MARTOS JÓBA JÁNOS (1923) MARTOS – GYÖNK, KOMÁROM 111

„Mi, felvidékiek sehogyan sem tudtunk belenyugodni a sorsunkba.”

Egy ezer lelket számláló kis faluban születtem Ez a kis falu Martos, a Zsitva és Nyitra folyók torkolatában található. A település már a tatárjáráskor létezett, amikor még a folyók nem voltak szabályozva. Ingoványos, mocsaras terület volt. A tatárok elõl ide menekültek õseink. Fõleg halászattal foglalkoztak. A földmûvelés csak a folyók szabályozása után kezdõdött. A földek nagyon gazdag búzatermõ földek.

Az elsõ világháború után, amikor Masarykék megalakították a Csehszlovák köztársaságot, Martos is Csehszlovákiához került. Szinte az egész falu földmûveléssel foglalkozott. Volt református templom, és alsó és felsõ tagozatú református iskola is. Én ott jártam ki a nyolc osztályt az 1930-as években. A színtiszta magyar iskolákban voltak szlovák órák is, amelyeket nem vettek szigorúan. Így nem is tanultuk meg a szlovák nyelvet. A bizonyítványokat szlovákul és magyarul állították ki. A településnek volt még magyar könyvtára, kultúrháza is, amelyben a fiatalság magyar színelõadásokat tartott. Az akkori fiataloknak sokat kellett dolgozni a mezõgazdaságban. Akkoriban a magyarságot még nem üldözték Szlovákiában.

A hivatalokban is a hivatalnokoknak kötelezõ volt a magyar ismerete. Ez az idõszak a magyar parasztságnak kedvezõ volt, mert a termékeit jól el tudta adni. Az iparcikk meg szintén olcsó volt. Egy mázsa búza árából az ember tetõtõl talpig fel tudott öltözni.

Amikor 1938 õszén Horthy Miklósék visszafoglalták a Felvidéket, Martos diadalkapuval és virágszõnyeggel várta a magyar katonákat. Mivel a településnek országútja nem volt, és esõs idõ volt, akkor õsszel nagy volt a sár. Így három szakasz huszár jött a faluba. A kocsma elõtt egy nagy hordó bor volt megcsapolva, és mindenki annyit ivott, amennyit akart ingyen. Egy hétig tartott a mulatás. De ezzel az idõszakkal szerintem már el is kezdõdött a második világháború. Nemsokára az én apámat is behívták, meg másokat is magyar katonának. Jöttek a többi megszállások és kellett az ember. Mivel én voltam a családban az idõsebb fiú, énrám maradt a sok mezõgazdasági munka. 1944-ben már én is és apám is katonák voltunk, meg a lovakat is elvitték a háborúba. A háborúból én is, apám is szerencsésen hazakerültünk, de ló nem volt egy sem. Mind elvitték.

A Felvidéket a nagyhatalmak ismét Csehszlovákiához csatolták, így a mi kis falunk is odakerült. Hazatértek a háborúból a munkaszolgálatosok is, és õk lettek az elsõ kommunisták. Õk lettek a falu vezetõi is. 1946-ban a háborúból hazatért fiatalok megnõsültek. Ez a Csehszlovákia már nem az a Csehszlovákia volt, amely az elsõ világháború után. 1946-ban egy este szlovák katonák érkeztek teherautókon a faluba.

Körülfogták a falut, minden utat lezártak. Mi észrevettük, hogy mi készül, én egy barátommal elbújtunk a kert bozótosába. A szüleink 40-50 év közötti emberek. Õk nem bújtak el. Õk a csehszlovák hadseregbe voltak tényleges katonák. 1946-ban azonban Csehszlovákiában volt egy összeírás, és õk mind magyarnak vallották magukat. Ezért a katonaság a helyi vezetõkkel összeszedte õket, teherautón az állomásra vitték, és az ott elkészített marhavagonokba rájuk zárták az ajtót. Napokon keresztül tartott, amíg Csehországba vitték. Ott a piacon árulták a cseh gazdáknak, mint az állatokat. Voltak, akiket családostul elvittek. Azután a cseh gazdák hazavitték õket, mezõgazdasági munkával foglalkoztatták. Dolgoztatták kora reggeltõl estig. A szállásuk az istálló volt. Fizetést nem kaptak. Fél év múlva a saját költségükön hazaszöktek.

