott több-kevesebb földdel. De a 183 lányok és a fiúk csak a munkával törõdtek. Míg ott voltunk, talán egyetlen szót sem váltottunk velük.

Lehet azért, mert magyar voltam, de lehet azért is, hogy rabszolgák voltunk. Nem tudom.

A gazda házában sem jártam, talán csak háromszor. Nem is kívánkoztam oda. Ha csak megláttam, mindjárt kitértem elõle, hogy még szót se kelljen váltanunk. Élt ott egy idõsebb férfi, õ vasutas volt, nem dolgozott odahaza. Õ sokszor elbeszélgetett velünk. Szidta is mindig a Pravecot, hogy olyan embertelen hozzánk. Studnièkának hívták.

Akirõl mindenki elfelejtkezett Ott voltunk az idegenben, magunkra utalva. Távol mindenkitõl, rokonoktól, barátoktól, szülõföldrõl. Nem gondolt miránk többé senki. Az újságok írták, hogy még papok is jártak a deportált családokhoz vigaszt nyújtani. A mi esetünkben sajnos ez nem igaz! Sem a gömöriekhez, sem a csallóköziekhez nem jött senki.

Féltek, hogy bajuk eshetik. Mindenki csak a maga dolgával volt elfoglalva. Bármilyen vallásúak voltunk is, elhagyott bennünket mindenki.

Egyszer híre jött, hogy Mladá Boleslavban lesz református istentisztelet. Elmentünk oda sokan a deportáltak közül, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Elindultunk. Jó sokáig kellett gyalogolnunk, és a végén kiderült, hogy csak szóbeszéd volt az egész. Hogy is mentek volna a szegény néphez a papok? Õk is odahaza maradtak, talán velünk sem éreztek. Magunkra maradtunk.

Az ember azonban mindenben feltalálja magát. Ha õk nem jöttek utánunk, vigasztalást nyertünk mi, egymásban. Vasárnaponként összejöttünk, és egymást vigasztaltunk. Így teltek lassan a napok és hónapok. Mi pedig bíztunk abban, hogy örökre mégsem hagynak itt bennünket idegenben.

Rengeteg könyvünk volt. Szép, magyar történelmi könyvek. Esténként azokat olvasgattuk, így menekülve a szomorúság elõl. Elterelte a figyelmünket a mindennapi szomorúságról, a valóságról. Küzdve küzdj, és bízva bízzál! – mondja az írás. Mi pedig küzdöttünk és bíztunk abban, hogy a mi sorsunk is jobbra fordul, csak ki kell várni. Ki is vártuk. A türelmes várakozásunknak meglett a gyümölcse. Mi is visszatérhettünk a szülõfalunkba, melyet oly sokszor emlegettünk. Szülõföldem szép határa, meglátom-e valahára?

Félelmem a kígyóktól Mindjárt az elsõ tavaszon a Pravec elvitt autóval a harmadik falun túli rétre. Az volt a dolgom, hogy a lekaszált szénát gereblyézzem össze. Amikor elment, egy ideig csak a környéket néztem. Meredek sziklák között kis, szûk völgyben terült el a rét. Neki is láttam a munkának, de nem sokáig, hisz az elsõ rend megbolygatásakor egy csomó, kis kígyó fordult ki belõle. Azt gondoltam, hogy csak itt vannak, de ahogy tovább mentem, ott is ugyanezt tapasztaltam. Minden rend alja tele volt 30-40 centiméteres kis kígyókkal.

Nálunk Gömörben csak elvétve lehetett a réten kígyókat látni, így én rettenetesen féltem tõlük.  Azonnal otthagytam még a gereblyét is, és elindultam vissza. Jobban féltem a kígyóktól, mint attól, hogy visszatalálok-e Malá Lhotára.

