VI. Akarsz-e meggyógyulni a magányosságra is?

  Igen! A magányosság kérdésének két oldala van. Előbb meg kell gyógyulnunk belőle, aztán meg kell barátkoznunk vele. Sőt: fel kell használnunk és át kell alakítanunk. Jézus Krisztus életének, és életétől elválaszthatatlan tanításának egyik titka az, hogy szembe ment a félelemmel és a szenvedéssel. És felhasználva ezeket, Lénye kohójának szent alkímiájával a félelmet győzelemmé, a szenvedést megváltássá változtatta.

De nemcsak a félelmet és a szenvedést, hanem a magányosságot is felhasználta; sőt tanítást is ad ennek felhasználására!

Gondoljunk csak arra, hány alkalommal vonul el önként tanítványaitól, hogy egy hegytetőn, a pusztában vagy a Gecsemáné fái között egyedül legyen! Milyen "új" erők áradtak belőle, ahányszor csak kilépett az önként vállalt "egyedüllétből", amelyet felhasznált! (Mt 14,23; 26,36. Mk 1,35)

A hegyi beszéd egyik "agyonprédikált" Igéjében különösen mély tanítást ad a magány keresésére, felhasználására és átalakítására: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. " (Mt 6,6)

Kétségtelen, hogy Jézus Krisztus, miután elmondotta, mit és hogyan imádkozzunk - a farizeusok maga-mutogatásával szemben elsősorban itt arról beszél: hol imádkozzunk. Vonuljunk vissza lelkünk kamrácskájába, hiszen a titkon lévő Isten úgyis látja az imádkozót és megfizet nyilván.

Kétségtelen, hogy ez az Ige első és alapjelentése. Már itt is, az Ige első jelentésében az egyedüllét felhasználására szoktat, tanítgat Jézus. De van ennek az Igének egy második, "titkos" jelentése is. Mysterion (misztérium) is ez az Ige, a mystesek (beavatottak) számára.

Nos, közelítsük meg ezt az első jelentés burkába zárt mysteriont, második jelentést, s egyben az "egyedüllét" felhasználásának s átalakításának ősi titkát!

Először is: Jézus korában nem volt mindenkinek tameion-ja, belső, zárt, ablaktalan kamrácskája. Legkevésbé azoknak, akik Jézust hallgatták. Ezeket hová küldi Jézus imádkozni? Magának Jézusnak sem volt. Hiszen "nincs hová fejét lehajtania. "(Mt 8,20)

Jézus olyat ajánlana, ami níncs mindig "kéznél", vagy ami nincs mindenkinek akkoríban sem, ma sem? Ez nehezen gondolható el! Itt tehát többről van szó.

Másodszor: vizsgáljuk meg az ősi szöveget Jézus kora s a Jézus előtti kor mysterionjai felől! Tudnivaló, hogy minden ókori piramis, ziggurat, ősi templom (a jeruzsálemi templomot is beleértve) mélyén vagy tetején volt egy úgynevezett tameion, zárt, ablaktalan helyiség, ahol az építők hite szerint Isten "lakott", és megjelent a beavatottak vagy a főpap számára. Ide rendszerint titkos folyosókon, lezárható labirintusokon, kryptéken keresztül lehetett és kellett eljutni. Elgondolkoztató, hogy a történelem-előttí korok ködébe vesző ókorban mindenütt így építették a szent helyeiket: Afrikában, Ázsiában, Amerikában az egymástól távol eső s egymásról nem tudó kultúrák. Külső templomtest; ezen belül titkos, lezárható, a külvilágot kizáró folyosó vagy egyenesen labirintusrendszer. Krypték, és belül vagy felül a zárt, ablaktalan tameion - a szentély!

Hogyan lehetséges ez? Csak úgy, hogy az ősi ösztönű ember, a homo magus (a mágikus ember) ösztönösen lénye struktúráját, önmaga belső rétegeződését vetítette ki kőbe, épűletbe. Kőbe formált mélylélektani ábra minden ősi mysterion helyiség!

A Mt 6,6-ban pedig ezt olvashatjuk: krypté (ajtódat) bezárva... menj be a te belső szobádba, tameionba! Lehetetlen nem érezni a legősibb mysterion-mozdulatot, amellyel a beavatott vagy a főpap a kryptén, a lezárható folyosón át bement a tameionba, a szentek szentélyébe, hogy ott a mélyek-mélyén találkozzék Istenével, aki titokban nézett rá és megfizetett neki nyilván.

Harmadszor: lehetetlen nem érezni, hogy Jézus az első jelentésen túl itt egy olyan tameionra is utal, amelyet Ő és bárki, akkor is, ma is, mindig és bárhol magával hord: önmagában. Lehetetlen rá nem eszmélni, hogy itt Jézus olyan valamit ajánl, amihez bárki bármikor hozzájuthat; a mai ember is, ha egy kis "lelki-ásatásra" vállalkozik: önmagába, befelé.

Mert mit cselekedett Jézus, ha találkozni, érintkezni akart az Atyával?

Elvonult tanítványaitól. Önmagában maradt. Vállalta a magányt, az egyedüllétet és felhasználta. Önmagában lezárta a külvilágot, és énjéből belépett Lényébe, a legbelső "tameionba", Lénye közepébe. Ott "beszélt" az Atyával. Ebből a tameionból lépett mindig úgy ki, hogy új erők, új ragyogás, új csodák áradtak belőle.

