KESZEGFALVA LÕRINCZ GÉZÁNÉ (1922) GYÕRI JÁNOSNÉ (1910) GYÕRI ÁRPÁD (1940) KESZEGFALVA – GYÖNK, KOMÁROM

„Az itteni táj, az itteni emberek mindvégig idegenek maradtak számukra.”

Nagyszüleimet, édesapámat 1948 májusában telepítették át Magyarországra Dél-Szlovákiából, a Komárom megyei Keszegfaluról. Vagyis abból a kis csallóközi községbõl, ahol rokonaink nagy része él, s amely nagyszüleim számára ma is a hazát, az otthont jelenti. Családi beszélgetések során sokat hallottam arról, hogy a háborút követõ években mennyi megaláztatásban, jogfosztottságban, üldöztetésben volt része a felvidéki magyarságnak. A legnagyobb sorstragédiát mindenekelõtt a kitelepítés, rokonaiktól való elszakadás jelentette számukra. Amikor hozzátartozóim szeme könnybe lábad az emlékek idézése során, 55 év távlatából is, ekkor értem meg igazán, hogy soha nem gyógyuló sebeket ejtett lelkükben a kitelepítés szomorú ténye.

Nagyon érdekelt, tulajdonképpen miért forgatták ki õket vagyonukból, miért ûzték el otthonaikból, mi volt ennek a kegyetlen eljárásnak a történelmi, politikai háttere, s miként élték meg ezt az érintettek.

Kutatásaim során az õ emlékeiket próbáltam összegyûjteni. (…)

Ismerõsünk, Lõrincz Gézáné mesélte: „Kis fûszerüzletünk volt a faluban. Keddi napon megérkezett a falu lakosságának lisztszükségletét biztosító szállítmány, amit nagyon vártak, hisz szigorú jegyrendszer volt. Szerdai napon történt volna a kiosztás, de elõzõ este megjelent a ‘szprávca’. A bolt egész készletét (többek között a lisztet) lefoglalta és elkobozta, ezért a falu egész lakossága kenyér nélkül maradt.”

Az intézkedéseket hasonló módon hajtották végre minden téren, így a lakosság feje fölött állandóan „Damoklész kardja”-ként a létbizonytalanság lebegett. Hasonló rendelet volt a kilakoltatás, aminek értelmében az úgynevezett „nem megbízható” személyeket családjukkal együtt lakásukból haladéktalanul kilakoltatták.

Ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták és ötven kilogrammos csomaggal kellett otthonaikat elhagyniuk.

1947. április hó elsõ felében megindult a csehszlovák–magyar lakosságcsere. A mi vidékünkön 1947 szeptemberében kezdõdött el az elsõ csoportok ki-, illetve betelepítése: a Csehszlovákiában élõ magyar lakosságnak Magyarországra kellett mennie, a Magyarországon élõ szlovák ajkú lakosok szabad választás alapján áttelepülhettek Csehszlovákiába. A szakirodalom szerint 1948. április 10-ig az eredetileg jelentkezett 93 390 személybõl 73 273 hagyta el Magyarországot, a Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt 105 047 magyar nemzetiségû lakos közül pedig 68 407 költözött Magyarországra.

Nagyszüleimet és édesapámat 1948. május 10-én telepítették ki Keszegfalváról. Már 1946-ban megkapták a „fehérpapírt”, a kitelepítést tartalmazó okiratot, tudták, hogy el kell hagyni otthonukat, és ez a tudat mélységes keserûséggel töltötte el õket. A kijelölt dátum elõtt pár nappal megkezdték a pakolást, a vagyon mentését. Ingóságaikat három vagonba helyezték el: a bútor és egyéb háztartási cikk az elsõ vagonba, az állatok a másodikba kerültek, a harmadik vagonba a takarmányt helyezték el. Elõzõleg felmérték a falunkat, illetve egyes személyeknek a vagyoni helyzetét. Ennek alapján a kitelepítés elsõsorban a vagyonos, jómódú réteget érintette.

