Dusa Gáspár nyugdíjas tanár a csallóközi Megyercsen született 1922-ben. 

DUSA GÁSPÁR* FELVIDÉKIEK KITELEPÍTÉSE GYÖNKRE 1947-1948.

Szüleimmel és Rózsa húgommal 1948. április 30-án délelõtt rakodtunk be a megyercsi vasútállomáson, és május 12-én, több mint egy hetes tehervagonokban eltöltött utazás után érkeztünk meg Gyönkre. Új otthonomban 1948. szeptember 1-jétõl tanítói kinevezést nyertem, és nyugdíjazásomig itt dolgoztam és a mai napig is ebben a községben élek. A tanítóképzõt Komáromban kezdtem 1938/39-ben, majd tanítói oklevelet 1943-ban Léván szereztem meg. A tanári képesítést már a pécsi Pedagógiai Fõiskolán szereztem

1956-ban. Szülõfalumban, illetve a csehszlovák területeken a világháború után tanítóként már nem alkalmaztak, mert a magyar iskolák megszûntek, és 1946-tól fehérlapos, áttelepítésre váró család voltunk.

Szülõfalum, Megyercs község Komáromtól északi irányban tizenöt kilométerre Ekel és Keszegfalva vonalában az öreg Duna és a Vág-Duna között található. A község lakosai magyar nemzetiségûek. Községünkhöz tartozott a két kilométerre lévõ Violin puszta (Hegedûs puszta), amely a település külön iskolával rendelkezõ szlovák része volt. 1920 és 1925 között települtek szlovák lakói községünk határába.

Mivel számuk kevés volt (330 fõ), így közigazgatásilag Megyercshez tartoztak. A község lakosainak száma 1947. május 20-án 1449 fõ volt. Ebbõl a szlovák nemzetiségekhez tartozók száma Violinban 330 fõ.

Vallás szerinti megoszlás a községben: római katolikus 534, református 514, evangélikus pedig 71 fõ. A szlovákok mind katolikus vallásúak voltak. (…)

A község lakói túlnyomó részben törpe birtokosok, falusi nincstelenek, kevés középbirtokos. Mindannyian a földtõl remélték a megélhetést, a boldogulást. Iparosok csak a legszükségesebbek éltek a faluban:

asztalos, ács, kovács, kõmûves, cipész, nádverõ, és daráló malmos. Vegyeskereskedõ Semsei László és Dusa Rudolf, vendéglõs-kocsmáros pedig Semsei László volt. Korábban, két zsidó kereskedõ – Friem Ignác és Friem Sándor – is a faluban mûködött, de õk még a háború elõtt elköltöztek a faluból.

Két iskola mûködött a településen, külön épületben, külön két-két nevelõvel. Egy katolikus és egy református. A falu közepén emelkedett a viszonylag kis méretû református templom, melyben Sohár Kálmán református lelkész szolgált. A katolikus lakosság a szomszéd községbe, Keszegfalvára járt át vasárnapi misére, mivel katolikus templomunk nem volt. A házak többsége nádfedeles, gémes kúttal, nagy udvarral, istállóval, fészerrel, pajtával voltak ellátottak.

A második világháború befejezése után ismét a trianoni határvonalak váltak érvényessé. Ez azt jelentette, hogy a felvidéki magyarlakta területek ismét Csehszlovákiához kerültek. 1945. április 5-én a csehszlovákiai kormány Kassán meghirdette programját, melynek 8. fejezete kimondta, hogy a csehszlovák köztársaságot a német és a magyar kisebbség felszámolásával szláv nemzetállamként kívánják újjáépíteni.

Másfél hónappal késõbb a köztársasági elnöki dekrétuma a németeket és a magyarokat megfosztotta állampolgárságuktól. Elkezdõdött a két kisebbség jogfosztásának, üldöztetésének korszaka.

A csehországi kényszermunkára deportált megyercsiekrõl Sohár Kálmán református lelkész tájékoztatott.

Kivétel nélkül mezõgazdasági vidéken voltak elhelyezve, részben uradalmakban, részben kisebb gazdaságokban mint kommenciós cselédek. A Szudéta-vidéken ezekbõl a magyarokból nincsenek, vagy csak elenyészõ számban. Legsûrûbben az Elba menti síkságra kerültek, a határvidék felé számuk fokozatosan csökkent. Megyercsbõl 50-60 személyt vittek el.