És az Ige, első jelentésén túl, nem ezt ajánlja nekünk? S nem erre van-e múlhatatlanul szükségünk? Ha nem akarunk kimerültek, felmorzsoltak, idegbajosok, lelki betegek lenni, esetleg "zárt-intézetbe" kerülni: olykor-olykor mi magunk zárjuk ki önmagunkat a zajból, a rohanásból, a magunk-diktálta tempóból! Merjünk időnként eszakadni az emberekről, félelem nélkül! Merjünk úrrá lenni nyáj-ösztönünkön, amely szerint csak az emberek között érezzük biztonságban magunkat. Merjük olykor lecsillapítani örökös tett-dühünket, s merjünk olykor ne csak tenni hanem lenni is. Hogy átélhessük: nem búgócsiga és kerékpár az ember, amelyik csak akkor működik jól, ha forog vagy tapossák - hanem akkor is, ha egyszerűen "van". Sőt éppen létének és van-ságának burkát kell olykor átlépnie - befelé. Lezárni a külvilágot, átlépni bizonyos gyakorlattal én-jét, hogy lénye közepébe kerüljön, a tameionba, ahol lénye már nem önmagára reflektál, figyel - hanem együtt lüktet a kozmosszal. Ahol hallatlan energiák áradnak. S ahol Isten a "titokban Van" és "Néz" és "megfizet nyilván". Mert itt és így történik a Lélek átömlése a lélekbe. Itt töltődik a Pneümé- a pszüchébe.

S vajon nem ez az a hely és ez az a Valaki, ami és Aki után olyan olthatatlan honvággyal vágyik az ember?!

Nem ez a találkozás és lélek-átömlesztés történt-e szüntelen minden nagy imádkozóval?

Nem ez a feltöltődés titka?

Nem erre vágyik-e az imádkozó Rainer Maria Rilke:

 "Tudom, jelen vagy Istenem, figyellek szüntelen,

adj jelt közelvagyok egészen.

Már csak leheletnyi vékony fal lehet közöttünk...

Hadd lépjek át!..."

De mindez nem arra csábít-e, hogy valami új misztikán keresztül újra a világtól való elvonulásra ösztökéljen? Hogy ezek után önmagunk belső lényének cellájába elzárkózva "elkülönüljünk"?

Távolról sem! Sőt! Ahogy Jézus Krisztus minden rövid elvonulásából új erő áradt környezete felé, úgy éppen ezek a befelé-fordulások tesznek bennünket alkalmasakká: szolgálatra, munkára, az életre - sőt a társas-életre!

Egy lakatos, egyszerű barátunk, akivel sokszor beszéltünk a tameionról, már hosszú idő óta az autóbusz sarkában végzi el ezt a befelé-fordulást, a külvilág rövid kizárását, én-je átlépését, a belépést lénye közepébe, s ott a "titokban lévő" és néző Istennel való

beszélgetést. És elmondta: Ha ezt meg tudta tenni, s nemcsak az autóbuszból lépett be a műhelybe, hanem a tameionból - akkor mindig csöndet, békét, nyugalmat, sőt erőt és lendületet vitt oda. Egész részlege másképp dolgozott és termelt, mint amikor csak az autóbuszból érkezett meg.

(A befelé-fordulás hogyan-jára az utolsó fejezetben visszatérünk.)

Íme: a magányból nemcsak kigyógyulni lehet, hanem az időleges és termékeny magányosság-ra is meg lehet gyógyulni! Elébe lehet menni: föl lehet használni. Új erők hátterévé válhat.

Sőt: az új élet - a másodszor születő élet alig nélkülözheti ezt.

Gondoljunk csak a tékozló fiú történetéből erre a döntő sorra:

"...Amikor azután magába szállt... " (Lk 15,17)

Ennek a mondatnak mysterionja tehát ez: "Amikor aztán lénye közepébe hazament, ezt mondotta:... " - Sőt: amikor aztán lénye közepében LÉTRE jött, azt mondotta: "...az én Atyámnak... "

Mi történt tehát a tékozló, elveszett fiúval? Egyszer igazán egyedül maradt, s talán egy forró kövön ülve és éhezve elindult befelé... énjén keresztül... lénye közepébe, s ott hazatalált. Amikor igazán "egyedül maradt", s eltűnt szeme elől a perzselt táj, a konda – lénye közepében tulajdonképpen "létre-jött". Rájött léte értelmére és ezentúl lényével hozzáért A Lényhez, akit mi Isten Atyának nevezünk.

A szöveg szerint, amikor lénye közepébe hazamegy, ott LÉTRE jön és utána megszólal, az első szó, amit kiejt, ez: -Az én Atyám!

Tehát még el sem indul az atyai ház felé, már összeér lénye az Atyáéval, és ezért indul hazafelé. Ez az elveszett fiú első hazatérése. Amikor feláll, és elindul - ez már csak ennek az áttételezése, kivitelezése. Az előbbi a Nagy Út. A vályútól - énjéig.

Énjétől - lényéig... A lényében - a Lényig. - Az utóbbi a "kis út": a vályútól a házig.

De a Nagy Út-hoz vállalni kell az "egyedüllétet." A gyógyító egyedüllétet - önmagammal és Vele.

Áldalak, Kedves Atyám, hogy a nagy Félelmetes: a magány felhasználható és átalakítható.

Köszönöm, hogy lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni magammal és Veled, és így embertársaimmal.

Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - és így embertársaimmal.

Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - hogy életesebb legyen

az életem.