UDVARD GERGELY LAJOS* UDVARD – BONYHÁD

„...el sem tudták képzelni, hogy az õsi földrõl õket el lehet zavarni.”

1945. március 29-én érkeztek hozzánk az orosz csapatok. Egy éjszakai pihenés után már tovább is mentek Pozsony, Prága és Berlin felé. Udvardon az átvonulás után békehangulat volt. Az oroszok visszaállították a trianoni határokat, de a községben a bírót és az elöljáróságot bízták meg a rend helyreállítására. A csend és a béke rövid ideig tartott. 1945. április 1-jén kiürítették az egész falut. A lakosságnak öt kilométeren belül nem volt szabad letelepedni. Három hétig tartott a kilakoltatás, mert Udvardon rendezték be az orosz

fõhadiszállást. Földalatti irodákat építettek, de hogy kik és hogyan, azt senki nem tudta meg.

Szülõfalum a háború vége felé teljes tudatlanságban élt, mert a rádiókat a nyilasok összeszedték. Az elsõ rémhírek azért már megérkeztek. Tudomásunkra jutott például, hogy a szlovákok 1944. augusztus 20-ára tervezték a felkelést, amelynek egyik célja az volt, hogy hatszázezer magyart áthajtsanak az Ipolyon és a Dunán. Tiszta szlovák nemzeti államot akartak létrehozni. A németek azonban tudomást szereztek errõl, és kegyetlenül megsemmisítették az egészet. A hír már félelmet okozott a lakosság körében.

Igaz, senki sem hitte el, hogy ilyen megtörténhetett volna. A magyarok számára sajtó, rádió, vagy más tájékoztatás nem volt. A rémhírek minden nap, minden változatban jöttek. A falu parasztgazdái nem törõdtek semmivel, rendületlenül szántottak és vetettek, mert el sem tudták képzelni, hogy az õsi földrõl õket el lehet zavarni.

A kilakoltatás három hétig tartott. Ezt követõen a rend és nyugalom helyreállt. Az elöljáróság a magyar iskolákat is beindította. A csendõrök és a národný správcák június 1-jén szállták meg a falut. A községházát, postát, üzleteket, mindent, még a borbély- és szabómûhelyeket sem hagyták ki.

A deportálások 1945 szeptemberében kezdõdtek. Folyamatosan jöttek, és vitték a kijelölt személyeket, családokat a vagonokba. Itt már a szegényebbek is sorra kerültek. Ez idõ alatt senkinek sem volt nyugodt éjszakája, mert nem lehetett tudni, kinek a háza elõtt állnak meg a katonai ponyvás autók. Az 1946 februárjáig terjedõ idõszak a falu vészkorszaka volt. Télidõben, hidegben-fagyban, fûtetlen vagonokban, kicsi gyermekekkel utazni, elképzelhetetlen szenvedés volt. Sehol hideg vagy meleg ételt nem kaptak, négy-öt napi utazás után érkeztek Csehországba, ahol a módosabb parasztok vásárolták õket. Akik féltek ettõl a sorstól, azok átszöktek Magyarországra, mert a csehek ezt nem tiltották. Akiket háborús bûnösnek tartottak, azokat többször próbálták áttenni a határon, de a magyarok nem fogadták be õket.

Akiket lakosságcserére kijelöltek, azok 1946. október 26-án kapták meg a pozsonyi magyar meghatalmazottól az igazolványt, a fehérlapot. Ebben tudatták, hogy az áttelepítettek listájára kerültünk, védelmet kapunk, és minden kötelezettség alól felmentenek bennünket. A második értesítés 1947. október 25-én érkezett, ebben már azt közölték, hogy 1947. december 12-én telepítenek át bennünket. A csomagolást elkezdtük, de a tél beköszönte miatt a kitelepítésünkre csak 1948 márciusában került sor. A rémálom március 8-án a szobi határátkelõhelyen fejezõdött be, ahol a kezünkbe adták a 8338-as személyi lapot, amely igazolta, hogy a család minden tagja Magyarországon otthonra talált. A hidas-bonyhádi vasútállomásra március 13-án este 20 órakor érkeztünk meg. A lakosságcsere vagy inkább számûzetés így ért véget.

A szülõföld odaveszett, de Magyarországon új otthonra leltünk. A pacsirták márciusban itt is a kikeletrõl énekelnek.

Gergely Lajos visszaemlékezését közli László Péter: Fehérlaposok címû könyvében (Bonyhád, 2003. 68-69.). Kötetünkben a szerzõ szíves engedelmével adjuk közre, amiért ezúton is köszönetet mondunk. 138