A deportálás 1946. november végén következett be, amikor éjszaka teherautók jelentek meg az elõre kijelölt házaknál. Három napi élelemmel, kevés ingósággal, ruházattal összegyûjtötték azokat a családokat, akik nem voltak áttelepítésre kijelölve. Ezek az emberek földdel nem, vagy csak igen kevéssel rendelkeztek.

Incidensrõl nem hallottam, hiszen a védtelen családok az erõszakkal szemben tehetetlenek voltak.

Másnap a faluban félénk suttogással mondogatták egymásnak az otthon maradottak, ki hiányzik, kit vittek el. Elõfordult, hogy két-három személy az útról hazaszökött, vagy más helyre bujkált el.

A lakosságcsere keretében a felvidéki magyarok kitelepítése Magyarországra 1947. április 12-én kezdõdött és 1948. december 22-én fejezõdött be, bár szórványosan még a következõ év folyamán is történtek áttelepítések. Az áttelepítés végrehajtása elõtt a községben kisebb csoportokban idegen emberek 161 jelentek meg, akik Magyarországról jöttek Békés megyébõl Tótkomlósról, Pitvarosról és környékérõl.

Feltûnõen nézegették a házszámokat, házakat, portákat és amelyiket megfelelõnek tartották azt megjelölték.

A helyi szlovák hatóság engedélyével az áttelepüléskor a megjelölt házba beköltözhettek. A költözködés idõzítésére vall, hogy a családi ház elhagyása után egy-két órájára már a betelepített magyarországi szlovák családok foglalták el a lakást. Ezek az emberek egymás között is magyarul beszélt. A szlovák hatóságok szlovák nyelvi tanfolyamokat rendeztek számukra, hogy folyamatosan szlovákul tanuljanak meg beszélni. Az áthozott ingóságuk igen csekély dolgokból állt. Rendszerint egy teherautó rakományból tevõdött ki, amit kevés bútorféleség, baromfi és egy-két kecske jelentett.

Közvetlen a háború utáni idõszaktól a közigazgatást a községben a Národný výbor (Nemzeti Bizottság) látta el, élén a starostával, bíróval. A nagyobb üzemek vezetõi mellé felvigyázót – správcát –állítottak, aki az állam érdekeit képviselte. Magyar iskolák nem mûködtek. Az iskolák szlovák nyelven nyíltak meg ott, ahol tanító volt. A zûrzavar nagy volt ebben az idõben, hiszen a telepítés híre, riadalma állandóan ott lebegett minden magyar család környékén.

Az iskolás korú gyermekek egy részét a szülõk Magyarországra hozták, hogy a tanulásban el ne maradjanak, vagy az ott maradott magyar tanítókkal magán úton taníttatták. Ezek a gyermekek egyszerre több évfolyamból is letették az osztályvizsgát. A nagyobb része természetesen nem tanult, õk az áttelepítés után próbálkoztak koruknak megfelelõ osztályvizsga letételével. Ezt a magyar tanügyi hatóságok hatékonyan segítették.

A lakosságcsere-egyezmény aláírását követõen, 1946 tavaszán elkezdõdött a helyi výboroknál az áttelepítésre javasolt személyek, családok összeírása Elsõsorban azok jöttek számításba, akiknek családi házuk, földtulajdonuk volt. Az összetartozás érzését lassan a bizonytalanság érzése váltotta fel a község lakosságában. Egyre jobban kiélezõdtek a családi problémák is. Megtudták, hogy kit telepítenek át, ki marad. Így történt meg a családok, szülõk, nagyszülõk szétszakítása. Az idõsek maradtak, a fiatal családok áttelepítésre kerültek.

Voltak vagyonosabb helyi lakosok, akik vagyonuk elvesztését féltették és próbáltak visszamaradni úgy, hogy aláírták az állítólagos szlovák származásuk igazolását kérelmezõ reszlovakizációs íveket. Ezeket az embereket a falu lakossága megvetette, nem jó szemmel nézték a sorsukba már-már beletörõdõ magyar családok. A telepítés helyérõl sem volt még tudomása az áttelepülõknek, csak annyi, hogy a kitelepített németek helyére és az áttelepülõ szlovák családok helyére kerülnek. Ez is növelte a bizonytalanság érzését. Az összeírások után kiosztásra került az úgynevezett fehérlap, ami azt jelentette, hogy hivatalosan is áttelepítésre van kijelölve a személy vagy család. A telepítés megkezdéséig több alkalommal is volt vagyoni összeírás, leltári felvétel magyar és szlovák részrõl egyaránt.