Az elsõ faluban csak azt hajtogattam, hogy Malá Lhota Pazderníková (így hívták a gazdaasszonyt), de így is eligazítottak, hogy merre menjek. A másik faluban is segítettek, és már meg is láttam a tanyánkat a hegy tetején. Mentem tovább, már csak egy sziklás, erdõs, kanyargós úton kellett átkelnem, mire jó sokára hazaértem. Késõ délután volt, mire hazaértem. A bátyám kérdezte is, hogyan tudtam egyedül hazajönni, de én meg se tudtam szólalni, csak sírtam. Gyalog. Mert féltem a kígyóktól.

A Pravec megint csak kiabált, hogy egész napom kárba ment, nem csináltam semmit. Na, Pista is felemelte erre a hangját. Mondta neki, hogy nem kellett volna engem egyedül otthagyni, hisz nem is ismerek ott senkit. Máskor meg elküldött ételt vinni a munkásoknak. Elmagyarázta, hol találom meg õket, de bizony én nem értettem egy szót sem. Mert nem leltem meg a munkásokat, az ételt visszavittem a konyhára. Megint csak én voltam a hibás, mert nem ismertem a környéket.

Nem fogták fel, hogy nem értem azt, amit mondanak. Nagyon elkeseredtem, ha õk nem értik a mi beszédünket, nekünk miért kell, megérteni az övékét. Ettõl függetlenül szorgalmasan tanultam a nyelvüket, de nem mindig árultam el, hogy értem a beszédüket.

Elsõ tavasszal a Pravec kimért nekem egy jó darab cukorrépaföldet. Elõször egyelni kell. Ezt nem órabérben fizette, hanem akkordban. Hát jó, mit számított az nekem! Úgyis dolgozni kellett, mindegy 184 volt, hogy hogyan. Azt mondta, hogy ez eltart két hétig, azután meg jön a kapálás, azért majd többet kapok. Kivitt a földre, majd kezembe adott egy félméteres kapát, hogy azzal dolgozzam. Mi, otthon, rendes, hosszúnyelû kapával dolgoztunk mindig. Pravec meg is mutatta, hogyan kell vele dolgozni. Térden állva, úgy kellett kapálni. Én erre nem szóltam semmit, de visszamentem a mi kapánkért, és azzal dolgoztam. Hiába is veszekedett velem, hogy ez így nem jó.

Egy hét múlva az én répám ki volt egyelve, úgyhogy nyugodtan otthon maradhattam, hiszen a második kapálásra még várni kellett. Meglátott a Pravec, s kérdi, hogy miért nem dolgozom kint a földön. Mondtam neki, hogy már befejeztem. Nem akarta elhinni, de miután kiment és megnézte, be kellett látnia, hogy tényleg elvégeztem a kiadott munkát. Persze mindjárt akart adni még egy akkora területet, de nem voltam hajlandó megcsinálni. Hiába volt minden szava, a kiadott munkát elvégeztem, többet nem vállaltam.

Jött a második kapálás. Azt mondja, hogy most órabérben fogja elszámolni a munkát, de közben azt gondolta, most is csak annyi ideig fog tartani, mint az elsõnél. De nem tudta még õ akkor, hogy órabérért csak annyit lehet dolgozni, amennyit fizetnek érte.

Elmúlt a tavasz, elérkezett az aratás ideje. Ott láttam elõször marokrakó-kötözõ aratógépet. Csupán csak a tábla szélét kellett kézi kaszával körül aratni, a gép után csak össze kellett hordani a kévéket. Az elsõ napon, amikor a cseh asszonyokkal dolgoztunk, nótaszóval hordták a kévéket. A nóta is arra a nótára emlékeztetett: „Fehér galamb száll a falu felett”. Mondták, hogy énekeljünk mi is. Pista szólt, hallod-e húgom, ezek is csak olyan nótákat énekelnek, mint otthon. Akik órabérért dolgoztak, azok a „Kossuth Lajos azt üzente” nótát fújták, míg az akkordosok: „Az a szép, az a szép…” kezdetû dalt. Ezzel kifejezték azt is, hogy a kezük milyen tempóban mozog a munkánál.

