VIII. Akarsz-e meggyógyulni hamis gyászból?

Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaíd gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött. Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél – kezed összekulcsoltad - és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e? Bólintottál az ismerősöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán ő-rá gondoltál, amikor még élt...

Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt volna.

Valahogy így volt?

Vagy nem mehettél sehova, mert nem tudod, hol a sírja - és fájt, hogy nem mehettél sehova?

Vagy tudtad, hogy hol van, de nem volt elég pénzed az útra. És az idén is kopár marad a sír, és nagyobbra nő rajta a gaz.

Vagy minden pénzt megadtál volna - de nem mehettél - mert hát... nem mehettél. Csak emlékeztél. Talán egy kép előtt. Talán este, villanyoltás után, amikor már mindenki aludt - és akkor egy kicsit olyan volt, mintha élne. Így volt?

Mintha egy kicsit így lett volna.

Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk. Ezért emlékeznünk - szabad. Az emlékezés nem bűn. A virág a síron sem válik "bűn"-né. A halottak-napi "zarándoklás" sem bűn.

De az evangéliumi hívő ember számára kevés! Több is telhetne tőlünk.

Mi történnék, ha a halottak napja után számunkra egy ÉLŐK NAPJA is következnék?

Ha halottak napján úgy emlékezünk halottainkról, "mintha élnének"; mi lenne, ha megemlékeznénk azokról is, akik élnek - de számunkra mintha egy kicsit meghaltak volna?!

Mi lenne, ha ugyanolyan komoly szeretettel keresnénk fel őket, amilyennel felkeresünk egy sírt?

Halottak napja alkonyatán két asszony beszélgetett a temető kapujában.

Virágot árultak.

- Az egész kertemet beültettem krizantémmal, és a fele megmaradt. Ki veszi ezt meg már tőlem? Halottak napja után?

Bizony ki?

Mi történnék, ha egy evangéliumi hívő férj venne meg belőlük két szép hófehér szálat - a feleségének. Aki él, de kissé úgy, mintha már meghalt volna számára.

Kazal virágot kap majd, ha meghal. Életében nem kaphatna két szálat - tisztességnek, örömnek?

Halottak napja után "áron alul" is lehet már virágot kapni.

Félannyiért két-annyit is vehetnénk az öreg édesanyának, akinek álmában is mozdul értünk a keze. S nekünk ébren sem jut hetekig eszünkbe. Jól van ez így?

Jól van-e, hogy egy evangéliumi keresztény sokszor nehezebben találja meg öreg keresztanyja, vén tanára lakását, mint egy elhagyott sírt a temetőben?

Milyen sokszor és mennyi embernek mondottuk már életünkben: "Soha, de soha nem fogom elfelejteni..." "Örökre hálás leszek..."

Mi történnék, ha egyszer valóban fel is keresnénk őket: a halottaktól megmaradt néhány szál virággal - az élőket! A még élőket. Akik kissé már úgy élnek, mintha meghaltak volna.

Nem olcsó érzelgősség ez! Nem is szívünkre apellál a Lélek, hanem hitünkre.

Szeretteim, akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek azokra is, akik még élnek; hogy TI éljetek!

Hiszen mi már tudjuk, hogy a temető halottai nem "mintha élnének", hanem: élnek! Vagy így vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet erősebb, mint a halál.

De amíg élnek, addig felkereshetők és megtalálhatók egy "élők napján" pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél nagyobb Szeretet is - Aki elküldötte értünk Egyszülött Fiát, hogy éljenek általa ők is.

Mi történnék, ha a temető virágai beszélni tudnának, s mi azt megértenénk?

Talán így szólnának:

- Emberek nyelvén a nevem: krizantém. Angyalok nyelvén: "a rossz lelkiismeret virága". Mert az, akinek sírját díszítem, míg élt, soha nem kapott annyi szeretetet, virágot, mint most, az évnek ezen az egyetlenegy napján.

Volna virág, amelyik így beszélne:

"Aki itt fekszik - orvosi vélemény szerint szívbajban halt meg. De mi tudjuk, hogy a sokféle szeretetlenség miatt szakadt meg a szíve. Ezt kell most nekünk eltakarni..."

Lehet, hogy így beszélnének a virágok.

De az Ige biztosan ezt mondja: "Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell - egymást. " (1Jn 4,11) - Hadd tehessük hozzá: amíg nem késő!

Íme: az Ige nem érzelmi érveket sorol fel, hanem egyszerűen rámutat: ha így szeretett minket az Isten!

Hogyan szeretett hát?

Nem "mintha élt volna", s "mintha meghalt volna" értünk. Hanem valóban és egészen értünk élt és értünk halt meg - Fia, a Jézus Krisztus!