Szeretném bemutatni a község lakóit, felsorolva a jellegzetes családneveket. Voltak családi nevek, amelyeket többen is viseltek.

Valamennyi család református vallású volt.

Például Balogh István, András, Kálmán, Károly;

Bese Károly, István, Kálmán, Gyula,

Dezsõ, Lajos, Imre, János;

Toma Károly, Jenõ, Lajos, Géza;

Beke Lajos, Gyula, Béla, László, Dániel;

Kotton Sámuel, József, András, Gyula, Károly;

Farkas Károly, Ferenc, Gyula, Dezsõ, Gáspár, Géza, János, Pál;

Szoboszlai Elek, Zsigmond, Pál, Károly,

Máté, Jenõ; Berecz István, Pál, Zsigmond.

Kisebb család is szép számmal akadt:

László Ferenc, Péter; Jakab Ferenc, Ede; Kemény Zsigmond, Forgács Jenõ, Károly; Sohár Kálmán, Gõcze Lajos, Czöpek István, Váradi István, Kiss Ede, Bartalos Imre, Horváth Károly, Szente Antal, Gyula, Szeder Károly, Jenõ; Szi Ferenc. Római katolikus családok voltak: Kasznár Gáspár, Gyula, Géza, József, Vince; Ilcsik János, Imre, Kovács Imre, Géza; Dusa Gáspár, Rudolf, Antal, Kálmán, István, László Ferenc, Béla; Herdics János, Ferenc, Antal; Lengyel Sándor, Ferenc; Semsei László, Zoltán; Lovász Kálmán, István; Árvai Sándor, Zoltán; Fanó Géza, Sándor; Kosztolányi Gáspár, Gyula, Béla; Závodszki János, Lajos, Gyula; Molnár István, Putyera Jolán, Irma; Agg István, Laki József, Bedecs Dezsõ, József, Németh Lajos, Tóth Ignác, Cunyi Ferenc. Természetesen még többen is laktak a faluban, de nevük emlékezetemben már kissé elhomályosult.

Ahogy közeledett az áttelepítés ideje, úgy nõtt a lázas készülõdés. Nagy rakodó ládák készítése, szegelése, ruházat, iratok rendezése, kisebb és nagyobb házi értékek becsomagolása, szalma, széna bálákba való kötése, fafûrészelés, zsákok varrása, gabona és takarmányféleségek zsákokba, ládákba való mérése, stb. A szomszédok, ismerõsök ilyenkor szívesen segédkeztek, hogy az indulás idejére rendben legyen minden. 162

A költözés-berakodás napját elõre pontosan meghatározták, erre az idõpontra megfelelõ mennyiségû üres vagon állt a költözködõ családok rendelkezésére. Magyarországról nagyméretû pótkocsis teherautók jöttek, ezek álltak be az udvarokba, ezekre raktuk fel az ingóságokat, ládákat, állatokat, ezek vitték ki az állomásra, hogy ott ismét átrakodhassunk a részünkre kijelölt tehervagonokba.

A rakodások alkalmával nem egy helyen kisebb nézeteltérések voltak a jelen lévõ szlovák ellenõrök és a berakodó magyar családok között. Például egy-két felszerelési eszközt nem engedtek feltenni az autóra.

Ezekben az incidensekben a megoldást a jelen lévõ magyar sofõrök jelentették, akik határozott fellépésükkel döntöttek és a szóban forgó anyag, felszerelés gyorsan felkerült az autóra. Jólesett a szíves segítség.

Elérkezett az utolsó teherkocsi indulása is. Lassan kigördült abból az udvarból, melyet nagyapáink hagytak ránk, mely szülõházunk volt. Könnyes szemmel búcsút intettünk a szülõföldnek, a kedves, fáknak, bokroknak, falunak, ismerõsöknek, rokonoknak. Bizonytalan, de mégis bíztató reménységgel indult el a hosszú szerelvény, melyen nyolc-tíz család ingóságai várták az új otthonba való elhelyezésüket.

Megyercsrõl Komáromba, majd onnan Érsekújvárba, Párkányon keresztül Szob határállomáson jöttünk át Budapestre. Itt az elsõ vagonirányítónál a Békés megyei Medgyesbodzás és Elek községek nevét olvastuk. Majd egy-két napos rendezõ-pályaudvaron töltött idõ után megváltozott menetirány. Tolna megyébe Hõgyész kirakóállomásra irányítottak bennünket, majd innét két napos várakozási idõ után visszairányítottak a szomszédos Keszõhidegkút-Gyönk vasútállomásra, mint végleges kirakóhelyre. Itt már várt a helyi Telepítõ Bizottság (Vincze György volt a Bizottság elnöke) és a hozott leltár arányában elkezdõdött az üres lakóházak kiutalása Gyönkre, valamint a környezõ községekbe.

