HAJTMAN JÁNOSNÉ SZABÓ MARGIT IZSA – KOUDELOV – IZSA

„Mikor dolgozni lehetett a földeken, már hajtottak is ki bennünket.”

A mi történetünk bizony nagyon keserves. A családomat 1946 decemberében telepítették ki. A lányom kétéves volt akkor. A Káptalan utcában laktunk, dédapáékkal együtt, két család egy szobában, szegények voltunk.

Mikor megtudtam, hogy visznek bennünket, nagyon elkeseredtem, mivel a Gizikének 40 fokos láza volt. Elküldtem a férjemet az orvoshoz, hogy adjon nekünk felmentést az utazás alól. Szó sem lehetett azonban engedményrõl. Másnap teherautókkal jöttek értünk, a katonák mondták, hogy mindenképpen mennünk kell. A komáromi állomáson vagoníroztak be bennünket, marhavagonokba. Lajosócky Janiék a vagon egyik felében, mi a másikban kaptunk helyet. A földön feküdtünk. Brünnig utaztunk, ahol vizet vettünk. Jani kiugrott a vagonból és szenet hozott a péterkályhába. Szerencsére ezért nem büntették meg.

Délelõttre érkeztünk Èáslavba, ahol jöttek az „adjungok”. Mi utoljára kaptunk szállást, mivel nem voltunk megfelelõ munkaerõ. Estére értünk a majorba, Koudelovba. Egy óriási terembe vittek, ahol kilenc priccs és egy nagy, rakott sparhelt állt. Sírtam, hogy mi lesz velünk, meg a kislánnyal. A kislányt rongyokba takartam. A szomszéd helyiségbõl hangokat hallottam, öreg nyugdíjasok laktak ott. Mivel szlovák iskolába jártam, elég jól tudtam szlovákul, hát próbáltam velük beszélni. Bekérezdkedtünk hozzájuk, de õk nagyon féltek tõlünk. Azt beszélték, hogy cigányok vagyunk. Megnyugtattam õket. Végül a Gizikét sámlira ültették, teával itatták, én is leültem egy székre. Idõvel megszerettek bennünket. Ha a városba mentem, vigyáztak a kislányra. Késõbb Jarka vigyázott rá.

A felügyelõ értünk jött, kérdezte, miért nem megyünk vissza a nagy terembe. Mondtam, hogy ott nagyon hideg van. Egy éjszakát mégis ott töltöttünk, de másnap elmentem az intézõhöz, és más, kisebb helyiséget kértem. A kovácsmûhely mellett kaptunk egy kis szoba-konyhát. Mondták, hogy nem jó helyt van a lakás, mert a közelében megy a vonat. De nem bántuk, behurcolkodtunk, bár nem volt sok holmink.

Egy bölcsõ, egy priccs és egy láda.

Mikor dolgozni lehetett a földeken, már hajtottak is ki bennünket. Még az ablakomon is bezörgettek. A Gizikét magára hagytam. A bölcsõ rácsain keresztül húztam madzagot a gyerek nyakáig. Fél napra mentem dolgozni, addig le volt kötve. Nyakába innivalót akasztottam, mutattam neki, hogyan használja a kezeit.

Tizenhárom sor répát adtak, azt egyeltem. Késõbb szénát gyûjtöttem, tehenet fejtem. A Jani etetett, ganét hordott. Sokat szenvedtünk, bár az utolsó idõszak már jobb lett. Tudták, hogy mi is rendes emberek vagyunk. Havonta 920 koronát kapott a család. Tehénvajat többször adtak, jegy nélkül. Késõbb masináztunk, a dobon is dolgoztam, répát szedtem. Én többet kiharcoltam magunknak, mert tudtam szlovákul.