1947-ben Martoson is kiosztották az úgynevezett fehérleveleket, majdnem az egész lakosságnak.

Hiszen az összeíráson mindenki magyarnak vallotta magát. Ezen a fehérlevélen az állt, hogy a csehszlovák–magyar csereegyezmény alapján õket Magyarországra telepítik. Ezek után örültünk is, meg féltünk is. Annak örültünk, hogy most már Csehországba nem visznek bennünket, de attól féltünk, hogy a Szent István ezer éve alatt õseink által összegyûjtött földek elvesznek. És ez be is következett. Hiszen a parasztembernek a vagyona a földje volt, ha volt pénze, földet vett. 112

Martosnál az elsõ csoportba hat családot jelöltek ki az 1948. május 5-i telepítésre. Ezek a családok soron kívül megkapták a vagyonukkal a telekkönyvi kimutatásokat, és a leltárosok minden családnál minden ingatlant, még a fákat is felleltározták. De késõbb rájöttünk, hogy ennek semmi értelme. Idõt adtak a csomagolásra, melyben a rokonok is segítettek. A Balla családban a legidõsebb Balla ez idõ alatt felakasztotta magát. Õ így otthon maradt, eltemették.

Közben már megjelentek a Magyarországról önként jelentkezõ, szlováknak mondott családok. Ezeknek szinte semmijük sem volt. Csak a nagy csehszlovák propaganda nyomására a jobb élet megteremtése érdekében jöttek Szlovákiába. Õk a szlovák kormánytól már a vonaton kaptak 100 000 korona gyorssegélyt.

Az én szüleim egyik házát is egy bányászcsalád kapta meg, és vele az 1938-ban épült 60 méter hosszú L alakú, megtöltött gazdasági épületeket, meg az 50 hold földet. A földeket bevitték ott is a termelõszövetkezetbe, de a haszonbérbõl õk ma is könnyen élnek. Mivel a szüleimnek két háza volt, mert egyiküknek se volt testvére, én már a feleségemmel meg hat hónapos kisfiunkkal külön laktunk. Mivel azonban az összeírásnál én is szerepeltem a listán, így nekünk is mennünk kellett.

1948. május 5-én megjelentek a magyar rendszámú Mateosz-teherautók rakodókkal, de ott volt a szlovák csendõrség is. Ezek az emberek mindent felraktak, és vitték a tizenöt kilométerre lévõ hetényi állomásra. Ott az elõre elkészített marhavagonokba mindent beraktak, semmit nem kímélve. Egész nap tartott, mire a hat családot bevagonozták. Megtelt egy egész szerelvény.

A feleségem szülei, három testvére és mind a hat családnak a rokonsága ott volt elbúcsúzni, várták, hogy elinduljon a vonat. Már este volt, de a vonat nem indult. Sírtunk mindannyian. Nekem még most is hullanak a könnyeim, hogy ezeket a sorokat leírom ennyi év után. Én annyira szerettem a falumat, én még mindig martosinak mondom magam. Este azután a rokonok hazamentek lovaskocsikkal. Mi meg a marhavagonokba berendeztünk szalmazsákokból fekvõhelyeket, a sparhelt kéményét a vagon ablakán kivezettük, és csináltunk fõzési lehetõséget. Kellett, mert ott volt a hat hónapos kisfiú is. Valamikor éjjel indult el a vonat.

Szobnál léptük át a határt. Az irány Tab volt, de Szobnál megváltoztatták, Keszõhidegkút-Gyönk lett. Szobon egész nap álltunk, mert a csehszlovák koronánkat itt váltották át forintra. Egy magyar forintért 14 koronát kellett adni. Szobról megint valamikor éjjel indultunk, Pesten keresztül. A sok zötykölõdésben szinte minden összedõlt a vagonokban. Ahol megálltunk, azonnal szaladtunk vödrökkel vizet keresni az állatoknak. Vizet a vagonokban nem tudtunk tárolni. Az asszonyoknak a teheneket is meg kellett fejni, mert a kicsiknek a tej is kellett.