Megyercsrõl Gyönkre a következõ családokat telepítették: Semsei László, Semsei Zoltán, Tóth Ignác, Dusa Gáspár, Dusa Rudolf, Dusa László, Kasznár Gyula, Závódszki János, Závódszki Lajos, Farkas Ferenc, Farkas Géza, Farkas Dezsõ, Jakab Ede, Bartalos Imre, Szoboszlai Elek, Szoboszlai Máté, Simig Imre. Megyercsrõl Gyönkön kívül több más községbe is telepítettek családokat.

Szakadátra: Ilcsik Imre, Németh Lajos, Bercz Zsigmond, Dusa Kálmán, Czunyi Ferenc;

Mórra: Molnár Sándor, Kannár Gáspár, Végh Ferenc;

Udvariba: Szoboszlai Pál, Szoboszlai Károly, Farkas Károly, Farkas Zsigmond, Forgács Lajos, Szente Gyula, Szente Antal, László Péter;

Belecskára: Herdics János, Herdics Ferenc, Herdics Antal, Lengyel Sándor;

Isztimérbe: Ilcsik János, Horváth Károly; Pusztavámra: Kiss Ede, Sohár Kálmán, Csöpek István, Vasi András;

Nagyigmándra: Kasznár Gáspár, Kasznár Géza, Kasznár Vince;

Szõnybe: Kasznár József, Kasznár Géza; Nagyszékelyre: Szeder Károlyné, Szente Gyula, Horváth Sándor, Toma Géza.

Természetesen vannak családok, akik szétszéledtek az ország területén, beköltöztek a fõvárosba vagy elkerültek az Alföldre és beolvadtak a városok, falvak közösségeibe.

Más felvidéki településekbõl Gyönkre telepítettek nevei:

Keszegfalváról: Nagy István, Kottai Károly, Kondé Lajos, Kondé Ráfael, Sajkovics András, Sajkovics Dezsõ, Lengyel J.

Perbetérõl: Gyén András, Gyén Miklós, Bathó Ernõ, Pálinkás Márton, Pálinkás Jónás

Érsekújvárból: Erdész Károly, Erneszt István, Csudai József (Zseliz)

Jókáról: Nagy Sándor, Nagy Árpád, Nagy János és Nagy László; Kiss Elek, Görgy István, Tesinszki István

Nagysallóról: Mészáros Gyula, Mészáros Géza, Raczkó István

Martosról: Balla András, Balla Tibor, György István, Ötvös István

Zsitvabesenyõrõl: Furuglyás Géza, Kecskés Géza, Bartal Antal, Bartla Géza, Szollár Menyhért, Pridalkó

Géza, Horváth Géza, Uzsák István, Recska János, Recska Lipót, Bálint József

Nemesócsáról: Maros Béla, Bajcsi J., Bernát

Ekelbõl: Szabó Szidónia, Szabó Ferencné

A felsoroltak közül néhányan már nem tartózkodnak a községben, más vidékre, településre mentek, vagy idõközben elhaláloztak. A mi családunkat Gyönkre telepítették a József Attila utca 522. szám alatti házba, mely Steitz János helybeli sváb lakosé volt. Õt nem telepítették ki, csak másik kisebb házat jelöltek ki részére. Amikor megérkezett az elsõ teherautó az udvarba, a régi tulajdonos még a lakásban volt kevés 163 holmijával. Csendes tudomásulvétel után elköszönt és átadta a lakóházat. A ház az 1900-as évben épült, vert, tömött falai egy méter magasságig vizesek voltak. Nehezen, de beletörõdtünk ebbe a rossz cserébe, az otthonhagyott új, 1936 és 1938 között épült házunk helyett. A kirakodás, helykeresés után egy hét múlva megindult a földosztás. Az áttelepült lakosok 10-15 kataszteri hold földet kaptak a község határában.

Igavonó állataink igen nehezen szokták meg a húsz-negyven méter magas dombok mûvelését. A dûlõ utakon sokszor elõfordult, hogy felborult a megrakott kocsi, vagy elszaladtak a lovak, összetörték a kocsit.