Ezért szabad nekünk úgy emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban és "egészen" élnek.

És azért kell az élőkről úgy "emlékeznünk", hogy - éljenek.

Sok szó esett már a halálról. Kevesebb a halottak napjáról. Még kevesebb az "élők napjáról". De szinte soha nem beszélünk a "gyász"-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról. (Arról az "úgynevezett" gyászról, amely a fényképésznek szól, amely első osztályú pompát és harmadosztályú sírt rendel, és kidűlt fejfát hagy maga után - nem is érdemes beszélnünk.)

Az igaziról azonban szólanunk kell.

Arról az igaziról, amikor "meg kell a szívnek szakadnia".

Vannak jóakaratú és hívő keresztények, akik szégyennek mondják a sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak Jézus követői számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte a benne diadalmaskodó Élő Jézus Krisztust. De éppen az ilyen diadalmas hitű tanítvány tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a könny nem szégyen! Hiszen Jézus is sírt Lázár fölött. Hogy nem illő a hősködés a koporsó mellett és nem jó dolog a fájdalom elnyomása sem. Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki, például testi betegség formájában.

Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen "Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak" (Mt 5,4).

Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban?

Mert van olyan gyász is, ami mögött már bizonyos lelki rendellenességet érzünk, s ezen túl hitetlenséget.

Egy szép és fiatal édesanya gyönyörű kislányát vesztette el. Ez a kislány volt a "mindene". Bevallása szerint "halálosan" szerette – ez meg is felelt a valóságnak. Majd megőrült a kislány halála után.

Idegkezelésen ment át, majd a lelkigondozóhoz került. A lelkigondozói beszélgetések folyamán kiderült, hogy a kislány szinte megszólalásig hasonlított édesanyjához. Kiderült az is, hogy az édesanya saját fiatalságát, önmaga tükörképét szerette benne. Önmaga jobb, szebb, javított kiadását. Az önszeretetnek volt ez igen finom, rejtett formája. A lelki azonosítás miatt történt, hogy nem "majdbelehalt", hanem majd "vele-halt" lányával.

Hosszú beszélgetések alatt szeretettel és tapintattal kellett szétoperálni a két lelket. Lemetszegetni az édesanyát önszeretetének erről a beteg gyászáról.

Az "azonosulásnak" olykor egészen döbbenetes formáival találkozik a lelkígondozó.

Egy idősebb leány, aki özvegy édesapjával élt, s csak apjának élt, annyira azonosult lelkileg vele, hogy amikor édesapja meghalt, halála után hat hónappal "megvakult". Szemorvosok véleménye szerint a szemének semmi baja nem volt, s a leány mégsem "látott".

Kiderült, hogy édesapja halála előtt valóban megvakult. Lányánál a pszichikai vakságot a tudatalatti identifikáció, azonosulás okozta.

Hosszú pszichológiai kezelés, lelkigondozói ráhatás, végül az Úrban való feloldódás kellett ahhoz, hogy újra lásson, és bekapcsolódjék az életbe.

Nem egyszer szélesíti ki és mélyíti el - szinte betegesen - a gyászt a rejtett bűntudat vagy adósság-érzés.

Egy asszony házastársa halála után szinte múzeumot vagy inkább mauzóleumot rendezett be férje szobájában. Órákig ült ott férje képe és használati tárgyai előtt, amelyről még a port sem volt szabad letörölni. Már-már az őrület határán mozgott ez a "kegyelet", amikor lelkigondozóhoz került. A nagyon lassan előrehaladó beszélgetések egyikén aztán kiderült, hogy férje - halála előtt - szemrehányást tett neki:

- Nem törődsz te velem!... - S mert férje vádjában volt némi igazság, a váratlan és gyors halál kalapácsként verte bele ezt a vádoló, szöges mondatot.

Isten valóban és legtöbbször nem a bűnért, hanem a bűnnel büntet.

Csak a teljes bűnbánat és bűnbocsánat szabadította fel az asszonyt az őrületes "kegyelet" és már-már jelentkező következményei alól.

Éppen ezért mertük leírni az előbb: sok krizantémnak inkább az a neve: "rossz lelkiismeret virága".

Be sok túl-drága és túl-díszes síremléket nem is márványból, hanem a megrendelő lelkiismeret furdalásából faragtak a kőfaragók...

Bárcsak észbekapnánk, és még életében szeretnénk azt, akit majd egyszer el kell temetnünk!

A gyász helyes feldolgozásához ajánljuk Gyökössy E.: Új élet az élet után c. könyvecske "Gyászunkban megvigasztal" fejezetét (Szent Gellért Kiadó).