Nyolc napig tartott ez a kényelmetlen utazás, már minden összedõlt, mire megérkeztünk a keszõhidegkút-gyönki állomásra. Gyönk onnan kilenc kilométerre van Az állomáson szintén bizottság fogadott bennünket, meg a Magyar Mateosz-autók a rakodókkal együtt. A bizottság itt megadta a szállítóknak a címet, hogy kit, hová vigyenek. Ismét késõ este lett, mire behurcoltak bennünket egy sváb udvarba. Az udvar közepére mindent ledobáltak, még a sváb is ott volt, meg az állatai is. Ennek a svábnak két háza állt egymás mellett egy bejáróval.

Mi a kisebbiket kaptuk meg, a szüleim mellett külön házszámmal. Már késõ este volt, mire beértünk Gyönkre. A sok holmi az udvaron összedobálva. Az állatokat be tudtuk vinni az istállóba a sváb állatai mellé, mi meg szalmazsákokra feküdtünk, és elaludtunk, mert annyira ki voltunk merülve.

Heteken keresztül rakodtunk. A sváb is elvitte az állatait. Õ kapott egy kisebb házat, amelyet a volksbundisták otthagytak. Õket már 1946-ban kitelepítették Németországba. De õk csak egy csomaggal mehettek, a ruháikat és némi élelmet vihettek magukkal. Ezeknek a lakásait már elfoglalták a Romániából érkezõ magyarok, meg helyi telepesek is voltak Orosházáról. Õk megkapták a kitelepített volksbundisták lakásait teljes berendezéssel, állatokkal együtt. A felvidékiek csak üres lakásokat kaptak.

Ezután jött a földosztás. Egy Moldovából menekült Vince bácsi nevû ember volt a földosztó. Õ volt a kommunista vezér. Õ írni, olvasni nem tudott. Csak keresztet tett. Egy lovaskocsi vitte a határba a tisztviselõnõket, akiknél a földtulajdonosok telekkönyvi névsora volt, és azok mondták, hogy melyik föld kié. Itt már nem számított, hogy Csehszlovákiában ki mennyit hagyott, itt mindenki 15 holdat kapott. A minõség meg attól függött, hogy a Vince bácsinak ki mennyi bort adott. Mert a kocsi, amelyen a tisztviselõnõket vitték, a saragla mindig tele volt borosüveggel. A Vince bácsi ezt iszogatta egész nap. Mi meg gyalog mentünk a kocsi után a határba, mire megkaptuk a 15 hold földet.

Gyönk határa dimbes-dombos, és mi, csallóköziek ehhez nem voltunk hozzászokva. Úgyhogy ha mentünk a lovaskocsival a határba, egynek mindig a kocsi után kellett menni, hogy a küllõk közé rakja a 113 durungot, fékezze a kocsit, mert elsodorta volna a lovakat. A román telepesek is, meg a magyar telepesek is 1948-ban már kezdtek elvándorolni a faluból a városra. 1948-ban megjelent egy újság, amelyet már a felvidékiek jelentettek meg, õk is írták, a címe Új Otthon. Nagyon nagy keletje volt az egész országban.

Azonban nem sokáig tartott, mert olyan cikkek is megjelentek benne, amelyek az akkori kommunista Rákosi-kormánynak nem tetszettek, és betiltották.

Mi, felvidékiek sehogyan sem tudtunk belenyugodni a sorsunkba. Állandóan összejártunk beszélgetni, hogy mit is kellene tennünk. Lassan kezdtük felélni a hazulról hozott pénzünket. Itt csak a svábok tudtak gazdálkodni, mert azok ökrökkel dolgoztak. Nekünk meg könnyû lovaink voltak. Ezek nem bírták a hegyeket. A kitelepítés 1948 augusztusában megszûnt, amikor Beneą Jánost meggyilkolták.* Úgyhogy utánunk már nem is nagyon hoztak felvidékieket. Így a feleségemnek otthon maradtak a szülei, meg a három testvére. Én 1949 februárjában eljöttem Komáromba vonattal, mert én már itt ismerõs voltam.

Nagy nehezen találtam egy albérletet egy idõs néninél, akinek volt egy szoba-konyhája. A konyhában lakott egy háromtagú család, mi meg a fél szobát foglaltuk el. A másik fél szobába meg az idõs néni lakott.

