SZENTMIHÁLYFA MANDÁKNÉ KISS KATALIN SZENTMIHÁLYFA – TUHNICE – SZENTMIHÁLYFA

„Azt remélték, hogy a lakosságcserével elszlovákosíthatják a magyarlakta területeket.”

125. Szívügyemnek tartom azokat a sérelmeket és megaláztatásokat, amelyeket a dédszüleim és a nagyszüleim átéltek a múltban a Beneą-dekrétumok érvénybelépése után. Én középiskolai tanuló vagyok, aki leírja ezeket a megrázó és szörnyû dolgokat. Remélem, ilyen többé nem fordulhat elõ, és nem kell átélnünk semmilyen háborút sem. Egy felvidéki kis faluban, Szentmihályfán lakom. Itt születtem, itt élnek szüleim és anyai nagyszüleim, akik szenvedõ alanyai voltak a kitelepítésnek. Szentmihályfa magyarlakta kis község a Csallóköz szívében. A dunaszerdahelyi járáshoz tartozik. Körülbelül 750 lakosa van. Dolgos emberek lakják, akik igyekeznek szebbé tenni kis falujukat. A falu közepén áll a hozzávetõleg 500 éves római katolikus templom.

Nagyanyám, Mandákné Kiss Katalin még ma is könnyes szemmel emlékezik a háború utáni idõszakra.

Itt éltek szüleivel és két bátyjával együtt a faluban. Dédszüleim végigszenvedték a két háborút, és abban reménykedtek, hogy majd sorsuk jobbra fordul. A katonákat étkeztetni, szállásolni kellett. Nagyanyáméknál pékek laktak, akik innét jártak a helyi iskolába, amelyet bezártak, és helyette pékség mûködött.

Anyai nagyapáméknál gyógyszerraktár volt. A raktárost étkeztetni kellett, innét vitték a gyógyszert a különbözõ alakulatok számára. Az iskolát bezárták és a katonaság foglalta el. Késõbb meg is nyitották, csak rövid idõre, sok volt a légiriadó, ezért hazaengedték a tanulókat. Ebbõl kifolyólag a tanítás hiányos maradt. 1943-ban, az akkori plébános leszedetett a templom négy harangjából kettõt, és felajánlotta a német hadseregnek, hogy olvasszák be s készítsenek belõle fegyvert. Azóta is csak két harangja van a szentmihályfai templomnak, amit fõleg az idõsebb emberek sajnálnak.

1947-ben a Beneą-dekrétumok alapján sok családot kitelepítettek a faluból. Voltak, akiket Magyarországra, voltak, akiket Csehországba vittek el. Nagyanyámék este 6 óra körül kapták meg az értesítést, az úgynevezett „výmert”, hogy szedjék össze legfontosabb holmijaikat és bútoraikat. Egy katona állt a házuk elõtt, hogy ne tudjanak megszökni. Éjjel csomagolták össze a holmikat. Élelmiszert, állatot, gabonát tilos volt vinni – amit a mai napig sem kárpótoltak számukra –, mondván, hogy a házukba költözõ partizánoknak kell a megélhetéshez. Õk lakták a házaikat, és használták a földjeiket.

Másnap reggel 6 órakor teherautó állt meg a házuk elõtt. Felpakolták õket – dédapámat, Kiss Gábort, feleségét, született Perényi Emíliát, két fiukat, Sándort és Barnabást, valamint a lányukat, Katalint, az én nagyanyámat –, és a 15 fokos hidegben marhavagonokban szállították õket Csehországba. A vagonokban dermesztõ hideg volt, a kannában megfagyott a víz. A gyerekeket dunnákba csomagolták, hogy meg ne fagyjanak. Úticéljuk a Karlovy Vary melletti Tuhnice volt. Agyonfagyva, éhesen érkeztek meg az állomásra.

Egy erdész vitte el õket a szállásukhoz. Egy bérház lett az otthonuk, ahol azelõtt németek laktak, kiket szintén kitelepítettek Csehországból. A házban nagy hideg, nagy rendetlenség fogadta õket. Az ablakok és az ajtók nem szigeteltek jól. Vízért a kúthoz kellett járniuk. Mindenki attól félt, hogy visszatérnek a régi tulajdonosok. Ezért azt a parancsot kapták, hogyha éjjel valamilyen zajt hallanak, akkor üssék le az illetõt, hogy a régi tulajdonosok ne próbálkozzanak a visszatéréssel.

Az ottani életbe nehéz volt a beilleszkedés, mivel a cseh nyelvet nem ismerték. Nagyanyám iskolába járt. Itt kezdte el a negyedik osztályt. Mindig jól tanult, és példaképként állították osztálytársai elé, akik, bár értették a nyelvet, de lusták voltak tanulni, míg õ megtanulta, de sokszor nem is értette, mit tanul. Két bátyja tizenöt és tizenhat évesen az erdészetnél dolgozott a dédapámmal együtt. Dédanyámnak volt a legnehezebb, õ otthon maradt fõzni a családnak. Õ szlovákul sem tudott, így nagyon nehezen tudta magát megértetni a boltban és a piacon. Az ottani emberek sokszor kinevették, de mindig akadt olyan is, aki segített rajta.