Május 15-e csütörtökre esett. Elõtte való vasárnapon azonban a templomban mindenki részt vett az ünnepélyes búcsúztatáson. Zokogtak az emberek, fájt az otthon elhagyásának tudata, hisz mindenki tisztában volt azzal, hogy a világon sehol sem lesz olyan hely, amit annyira otthonuknak tudnak, mint a szülõfalujukat, ezt a Vág-Duna menti kis községet, Keszegfalvát.

A bevagonírozás napján az egész falu sírt, hiszen mindenki hagyott ott szülõt, testvért, rokont.

Kitörölhetetlenül fájó élmény maradt örökre ennyi síró ember látványa. Három napos utazás után érkeztek Budapestre, a Rákos-rendezõi pályaudvarra. Vagonunkra ekkor egy fehér táknéla került, amire a következõ volt írva: Keszõhidegkút–Gyönk. Számukra még csak betûket jelentettek ezek a szavak. Ahogy távolodtak az otthontól, az ismerõs emberektõl, úgy fedezték fel a táj változását. Néhány órát a dunántúli 96 dombok között haladtak. Ötödik napon érkeztek meg Tolna megyébe, Keszõhidegkút–Gyönk vasútállomásra, ahonnan a nyolc kilométerre lévõ Gyönkre, jövendõbeli lakóhelyükre szállították õket tehergépkocsikkal.

Ahogy túljutottak a rakodás, a berendezkedés új munkáján, erõt vett rajtuk egy eddig ismeretlen, gyötrõ érzés, a honvágy. Ezt a sajátos, fájó érzést még csak tetézte az a tény, hogy szülõfalujukba még látogatóba sem szabadott menniük.

Fagyos légkör, bizalmatlanság vette õket körül, hiszen a Németországba kitelepített svábok házát és földjét kapták meg a Csehszlovákiából kitelepített magyarok, így nagyszüleim is. Elképzelhetõ, hogy a faluban maradt svábok rokonai milyen szemmel nézték az oda telepített magyar családokat!? Nagyszüleimnek is kellemetlen volt, hogy saját otthonukból, vagyonukból kiforgatták õket és más házába, földbirtokába kellett betelepülniük. Földbe süppedt, földpadlós kis házakat kaptak, hozzá ólakkal, gazdasági épületekkel és 15 hold szántóföldet.

A szerencsétlenségben egyetlen szerencsésnek mondható az volt, hogy édesapám és nagynéném, akik ekkor már kilenc, illetve tizenegy évesek voltak, végre iskolába kerülhettek. Ugyanis szülõfalujukban magyar iskola nem volt, szlovák iskolába járva az anyanyelv ismerete nélkül „tanultak” írni és olvasni. A nyári szünetekben magánúton vizsgát tettek egy-egy évfolyamról, hogy az évek veszteségét behozzák.

Tizenegy évig éltek ebben a Tolna megyei kis faluban nagyszüleim és édesapám, de gyökeret verni nem tudtak. Az itteni táj, az itteni emberek mindvégig idegenek maradtak számukra. Hiába töltöttek el itt több évtizedet, ezt a környezetet egy percig sem tudták otthonuknak érezni. Ezért 1959-ben szülõföldjükhöz legközelebb esõ magyar városba, Komáromba költöztek, és azóta itt laknak.

A kitelepítés puszta tényével, történelmi hátterével, írók, történészek tudományos alapossággal foglalkoznak. A történelmi tények, számadatok mögött családok ezreinek tragédiája rejlik. A borzalmas élmények kitörölhetetlen emlékként élnek a „jelenkori népvándorlást” átélt emberek lelkében. Saját családom személyes tapasztalatának példájával igyekeztem ezt érzékeltetni.

Lejegyezte: Moncziné Gyõri Ildikó