NAGYSALLÓ KISS SÁNDORNÉ BORZA GIZELLA NAGYSALLÓ – BONYHÁD, APARHANT, NÉMETKÉR, MONOSTOR

„A reszlovakizálás éjszaka volt, hogy ne tudják, ki tagadja meg a magyarságát.”

117. Nagysallón, 1931-ben születtem. Az elõdök is itt laktak, itt éltünk Léva, Zseliz közelében. Földmûvesek voltunk, mint mindenki a faluban. Más munka nem is volt. Szüleim 16 hold saját földön gazdálkodtak, meg még felesben béreltek földeket. Itt jártam iskolába, és dolgoztam a ház körül. Fõleg a fõzésben vettem részt. A család összetartott, és a rokonok is. Apámnak lova volt, õ segített a rokonoknak, a rokonok ennek fejében más munkában segítettek be. Szõlõnk is volt, hét kilométerre tõlünk. Apámnak mindig voltak lovai Nagysallón: két ló, a Lenke és Olga, két csikó. A németek elvitték. A Lenkével nem tudtak úgy elmenni elõttünk, hogy ne jött volna be hozzánk. Addig nem ment tovább, míg be nem jöhetett a pajtáig. Ott megfordult, és kiment az udvarból, aztán mehettek tovább.

A szülõfalumban termeltek kendert. A Garam folyóba hordták áztatni. Ez eltartott egy hétig. Nagy terméskövekkel nyomtatták le a kendert, hogy ne vigye el a víz. Így áztatták. Aztán csomókba szedték, nagy köröket írtak vele a fej fölött, hogy lerázzák róla a leázott, lerohadt részeket, és csapkodták a vízbe.

Így tisztították meg a kendert. Azután törték, tilolták. Nagy élmény volt a Garamba járni – fürödni is lehetett benne. Az egész falu magyar volt, csak a szomszédban lévõ fényképész volt szlovák.

1947-ben nagy változás következett be életünkben: a kitelepítés. Nagy fájdalom és nagy törés volt ez. El kellett hagyni a szülõházat, szülõfalut, rokonokat és a szülõföldet. Kondorosról, Szarvasról jöttek emberek, hogy kinézzék, kiválasszák, melyik ház kell nekik, amikor a magyarokat – akik magyaroknak vallják magukat – kitelepítik. A reszlovakizálás éjszaka volt, hogy ne tudják, ki tagadja meg a magyarságát.

Volt, akinek ráment az egész vagyona, hogy otthon maradhasson, ám mégis el kellett hagynia a falut.

Kaptunk „fehérlapot”, értesítést, hogy nekünk menni kell, mert van, akinek jönni kell. Nagy ládákat csináltak az emberek, amibe berakták a holmijukat, hogyha menni kell, kész legyenek.

Jöttek a magyar teherautók, azokra pakoltak mindent. A rokonok segítségével fölpakoltunk. Kivittek az állomásra, bevagoníroztak bennünket. Nagy szerelvénnyel jöttünk, az állatok, gazdasági eszközök is ott voltak. A házat üresen hagytuk magunk mögött. Az autók a temetõ mellett jöttek el. Nagy volt a sírás, mindenkinek volt ott halottja. A rokonok hoztak nekünk süteményt, ennivalót, mindenki valamit hozott, mert mi már nem tudtunk fõzni. A széna- és szalmabálás vagon a mozdony után volt kapcsolva. Állandó félelemben jöttünk, mert a mozdonyból hulltak a szikrák, mi meg locsoltuk a szénát állandóan.

A vonat hétfõn indult, és pünkösd szombatján értünk Bonyhádra. Közben Szobon és Budapesten megálltunk. Nem tudtuk, hová visznek bennünket. Bonyhádon a családfõket fölszólították, menjenek velük, és megmutatják, hová, melyik házba költözhetünk. Ki volt jelölve, kit, hová visznek. Kivagoníroztunk. Hét vagonban volt a holmink. Hoztuk a vetõgépet, szecskavágót, fogast, ekét és az állatokat. Mindent, ami a gazdasághoz való. Elkenõdtünk, mikor mondták, hogy egy német házába kerülünk. Ez egy kisebb falu volt.

Négy családot költöztettek ide. De volt közülünk olyan, aki tanyára ment lakni, elhagyott tanyára.

Szóval, megérkeztünk Bonyhádra. Széjjelakasztották a vagonokat, egyik rész erre, másik arra. A Tanácsházáról jöttek megmutatni a kijelölt földünket. Mi harminckét darabban kaptuk meg a földet.