Mondtuk az asszonyoknak, hogy elõbb meg kell tanuljuk a dalokat, de aztán szép lassan kezdtük a Pistával mi is énekelni. Néztek is, hogy milyen hamar megtanultuk ezt a nótát. No, ekkor Pistával rázendítettünk a pattogósabb nótára, s a kezünket is hozzá igazítottuk. Haladt is a munka szépen. Mondtuk nekik, hogy a magyarok így szoktak dolgozni. Este szóltak az asszonyok, hogyha kijön a Pravec, nehogy ezt a nótát énekeljük.

Ott az aratás után nem csépelték ki a termést, csak késõ õsszel, mert ott még a szalmát is kévébe kötözték.

Nehéz munka volt. Nekem mindig a kévét kellett kötöznöm. A cséplõgép után volt a prés, úgy kellett arról leszedni. De a Pravec még azt is akarta, hogy ki is hordjam a kertbe, pedig a kötözést is alig gyõztem. Csépléskor, mikor besötétedett, mondta a Pravec, hogy még tovább kell dolgozni. Én meg annyira fáradt voltam, a kezemet is alig éreztem. Azt válaszoltam neki, nem vagyok hajlandó még tovább dolgozni. Elég volt kora reggeltõl estig.

Erre szemrehányást tett: a munka nem megy, de a vajas kenyeret fel tudom falni! Na, ezek után nem fogadtam el többé a vajas kenyeret, mindig visszaküldtem neki. Soha többé nem fogadtam el tõlük semmit.

Amikor az õszi munkákat elvégeztük, nekem a cseh lánnyal a favágás lett a dolgom. Nem voltam én a fahasogatáshoz szokva, odahaza sosem csináltam, de itt muszáj volt. Nehéz volt a fejsze, a fa meg görcsös. Bizony, nagyon sokszor a kezembe vágtam, nem is tudom én ezt elfelejteni, mert a mai napig látszik a hat heg a csuklómtól egészen az ujjakig.

Télen szalmakötelet készítettünk a csûrben. Szúrt a szalma, bele-belehasított a kezembe, de megvizezni nem lehetett, mert nagyon hideg volt. Fázott a kezünk, de nem volt más választásunk, csinálni kellett. A szalmaköteleket háromszor egymás után használták fel. Elõször a kézzel learatott búzát kötötték fel, másodszor a szalma cséplésekor, harmadszorra az apróra vágott gallyat kötötték csomóba, úgy raktározták el. Talán, ha emberségesebben bántak volna velünk, akkor másként emlékeznék, de így csak a keserû honvágy gondolatai jutnak az eszembe.

A faluba, vagy a városba csak a Pravec engedélyével mehettem be. Így legtöbbször anyánk intézte a bevásárlást, egészen jól boldogult már a magyarázkodással az üzletekben. Elmúlt egy év, amióta ott voltunk a csehek között. A nyelvüket már egyre jobban megértettük, de mégis idegen földön voltunk. Egyszer azt mondták a Kálosáról való Vargáék, hogy mennek haza látogatóba, nem mennék-e el én is. Persze, hogy vágytam én is a falumba, így a Pravectõl elkérezkedtem, hogy szabadság ideje alatt hazamennék.

A falunkban sok minden megváltozott. Más, idegen nyelvû népek lakták. A Magyarországra kitelepítettek helyébe onnan hoztak szlovákokat, akik bizony már másak voltak. De én megértem, hisz õk sem tehettek minderrõl. Fájó szívvel mentünk vissza Csehországba.