Élelmiszert és ruhanemût csak jegyre kaptak, a bérek nagyon alacsonyak voltak, az áru ki volt szabva a családokra. A helységben orvos nem volt, csak a közeli városban, ott viszont nem tudták megértetni magukat. 126

Ezt az új lakást össze sem lehetett hasonlítani az otthon hagyott, takaros kis házzal. A kis családi gazdaságot az állatokkal együtt, ami abban az idõben a biztos megélhetést biztosította számukra. Az otthoniakkal ritkán, levélben tartották a kapcsolatot. Örültek minden hírnek, ami otthonról érkezett, s abban reménykedtek, hogy nemsokára viszontlátják szeretteiket. A faluból több családot is kitelepítettek.

Különbözõ helyeken voltak elszállásolva. Vasárnaponként a templom elõtt gyülekeztek és buzdították egymást a kitartásra. Ha levél érkezett hazulról, nagy dolognak számított, de féltek is, mert akár ki is végezhették õket érte. Az ottani két év nehéz, szenvedéssel, gyötrelemmel teli esztendõ volt. Dédapám megbetegedett és rokkantnyugdíjas lett. Nagyanyám bátyja, Sándor, tüdõbajt kapott, és nem térhetett haza a többiekkel. Gyógykezelésen maradt még két hónapra Karlovy Varyban.

1949 tavasza meghozta a várva várt visszatérést. Nagy örömmel indultak haza, semmiképpen nem akartak ott maradni. Dédanyám nagyon erõs asszony volt, összecsomagolta a családot, és elindultak haza vonattal. Az itthoni látvány nagyon elszomorította õket. Eddig a házukban egy partizán család lakott.

Mindent tönkretettek, az ablakok ki voltak törve és pléhvel kifoltozva. Az állatok, élelmiszer, gabona nem voltak már meg. Dédanyám a családot a testvéréhez vitte addig, amíg a házukat lakhatóvá tették. Öten laktak egy kis konyhában, ez kb. fél évig tartott.

Lassan, pár év elteltével minden visszaállt a régi kerékvágásba. Már nem teljesen egészségesen – dédapám és nagyanyám bátyja megbetegedett –, de a család mégis együtt volt. A faluban lassan megalakultak a termelõszövetkezetek, ahol, bár kevés pénzért, de munkát találhatott a lakosság. Késõbbiekben dédapám is itt kapott munkát. Nagyanyám és bátyja Pozsonyba jártak dolgozni. Az idõsebb testvér, Sándor pedig Dunaszerdahelyre.

Akiket nem érintett a deportálás, azoknak is nehéz volt az életük, és ki voltak szolgáltatva. Többnyire mezõgazdasággal és állattartással foglalkoztak. Mindebbõl azonban bizonyos mennyiséget be kellett szolgáltatniuk. Disznóvágáskor tíz kilogramm zsírt, bõrt kellett leadni. Továbbá tejet és tojást. Így nehéz volt a megélhetés. Rádió csak nagyon kevés háznál volt, itt is csak a híreket hallgatták. Újság ez idõ tájt nem járt a faluba, csak a városban lehetett hozzájutni.

Az életszínvonal csak az 1968-as évek után kezdett javulni a faluban. A háborús évek és a deportálás sok ember életét keserítette meg. Hosszú idõbe telt, míg újra lábra tudtak állni. A Beneą-dekrétumok alapján kollektív bûnösséggel vádolták a magyar lakosságot. Sokan egy tollvonással kitelepítettek lettek, és megfosztották õket vagyonuktól. A csehszlovák hatóságok célja az elszlovákosítás volt. Azt remélték, hogy a lakosságcserével elszlovákosíthatják a magyarlakta területeket. Ez azonban nem sikerült nekik. A korabeli rendeleteket, dekrétumokat, törvényeket máig nem érvénytelenítették itt Szlovákiában. Idáig még egy kormány sem mutatott hajlandóságot arra, hogy ezt a törvényt eltörölje, és kárpótolja a kitelepítetteket.

Ez nagyon fájdalmas a magyarság számára. Senki nem akar ezzel az üggyel foglalkozni, még a Magyar Koalíció képviselõi is elzárkóznak a kérdés egyértelmû rendezése elõl. Számomra érthetetlen, hogy a 21. század elején, egy demokratikus államban nem törlik el egyértelmûen az ilyen törvényeket, s az elszenvedettek nem kapnak sem bocsánatkérést, sem kárpótlást.

Lejegyezte: Vízkeleti László