LOSONC HAUSER JENÕ (1921)* LOSONC

„…sok rossz közül a legkevésbé rosszat…”

109. Igaz, nem voltam kitelepítve és hogy miért, az a továbbiakban kiderül. Szükségesnek tartom rövid életrajzomat közölni, hogy a körülmények érthetõbbek legyenek. 1921. november 12-én születtem, Rimaszombatban, apám a hétéves orosz fogságnak köszönhetõen mint kereskedõsegéd 48 évesen rokkantnyugdíjas lett. Engem a polgári iskola elvégzése után tanulónak adtak egy méter- és divatáru üzletbe, ahol hat évet dolgoztam, egészen a katonai bevonulásomig, három évre (1942–45).

Éppen erre az idõre esik az elszakadás szülõvárosomtól, ugyanis az egész család Losoncra költözött.

Amikor Pestbõl már csak egy tenyérnyi elfoglalatlan rész maradt, sikerült meglépnem, és mire hazaértem (1945. február 15–25.), már a tönkrebombázott Losonc szovjet kézen volt. Nem részletezem, éltünk, mint a többiek, eladogattuk a holmijainkat, csereberéltünk, sefteltünk a mindennapi melaszért, ami a tea édesítéséül szolgált. Állás után kellett nézni. Igen ám, csakhogy mindenhol az úgynevezett politikai megbízhatóság igazolását kérték, amit bizony magyarnak megszerezni lehetetlen volt.

Nem adtam fel. Megtaláltam az úgynevezett kiskaput, ugyanis a falusi fogyasztási szövetkezetek még a tagság kezében voltak, igaz, a szétrabolt üzletbõl és kocsmából a nulláról kellett indulni. A nyelvvel nem volt probléma, hiszen szlovák iskolába jártam, így a vezetõség is elhitte, hogy szlovák vagyok, majd a szülõvárosomhoz fordultam, hátha…, de nem.

Ekkor kértem az állampolgárságot, sajnos eredmény nélkül. Idõközben összeakadtam egy volt osztálytársammal, aki azt tanácsolta, forduljak a belügyminisztériumhoz, kérjem ki az 1930-as népszámlálási adatokat. Azt kérdeztem tõle: Gondolod, hogy az apám szlováknak jelentkezett? Van egy fényképem apámról (Podleszny András, Kassa, Malom utca 20.), amelyen az apám ötéves korában, 1891-ben felemelt kézzel szavalt. A családi emlékezet szerint a következõ versikét mondta el:

Magyar vagyok, az maradok,/

Más lenni nem akarok,/

Magyar volt az atyám, anyám, /

A magyarság tõlük szállt rám./

Magyar leszek ezután is, /

Amily magyar volt az atyám is, /

És úgy áldjon meg az Istenem,/

Amint e szót meg nem szegem!

(A fénykép ma is megvan.) Barátom így válaszolt: „Csak gondoltam, hogy idõt nyersz vele. Mire õk válaszolnak, eltelik néhány hónap, addig meg majd csak kialakul ez a bizonytalan helyzet. Addig meg kérj igazolást, hogy intézik az ügyedet.” Megtörtént.

Aztán jött az államosítás. Mondanom sem kell, hogy nem az állam fizetett rá, hiszen a szövetkezettel kötött szerzõdés érvénytelen lett, kölcsönökbõl fizettük a hiányt, amelyeket a fõellenõr kimutatott.

Közben 1946-ban megnõsültem, 1948-tól pedig megnyíltak a magyar iskolák és a tanárképzõ Losoncon, gondoltam, beiratkozom. Naponta kellett járni 14-20 órára, de kitartottam. Folytattam a pedagógián Pozsonyban, magyar–szlovák szakon három évig, majd a kassai bölcsészeten. Tanítottam a rimaszombati járásban, Nagybalogon, majd 1959-ben a szepsi mezõgazdasági technikumban egészen nyugdíjaztatásomig.

A sors iróniája, hogy csaknem negyven évig kizárólag a szlovák nyelvet tanítottam mind a szlovák, mind a magyar tagozaton. Talán nincs olyan település Szlovákia déli részén, ahonnan ne járt volna valaki Szepsibe, hiszen ide gravitált Pozsonytól Tiszacsernyõig az egész magyarság, mivel egyedüli mechanizációs szak voltunk a mezõgazdasági iskolák között.

Ide kívánkozik még egy, nálam fiatalabb kollegám kijelentése: „Sosem bocsátom meg az apámnak, hogy annak idején reszlovakizált!” Mire én a következõt válaszoltam: „Maga még rövidnadrágos kisfiú volt akkoriban. Az édesapja jómódú gazda volt, azért fájt egyeseknek a foga arra, hogy a készbe beleüljön, amit az édesapja verejtékkel szerzett. Üres kézzel a bizonytalanba vinni a családját? Az édesapja a sok rossz közül a legkevésbé rosszat választotta, ezt pedig a fennmaradásért, a családja érdekében…”

* A szerzõ által beküldött dokumentumokat lásd a mellékletben.