BONCSEK LÁSZLÓ RÉVKOMÁROM

„A felvidéki részen ésszerûtlenül mindenkit háborús bûnösnek tekintettek.”

Ma már kevesen vagyunk, akik a Beneą-dekrétumok elszenvedéseinek idejét átéltük, és szemtanúi voltunk mind az anyaországban, mind a Felvidéken, a magyarlakta régióban. 1938-ban nagy lelkesedéssel éltük át, hogy az anyaország magához ölelt. Nagymagyarország hajdanában sok kisebbség állama volt. Szlovákok, rutének, románok, németek, szerbek, horvátok, szlovének, kis számban bolgárok, lengyelek, csehek és morvák éltek együtt. Jogaikat gyakorolhatták. 1945-ben, miután a második világháború véget ért, Potsdamban, Cecilienhof-palotában a gyõztes nagyhatalmak – USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió és Franciaország – államfõi négyféle alternatívát vizsgáltak meg Európa vesztes államainak felosztására. Az egyik alternatíva szerint Magyarországot Ausztriával akarták egyesíteni. Beneą, a volt Csehszlovákia elnöke, aki visszatért az emigrációból, bosszút akart állni azért, hogy a csehszlovák köztársaságot 1938-ban feloszlatták: német- és magyarellenes dekrétumok egész sorát adta ki, s végre kívánta hajtani a kassai kormányprogramot.

Az 1938-ban Magyarországhoz csatolt részeken jóformán alig élt más nemzetiségû. A felvidéki részen ésszerûtlenül mindenkit háborús bûnösnek tekintettek az állami nacionalista hivatalok is. A polgárok egy részét vagyonukból kiforgatva Csehországba deportálták mint rabszolgákat, ahol a cseh földesurak válogattak közülük. Házaikba észak-szlovákiai polgárok tolakodtak be. Vendéglõkbe, üzletekbe nemzeti gondnokokat (úgynevezett národný správcákat) helyeztek. Fõleg olyanokat, akik talán az ellenállási mozgalom hõsei (partizánok) voltak.

A lakosság nagy részét áttelepítésre jelölték ki az anyaországba. Ma sem tudom, minek az alapján.

Gondolom, háborús bûnösnek tekintve. Személy szerint mindenki hivatalosan megkapta az úgynevezett fehérlapot, melyen kétnyelvû szöveg szerepelt. Realizálva nem került mindenkire sor. Sokan reszlovakizáltak.

Ez azt jelentette, hogy az illetõ szlovák származású, de magyarnak vallotta magát, most meg legyen szlovák. Hazaárulás!

Akiket áttelepítettek, az elsõ idõkben fõleg Békéscsabára és annak környékére, Tótkomlósra, Pitvarosra, de az ország más helységeibe is kerültek. A csehszlovák hatóságok a magyarországi szlovákoknak mindent megígértek, hogy jelentkezzenek Csehszlovákiába, itt majd aranyéletük lesz, meggazdagodnak. A jelentkezõk közül sokan csalódtak. A felvidéki magyar régióban maradottaknak munkaigazolvánnyal kellett igazolni, hogy dolgoznak, különben deportálják õket gyárakba, mezõgazdaságba, és fõleg bányákba.

1945 nyárelõn Komáromban nagy tüntetés volt a megyeháza elõtt, hogy engedélyezzék a magyar iskolákat, melynek én is részese voltam. Az akkori csehszlovák elöljáró a jelen levõ orosz katonai parancsnoknak azt állította, hogy a tüntetõk fasiszták, háborús bûnösök. Csehszlovák puskásszuronyos katonákat vezényeltek ki a tüntetõk ellen. Egy katona belém akarta döfni a fegyverét, de sikerült elfutnom. Látva ezt, az orosz katonai parancsnok orosz géppisztolyos katonákat vezényelt a cseh katonák ellen, ezeket aztán a megyeház udvarába zavarták. De magyar iskolát mégsem kaptunk. Ez akkor lehetetlen volt, az esemény azonban örök élmény marad.

Emlékszem sok ismerõsömre, akiket áttelepítettek. Így Berecz Gyula bácsira, a szobrászmûvészre, aki a Jókai Mór ülõszobrát is alkotta, pedig akkor Masaryk-plaketteket is készített, melyeket segítettem a hivatalokba eladni, de rajta ez sem segített.

Családunk nem került áttelepítésre, mivel apám irattal igazolta lengyel származását, azt, hogy 1933-ig lengyel állampolgárok voltunk, pedig apámat népbíróság elé állították. Felmentették. Anyám magyar volt. Anyanyelvem tehát magyar.

Miután 1948 februárjában Gottwald vette át a hatalmat, lassacskán megszûnt az áttelepítés. A fehérlap tulajdonosait a magyar konzulátus védte. Miután megszereztem a csehszlovák állampolgárságot, 1950-ben besoroztak, és bevonultam a csehszlovák néphadseregbe. A legszebb férfikoromban. Gyenge kiképzés után Kelet-Szlovákiába küldtek minket a háborúból visszamaradt aknamezõk felszedésére. Erre jó volt a magyar. Beneą még Gottwald hatalomra jutása elõtt meghalt. A mozik filmhíradójában láttam, amint felravatalozva a fanatikus csehek siratják. Nem Moszkvában halt meg, ahogy tévesen Földi Pál 103 történetíró írja könyvében. Lányi Zsolt képviselõ kijelentése sem igaz, hogy a háború után több mint százezer magyart gyilkoltak le. Viszont az igaz, hogy Pozsonynál több mint száz magyar leventét gyilkoltak meg. Miért?

Az ésszerûtlen áttelepítések nem oldottak meg semmit, csak keserûséget okoztak. A kegyetlenségeknek szemtanúja voltam és sok mindent átéltem. Csehországból sokan nem tértek vissza. Sokan földönfutóvá váltak. Az egyik utolsó vasúti transzport 1948 õszén indult a révkomáromi vasútállomásról. Búcsúztam ismerõseimtõl, sokukkal még ma is tartom a kapcsolatot. Voltak olyanok, akiket a megemlékezés ünnepén képviseltem. Újabban gyakran elhangzik, hogy a magyar kormány kérjen bocsánatot Szlovákiától. Miért?

Inkább fordítva kellene ennek megtörténnie, amiért a magyarságot bántalmazták. A fiatal politikusok keveset tudnak az igaz tényekbõl. A Beneą-dekrétumot, ezt a problémát kellene végre rendezni.