Alig szoktuk meg földjeink helyét, mûvelését, megalakult a községben az elsõ termelõszövetkezet, ide még kevesen léptek be, de 1959-ben már mindenki a tsz-t választotta. Igaz sok rábeszélésre volt szükség, de elindult a község a közös gazdálkodás útján. Három tsz alakult: a Petõfi, a Béke és a Vörös Csillag. Az egyesülés után a Petõfi Tsz fogta össze a község lakosságát és mûvelte földjét.

Az 1950-es években megindult a kulturális élet is. Lassan kezdett összeszokni a sok helyrõl Gyönkön letelepedett nép. Így Gyönk lakossága a betelepített felvidéki családokból, az itt maradt sváb és magyar lakosokból, az Alföldrõl ide települtekbõl (Csorvás, Kisköre), erdélyi menekültekbõl, délvidékrõl ide telepített csángókból tevõdött össze. Az egymás megismerését és megbecsülését segítették a mûvelõdési házban bemutatott táncok, színelõadások, székely-felvidéki és sváb lakodalmas, járási kulturális bemutatók, vetélkedõk. Az emberek egymás iránti megbecsülését saját munkájuk szabta meg, ez lett az értékmérõ, így indultak be a társadalmi szervezetek is.

Az 1946-48-as idõszak sok bajnak és panasznak volt a forrása, de megelégedés hangját is meg lehetett találni azokban a megnyilatkozásokban, melyek egyrészt az áttelepítést végzõ hivatalos tényezõk, másrészt az áttelepítettek részérõl hangzottak el. Hosszú ideig tartott, amíg gyökeret eresztettünk, de mára kialakult Gyönkön az új közösség. Hiszen nem az a fontos, hogy ki honnan jött, hanem hogy építsük ezt a hazát.

Persze az ember nehezen szokja az új környezetet. „Kaptunk szõlõt, bor is van, de nincs benne nóta!”– mondták az áttelepült megyercsiek Móron (Kasznár Vince). Ez a szólás mélyen jellemezte a hangulatot. Még sokáig nem találták helyüket az áttelepültek, nem tudták megszokni a Dunántúl hepehupás, dimbes-dombos tájait. Szinte minden nap haza, a régi házra, az otthoni tájra, vidékre gondoltak.

Ezt csak tetézte az egymásnak suttogva mondogatott hír: „ … rövidesen hazamegyünk! Vissza lehet menni!” Gyönkön a helybeli lakosok többsége kárörvendve nézte vergõdésünket, kárunkat, bajunkat.

Megmosolyogták kezdeti tévedéseinket, hibás döntéseinket, kudarcainkat. Például ha feldõlt a szénával megrakott kocsi a domboldalon, ha elszaladtak a lovak a kocsival, ha savanyú lett a bor. „Felülrõl jött „jöttmentek”, minek jöttek ezek ide?”

A pártbeliek sem törõdtek senkivel. Jó lett volna az együttérzés, a megértés, a biztatás, a mellénk állás. Csak voltunk, mint aki magára van hagyatva – majd lesz valahogy. Telepítés idején hivatalos egyének azzal nyugtatták az áttelepülteket, hogy a leltár értéke szerint fognak adni házat, ingatlant. Ha ez nem sikerül, úgy a magyar állam forintban kiegészíti és kifizeti a különbséget. Vártunk, vártunk, de nem így történt, a kiegyenlítés elmaradt. Nehéz volt az élet. A boltokban, vásárban szinte volt minden, de pénzünk az nem volt, és drága volt minden. Nagyon sokat kellett dolgozni, hogy legyen betevõ falat és még másra is jusson.

Ezért nehezen ment az elsõ tszcs-be való belépés. A közösben sem volt eredmény, csak dolgozni kellett, a tsz nem tudott fizetni. Így most már az eddig még háznál lévõ kocsi, ló sem volt a gazda tulajdona.

Ez nem lehetett vonzerõ. A faluban sokan szedték a sátorfájukat és elköltöztek más vidékre: Semsei László, Zoltán, Kondé Ráfael, Sajkovics stb. Legtöbben Komáromba, Szõnybe, Tatabányára és környékére távoztak a jobb megélhetés és az elveszített szülõföld közelségének reményében. Ilyen érzelmekkel zajlott le újkori népvándorlás. Az enyhülés csak tíz-tizenöt évvel késõbb , az 1960-as évektõl jelentkezett…. 164

* A tanulmány A mi falunk címû sorozat harmadik részeként jelent meg a Mozgó Világ 2003. 7. számában (91–94). Szövegét a szerzõ szíves engedelmével adjuk közre, amiért ezúton is köszönetet mondunk.