1948 februárja csupán annyi változást hozott a mi számunkra, hogy egy koronával több órabért kaptunk, és a szabadságpénzt is kiadták, de jobb bánásmódban nem volt részünk továbbra sem. Volt egy 185 szép fekete kutyánk, Pajtás volt a neve. Tudta azt mindenki, hogy a miénk, a magyaroké. Velünk volt a mezõn, bárhová mentünk is. Szép csillogó szõrû, kövér kutya volt. Második évben többször elõfordult, hogy nem találtuk. Mikor hazatért, mindig véres, sebes volt a nyaka. Tudtuk, hogy csapdába esett, de szerencsére mindig ki tudott szabadulni. Egyszer azonban hiába kerestük. Kérdeztük a szomszédokat, nem látták-e a Pajtást, de hiába, nem került elõ többé. Nagy sokára mondta meg a szomszéd falusi ember, hogy bizony a kutyát ne keressük, mert már megették. Még azt is elárulta, hogy kik. A szomszéd falu bírója volt az. Ott tartottak levágásra kutyákat, állítólag finom a húsa. Csak ne éppen a mi kutyánkat ették volna meg!

A második tavaszt töltöttük ott, s már nem voltunk olyan szomorúak. Reméltük, hogy szép lassan eljön a mi idõnk is, és talán hazamehetünk végre. Reménykedtünk folyamatosan, hogy lesz ez még másképpen is, nem maradhatunk örökre rabszolgák. Kell, hogy megelégeljék ezt az embert megalázó, megszomorító törvényeket, és mi is megszabadulhatunk a rabságtól. Összejöveteleinken is csak egymást biztattuk, bátorítattuk, reménykedtünk.

Sokan voltak olyanok, akik hazaszöktek, hátrahagyva mindenüket. De otthon mi várt rájuk! Ismerõsök, rokonok jóindulatára kellett támaszkodjanak, akkor amikor azok is szükséget láttak. Mi nem szöktünk.

Ha szabadon nem mehetünk, akkor maradunk, egészen addig, amíg az igazság gyõzedelmeskedik, s belátják, hogy igazságtalanság volt a magyarokat deportálni. Megtudtam, hogy mi volt az ára a deportálásnak 1948 tavaszán ismét elkérezkedtem a Pravectõl, hogy meglátogathassam az anyám testvérét, aki a Mladá Boleslav-i járásban lakott. Õk önként mentek ki, a férje mint munkafelügyelõ dolgozott egy gazdaságban.

Kislányuk született, elkelt egy kis segítség, meg aztán varrni is akartunk, amíg ott leszek. Szabadságom még volt, így nyugodt lehettem, hogy nem jön közbe semmi. Azonban nem tartott sokáig.

Egy hét múlva este felé megállt egy autó a nagynéném lakása elõtt, és kiszállt belõle a Pravec egy fegyveres csendõrrel. Durván rám ordított, hogy azonnal menjek velük, mert különben baj lesz. A nagybátyám kikérte ezt a durva hangnemet, és azt mondta, nem lehetne-e emberségesebben eljárni egy kiskorú leánygyermekkel szemben. Miért kellett csendõrrel jönni érte, gyalázat így bánni egy gyereklánnyal!

Szépen összepakoltam, és beültem az autóba. A csendõr kérdezte, hány éves vagyok. Amikor megtudta, tizenhét éves múltam, meglepetéssel fordult a Pravec felé, miért nem mondta, hogy kiskorú vagyok, mert nem lett volna szabad csendõrrel jönni értem. Akkor a Pravec hangosan rámordult a csendõrre, értem kifizette az 1500 koronát, joga van hozzám. Én meglepetéssel hallgattam ezt a beszélgetést, tehát valóban eladtak bennünket, mint a rabszolgákat. Kinek kellett az a pénz? Ki tette zsebre, azt a piszkos, júdáspénzt?

Amikor hazaértem, elmondtam, hogy mit hallottam a Pravectól. Elhûlve mondogattuk: eladtak bennünket, mint a rabszolgákat. Verje meg érte õket az Isten, ahogy csak megérdemlik! Leveleinket elkobozták, cenzúrázták. Egy vers elküldéséért büntetés és egy hónapi elzárás járt.

A 1948-as év elején egyre ritkábban kaptunk levelet otthonról. Csodálkoztunk is, hiszen ez idáig elég rendszeresen kaptunk híreket rokonoktól, ismerõsöktõl. Biztattak, hogy ne csüggedjünk, egyszer csak haza mehetünk, nem maradhatunk ott örökké. S akkor egyszer csak abbamaradtak a levelek. Nemsokára az okát is megtudtuk.

