SZALKA CZÓDERNÉ SZÍRÓ ILONA (1941) SZALKA – PODBOØANY

„ ...egy volt a sorsunk a kitelepített németekével.”

124. A Beneą-dekrétumnak én is szenvedõ alanya voltam. Igaz, hogy akkor még csak hatéves voltam, de a történtekre jól emlékszem. Mert a múltat nem lehet elfelejteni, sem kitörölni annak az emlékezetébõl, aki ezt átélte. Igen, 1946. decembert írtak akkor, amikor a második világháború borzalmai után azt hittük, békében ünnepelhetjük a második karácsonyt, Jézus születését. A várakozás csak remény maradt. Mert az akkori nagyhatalmak döntöttek sorsunk felett. Aztán csak késõbb tudatosult bennem, hogy miért. A szüleim parancsba kapták, hogy minket is visznek Csehországba.

Néhány napot adtak a csomagolásra. Ami élelem, ruhanemû, takaró (dunyha, pokróc) volt, egy katonai teherautóba felpakolták. A rokonoktól, ismerõsöktõl sírva búcsúztunk el. A párkányi vasútállomásra vittek, ahol egy teherszállító vagonba raktak fel bennünket a szerény holminkkal együtt. A vagonban nem volt fûtés, a meleget csak a leheletünk adta. Hogy ne érezzük magunkat egyedül, még egy családot raktak oda három kicsi gyerekkel. Mi öten voltunk testvérek, és abból négyen tíz éven aluliak.

Az út sokáig tartott, mert a szerelvényt többször mellékvágányra tolták, így órákig álltunk, vesztegeltük a nagy hidegben. Számunkra egy örökkévalóságnak tûnt, amíg odaértünk, nem emberhez méltó körülmények között – négy-öt napon át tizenkét ember számára a vagon volt a háló, az ebédlõ! A kis- és nagydolgainkat is ott végeztük el. Mai szemmel nézve a legszigorúbb elítéltnek is különb sora volt.

Aztán végre megérkeztünk a végállomásra, Podboøanyba, ami szudétanémet terület volt. Ott mindenkinek ki kellett szállni a vagon mellé, ahol a gazdák már vártak ránk. Mi is ott álltunk a térdig érõ hóban, 20- 25 fokos hidegben, olyan öltözékben, mint amilyen akkor, a front után került. Azokat a családokat választották ki elõször, ahol több volt a munkaerõ. Mert olyan volt az, mint a vásár, ahol a rabszolgákat válogatják. A sokgyerekes családok maradtak utoljára. Így mi is.

Azóta már eltelt néhány évtized, de azt a telet nem felejtem el soha. Fõleg azt, hogy mennyire fáztam, és már majdnem csonttá fagytunk, amikorra mi is sorra kerültünk. Minket, gyerekeket egy lovas kocsiba raktak, és egy kis faluba vittek, Podboøanytól tizenöt kilométerre. Ott édesapám és legidõsebb testvérem, aki akkor tizenhat éves volt, állatokat gondoztak, nyáron a mezõgazdaságban dolgoztak. Édesanyám nemigen tudott munkát vállalni, neki otthon került dolog. Én ott lettem volna tanköteles, de mivel a faluban nem volt iskola és a cseh nyelvet sem értettük, így nem jártunk iskolába. Sokáig úgy tûnt, mintha másik bolygón élnénk. Ha üzletbe vagy orvoshoz mentünk, úgy mutogattunk, mint a süketnémák.

Némi vigaszt csak az otthonról kapott levél vagy csomag adott. Sok idõ kellett ahhoz, hogy földolgozzuk magunkban a traumát. Fõleg, ha arra gondoltunk, hogy a németek, akiket számûztek onnan, visszajöhetnek. Mert minket az õ házukba helyeztek, és féltünk, hogy majd bosszút állnak rajtunk. Pedig egy volt a sorsunk a kitelepített németekével. Egy különbséggel. Õk soha nem jöhettek vissza hazájukba.

Ezt csak késõbb tudtuk meg, de mégis féltünk!

Sokan nem is tudták megszokni a távollétet, hazaszöktek. Mi azonban nem mertünk, mert kockázattal járt. Próbáltunk megbékélni sorsunkkal, és megvártuk, amikor majd hazavisznek. Az ott eltöltött idõ alatt sok jó barátság szövõdött a magyarok között. Sokan voltak Galánta környékérõl, akikkel még hazajövetelünk után is sokáig tartottuk a kapcsolatot.

Egy kormányválság kellett ahhoz, hogy hazajöhessünk. 1949 tavaszán külön szerelvény várt ránk, és akkor már rendes személyszállító vonaton utaztunk.

Az idõsebbek már nem élnek, de akik még vagyunk, néhány ezren, arra várnak, hogy ezért a meghurcolásért valami módon kárpótoljanak minket. Mert amit leírtam, az tény és való. Ez történt sok ezer magyarral 1946-ban. Nagyon remélem és bízom abban, hogy soha többé nem érhet minket nemzetiségünkért és magyarságunkért ilyen sérelem. Adja Isten, így legyen!