Cölöpöket rakott le a Papa, hogy tudjuk, melyik a mienk. Május volt, nagyon gazos volt a föld, a répát elõször le kellett kaszálni, akkora volt a gaz, csak azután lehetett egyelni. A falu nagy része csángómagyar volt, kevés német, meg mi. Közben ugyanis a németeket elvitték onnan.

Jól éltünk, mert hát dolgoztunk. A húgom ott járt iskolába. Semmi nem volt a faluban, csak egy picike bolt. Édesapán kilenc kilométerre járt Bonyhádra kocsival a piacra. Aztán Aparhanton telepedtünk le. Ott is földmûvelésbõl éltünk, meg állatokat tartottunk, volt tehén, ló, disznó. A tehenünk törzskönyves volt, huszonöt liter tejet adott naponta. Csarnokba hordtuk a tejet. Volt olyan, hogy lefölözték a tejet, és a fölözött tejet vissza kellett hozni. Ha túrót csináltak, a savót visszavettük fillérekért, és ezzel neveltük a disznókat. Szüleim ügyesek voltak, iparkodtak.

118 Ott is a háztartásban dolgoztam. Késõbb a határba is mentem dolgozni. Dohányt is termesztettünk.

Édesanyám font, szõtt. Õ készítette elõ a fonalat. Tolnában mindenki termesztett kendert. A rét végén folyt egy egészen kis patak, mindenki ott áztatta meg a kendert. Kiteregették kis „sátorba” a csomókat, mikor kiszáradt, törõszéken feltörték, és akkor tilóval megtisztították, aztán vasfésûvel megfésülték a kendert. Ezt a házaknál megfonták, a finomabbjából vásznat szõttek: törülközõ, konyharuha, abrosz készült. A vastagabbjából zsákot, szõnyeget készítettek.

Segítettem édesanyámnak. Apránként megtanultam hímezni is. Tizenhárom-tizennégy évesen már hímeztem dísztörülközõt. Édesanyám unokahúga nagyon jól értett a hímzéshez, és õ megtanított engem is. Ma is õrzöm ezeket a darabokat. Szeretem magam körül látni, megtartottam, mert visszaidézõdnek a fiatalság emlékei.

A magyarországi szlovákokat vitték át oda, ahol mi laktunk, ahonnan áttelepültünk. Nekik azt ígérték, hogy mindent kapnak, minden ott lesz a házban, a kamrában, a pajtában. És várt rájuk a nagy üresség. Õk úgy utaztak a vagonokban, hogy a közepére asztalt tettek, letakarva. Sarokban a kecske. Meglepõdtek, amint odaértek, mert semmi nem volt a házaknál. Reklamáltak is a tanácsházán, hogy nem ezt ígérték nekik.

1961-ben idejöttünk, Monostorra. Ide is vagonnal jöttünk. Az állomásról lovaskocsik hoztak idáig.

Édesapám az elemgyárba ment dolgozni, majd a vasútra és végül a vízmûhöz, innen ment nyugdíjba.

Én Németkéren laktam még egy ideig, mert 1950-ben férjhez mentem a szülõfalumból való Kiss Sándorhoz. Õket is kitelepítették. Szüleim tavasszal, mi õsszel jöttünk el. Ahol laktunk Tolnában, az a ház egy német emberé volt. Rossz volt a németnek, mert nem lakhatott a házában, de rossz volt nekünk is, hiszen tudtuk, hogy az övében lakunk. Össze is jártunk velük. Aztán, igaz, sokallta az árát, de megvásárolta a saját házát tõlünk.

Szentpéteriek vettek házat Monostoron. Õk beszéltek rá bennünket is, hogy mi is jöjjünk ide. Húgomékkal jöttünk házat nézni, Petróékét is néztük, aztán megvettük a Sós-villát. Mivel itt volt és van mindenünk, hazánknak tekintettük, tekintjük ezt a földet. Húgom Komáromban él, de itt van telkük, nyaralójuk.

Nekünk 4 000 öl volt a területünk: szilvás, szõlõ, szántó. A területrendezéssel földarabolták a telket. Maradt a ház a szilvással és a szõlõ. Ezen a területen építettek a fiamék családi házat. Még maradt rendezni való terület. Szüleim és férjem már nincsenek közöttünk. Nem maradtam magamra: unokák, dédunokák vesznek körül. A család ma is összetart, összedolgozik. Ismerik a történetünket. Elmondásokból, fényképrõl. Elfogadtak az itt élõk, Monostor az otthonunk lett. Remélem, nekik nem kell ilyen eseményeket átélni, és az õ családtagjaiknak nem kell majd kényszerbõl új otthont, új hazát elfogadni.

Lejegyezte: Iglódi Attiláné