Egy szép napon idézést kaptam a sobotkai bíróságtól, hogy három napon belül jelenjek meg kihallgatási ügyben. Nem tudtuk elgondolni, hogy mi okból küldték nekem ezt a levelet. Bartos Idával mentem el, mivel õ jól tudott szlovákul. A bíróságon, miután minden adatunkat felvették, a kezembe nyomtak egy levelet, illetve egy verset, amely elég hosszú volt, s mondták, hogy olvassam el, és mondjam meg, ki küldte ezt nekem. Megismerem-e az írást? Persze, hogy azonnal megismertem a barátnõm írását, de nem szóltam.

Lassan, elgondolkozva olvastam a magyar deportálásról szóló verset, mintha nem is tudnám, hogy mi van beleírva. Egész nap faggattak, hogy kivel levelezünk, mit írnak. Írják-e, hogy szökjünk meg, vagy hogy ne dolgozzunk? Mindenre csak nemmel válaszoltam. Mondtam, hogy semmi ilyeneket nem írnak nekünk, meg különben is, mi nem szökünk meg. Vigyenek bennünket haza szabadon. Nem leszünk szökevények, elég az nekünk, ha deportáltak vagyunk.

A verset többször is a kezembe adták, hátha elszólom magam, s akkor fény derül az írójára. Ennek meg az lett az eredménye, hogy három versszakát kívülrõl megtanultam, s amikor hazafelé mentem, már fejbõl tudtam mondani. A verset aztán hamarosan megszereztem másoktól, akiknek még korábban meg186 küldték. Még ma is õrzöm, pedig jó pár év eltelt azóta. Leírom most is, csak azért, hogy más is megtudja, mit szenvedtünk, mi, magyarok ott, a szomorú idõkben.

Tompa Mihály, Gömör nagy költõje a múlt században egy verséért börtönbüntetést kapott. Kiszabadulásakor azt mondták: most kiengedünk, de többé ne legyen több Gólya. Ugyanez megismétlõdött közel száz év múlva is, 1948-ban. Akkor versírásért két leánygyermeket börtönöztek be. Egy hónapig voltak a tornaljai börtönben, míg egyenként ötezer korona fejében szabadlábra engedték õket. Mára rehabilitálták, és fejenként megítéltek nekik tíz korona kárpótlást. Egyikük sajnos már meghalt, de hozzátartozója beleegyezett a vers közzétételébe, úgyszintén a másik is. Vállalják a mai napig az igazukat. Gyurán Magda és Vass Ilona. Természetesen a vádirat szerint megsértették a falu nyugalmát. Pedig csak egy verset írtak.

Emlékvers a hazájukból kiüldözött magyarokhoz

Elmúlt a népeknek vérengzõ csatája.

Békés, nyugodt élet volt mindnyájunk vágya.

   A romok helyébe újat építettünk.

Csak sajnos, csalódás lett az osztályrészünk.

   Hideg téli estén, sok csendõr s katona.

Nagy teherautón jött hozzánk száz számra.

  Kihirdették rögtön a végítéletet.

Amiért magyar vagy, el kell innen menned.

Sírás, könnyhullatás a magyarság sorsa.

Elvész a Felvidék, ha nem fordul jobbra.

  Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet.

Kit erre, kit arra, kergetnek a szelek.

   Morvaország földje, Csehország fenyvese.

Szomorú magyarok könnyével van tele.

   Mindkét ország földjét magyar könny áztatja.

Verje meg az Isten, aki ezt csinálta.

   Ki üldözött testvér, tudom, fáj a szíved.

Hogy ott kell szenvedned, messze idegenben.

  Fáj a szülõfalud, kevés szép emléke,

Hol ringott mindnyájunk gyermeki bölcsõje.

   Kedves Édesanyád, kedves Édesapád.

Sóhaja száll hozzád, lágy esti szél szárnyán.