„ISMERETLEN” (1920)* KOMÁROMSZENTPÉTER – MÓR

„… nem hagytunk ott mást, csak az életünket, házunkat, földjeinket.”

108. Két nõvéremmel és szüleimmel éltem együtt. Édesapám gazdálkodó volt. Rendes, szép házunk, nagy kertünk, 12 hektár földünk és szõlõnk is volt, présházzal. Állatokat is tartottunk, amelyek a földek mûveléséhez is kellettek. Lovak, ökrök, azonkívül tehenek, borjak és baromfifélék. Nõvéreimmel együtt dolgoznunk kellett, mert segítséget nem nagyon kaptunk. Nyugodt, jó életünk volt. Nagyon szerettük a falunkat, mindenkit ismertünk, segítettük egymást.

Ez a békés, nyugodt élet csak a háborúig tartott. Édesapámat ugyan nem vitték el katonának, mert idõs volt, de sok ismerõs elment, akik soha többé nem jöttek vissza. A falunkban a háború nagy pusztítást nem okozott, nem bombáztak, nem voltak harcok. A vége felé, amikor a németek már menekültek, sok mindent elvittek magukkal. Fõleg lovakat és élelmiszert. Azután jöttek az oroszok, õket inkább a borospince érdekelte, de nem bántottak senkit.

A háború után már megkezdõdött a magyarság üldöztetése. Sok embert elvittek Csehországba munkára, azok ott is maradtak, új életet kezdtek. Akkor már lehetett hallani, hogy a magyarokat ki fogják telepíteni. Aki megkapja a fehércédulát, annak mennie kell. Meg is jött a fehércédula már 1947-ben. Így megkezdtük a csomagolást.

Nagy ládákba csomagoltuk a ruhát, edényeket, élelmiszert stb.; minden elhozott holmiról leltárt készítettünk, ami sajnos már nincs meg, most már nem is számít, úgysem kaptunk kártérítést. Mindent összeszedtünk, nem hagytunk ott mást, csak az életünket, házunkat, földjeinket.

Jöttek a teherautók, vagonba raktak bennünket, minden ingóságot és az állatainkat is. Nem emlékszem, hol léptük át a határt, napokig tartott az utazás, ami nagyon keserves volt: az állataink etetése, itatása, az étkezés, a tisztálkodás stb.

Otthon nem maradt rokonság, az egész család áttelepült. Nõvéreim Tolna megyébe kerültek, én a szüleimmel Mórra. Természetesen sváb házba kerültünk, a tulajdonost nem telepítették ki, így velük osztoztunk a házán. Úgy gondolom, eleinte gyûlöltek bennünket, és nem sejtették, hogy évtizedekig együtt kell majd élnünk.

A ház tûrhetõ volt, kaptunk két szobát, konyhát, az állatoknak istállót. Nagyon nehezen indult el az új életünk. Kaptunk tíz hektár földet is. Igaz, elhanyagolt, rossz minõségût, azon kívül egy hektár szõlõt, de nem volt hozzá présház, a faluban jelöltek ki egy pincét. Amikor már kissé összeszedtük magunkat, jött a téesz. Be kellett vinni földet, állatokat és a gazdasági szerszámokat. 1956-ban fölbomlott a téesz, de 1961-ben ismét megalakult, akkor újra mindent elvettek. Édesapám munkaegységre dolgozott, én is besegítettem. Hat éven át fizetést ugyan kaptam, de azt a hat évet nem számították be a nyugdíjamba.

1970-ben meghalt édesapám, nemsokára anyám is, így magamra maradtam. Elhelyezkedtem egy malomba, de úgy éreztem, el kell mennem innen, kicsit közelebb a szülõfalumhoz. Így elhatároztam, eladom a házam és Komáromban veszek helyette. Így is történt, de közben, bár már idõs voltam, egy özvegyemberhez feleségül mentem. Nemsokára a férjem is meghalt, így végérvényesen magamra maradtam. Mivel nagyon idõs vagyok, nincs már senkim, testvéreim is rég meghaltak, családjaik szétszéledtek.

Nekem már nem maradt más, csak az emlékeim. Mehetnék már vissza volt szülõfalumba, de nincs akihez, és nincs már erõm se hozzá. Talán így a jobb. Tudomásul vettem, hogy az embernek bele kell törõdnie a sorsába. Ezt csak ezért írtam le, hátha valaki elolvassa, és okul abból, hogy az embert az élete során sok rossz is érheti, azért meg kell becsülnie azt, ami van. Nevemet nem írom le, maradjak csak „Ismeretlen”. *

A visszaemlékezõ nem kívánta neve feltüntetését.