Mi hárman voltunk. Akkor már a fiunk egyéves volt. 1949. március elsején már Komáromban laktunk.

Szerencsére még volt annyi pénzünk, hogy Keszõhidegkúton tudtam egy vagont bérelni, amivel eljöttünk Komáromba. Mielõtt eljöttünk, én Szekszárdon a földhivatalnál bejelentettem, és így az állam a kisházat is eladta, és a földeket sem telekkönyvezték a nevemre, mert a telekkönyvezés valamikor 1954 táján volt.

Apám is leadott a 15 hold földbõl, csak annyit hagyott meg, amelyen takarmányt termelt az állatoknak. A lovakkal inkább fuvarozni járt az útépítésre.

Az öcsémet elvitték katonának, utána pedig elment Dunapentelére az építkezéshez. Õ sok évig legényszállón lakott. Amikor felépült Dunaújváros, ott maradt a gyárnál és kapott ott lakást. Megnõsült, és ma is ott lakik. Mi Komáromban albérletbõl albérletbe mentünk, úgyhogy mióta megnõsültem, 1946 óta hét helyen laktunk. Amikor a fiunk hároméves lett, felvették óvodába, a feleségem is elment dolgozni. Én közben szakmát is tanultam.

Az ötvenes években szerettünk volna visszatelepülni a Felvidékre. Be is adtam a kérelmemet a Belügyminisztériumba. Egy alkalommal behívattak Tatabányára, a belügyi osztályra, és nagyon csúnyán beszéltek velem a nyomozók. A kérelmemet elutasították. Tizenkét évig laktunk albérletben, sokszor kiskocsival hurcolkodtunk. 1958-ban már vettünk házhelyet, és 1960-ban felvettünk 60 000 forint kölcsönt, és megkezdtük a családi ház építését. 1961 júniusában már be is költöztünk. Nemsokára a fiunk is megnõsült és a család hattagú lett.

A Szlovákiában maradt rokonokkal is már gyakrabban tudtunk találkozni. Õk is jöttek, mi is mentünk.

A szülõk már mind meghaltak: Gyönkön is, meg Szlovákiában is. Mi is megöregedtünk. A fiatalok mind kirepültek a családi házból, és ma már csak ketten, idõs betegen vagyunk a nagy munkával, spórolással és szorgalommal felépített házban. Én már nyolcvan évesen bele is volnék törõdve az életem sorsába, de azt nem tudom elfogadni, hogy az 1947. évi XVIII. törvény 29. cikkének 3. pontja kimondja – minthogy 1947. február 10-én Párizsban a békeszerzõdés folyamán a nagyhatalmak kötelezték a mindenkori magyar kormányt –, hogy a felvidéki kitelepített magyarokat kárpótolnia kell. Ez még a mai napig nem történt meg.

Volt már az azóta eltelt ötvenöt év alatt több kormány, de ezekkel az ügyekkel még egyik sem foglalkozott. Szerintem ez is befolyásolja, hogy egy kormányt sem választanak meg kétszer egymás után.

Persze a felvidékiek között is vannak, akik még többet is szereztek, mint ami az elõdeiknek Szlovákiában volt. Hiszen, aki közel van a tûzhöz, könnyen melegszik – mondja a közmondás. Azonban vagyunk még nagyon sokan, akik az elõdeink által összegyûjtött vagyonból alig kaptunk valamit. Talán csupán azért, mert ügyetlenek voltunk, és megmaradtunk csak magyarnak, mint ahogyan a szüleink is beírták magukat az 1946. évi összeírásnál Csehszlovákiában.

Én egyelõre ennyit szerettem volna elmondani a visszaemlékezéseimbõl, de a történészek talán évek múlva még többet is tudnak mondani, és az unokáink, dédunokáink még fognak errõl hallani az iskolában.

• Ján Masaryk csehszlovák külügyminiszter 1948. március 10-i rejtélyes, sokak által mindmáig gyilkosságnak tartott öngyilkosságát téveszti össze a visszaemlékezõ Edvard Beneą köztársasági elnök 1948. szeptember 3-án – az ötödik agyvérzése után – bekövetkezett halálával.