Adtak pár koronát. A város fõterére jártunk mi, magyarok vásárolni ezt-azt. Némileg belenyugodtunk a szegénységbe. Karácsonykor a férjem még kis fenyõfát is hozott. A következõ év nyarán már a határban dolgoztam. Egyszer rajtahagytak a kocsin, tapostam a szénát, amíg nagyon magasra nem kerültem. Akkor már terhes voltam. Jani meglátott, és nagyon kiabálni kezdett. Végül elfogyott alattam a széna, lecsúsztam.

Gyakran hordtuk a szénát, de késõbb a férjem már nem akart engedni, mivel terhes voltam.

A Sárika 1948 áprilisában született meg. Beteg lettem, megcsúsztam a jégen, az lehetett a baj. Elmentem Brdybe orvoshoz, Margit néni jött velem. A kórházban rögtön megmosdattak, vittek is a szülõszobába, kaptam három injekciót. Az orvos megvizsgált. Háromnegyed kilencre megszültem. Borzasztó volt a szülés, mivel még nem volt itt az ideje. Az orvos ide-oda forgatott, hogy meginduljon a szülés. A gyerek világra jött, de egy hangot sem adott ki. Persze én látni akartam, de a nõvér elfordította a fejemet. A hideg rázott, láttam, hogy a nõvér a csap alá tette a gyereket, az végre elsírta magát. A szobában több asszony volt, csodálkoztak, milyen fiatal vagyok. Késõbb jött a Jani, aki nagyon elkeseredett, hogy lánya született.

Úgy gondolta, hogy lesz egy lánya meg fia is. A gyereket másfél hétig nem láttam. Mindenkit kérdezgettem, hogy él-e. Egy orvos tudott magyarul, odajött hozzám. Örömömben elsírtam magam. Végül ideadták Sárikát. Mondták, majd vigyem be a gyereket kb. két hét múlva. Mikor bevittem, a fõnõvér elcsodálkozott, hogy még mindig él a gyerek.

Sárika születése után már nem hajtottak annyira. Ekkor már erõs honvágyam volt. Írtam haza, hogy befogadnának-e. A hazajövetel szörnyû volt. Háromszor is jártunk az állomáson, beszéltünk az állomás91 fõnökkel: viszünk neki valamit, csak ne figyeljen ránk. Elõször egy zsák búzát vittünk. De akkor már ott voltak a rendõrök. Nem engedtek el, összepakoltunk, visszamentünk a majorba. Reggelig sírtunk. Jani mondta, hogy ne próbálkozzak többet. Két nap múlva ismét elmentem az állomásfõnökhöz. Azt mondta, hogy nem szól semmit, a gyerekkocsit felveszi, mint poggyászt, a jegyeket ideadja, bújjak el. Akkor cukrot vittem neki.

A két gyerekkel indultam el, a vonatra szinte utolsónak szálltam fel. Egy úr segített elhelyezkedni. A kislány csak beszélt, de a férfi mondta, ne féljek. Jött a kalauz, de a férfi szólt neki valamit, és aztán ismét visszajött, összepakoltunk, egy külön fülkébe kerültünk. Brünnben figyelni kellett, mert sok vágány volt.

Felszálltam a vonatra, sokan voltak. Fiatalokkal utaztunk, akik játszottak a gyerekekkel. Pozsonyban nagyon sajnálkoztak rajtunk az emberek. Az állomáson akadékoskodtak velünk, de mondtam, hogy nem fordulunk vissza, mert nincs Csehországban senkink.

A komáromi állomáson nem kaptuk meg a babakocsit. Vonszoltam a gyerekeket magam után. Izsára bizony gyalog mentünk. Két lovaskocsi jött velünk szembe, szerencsére a rokonunk jött. Itthon az após nem fogadott bennünket. Öreganyánk szaladt ki elénk. Egy-két hónapig voltam náluk. A honvágyam ellenére itthon már bántam, hogy útnak indultam. Jani hazaszökött utánunk.

Borzasztó volt a sorsunk, de Csehországban az utolsó idõszak már elviselhetõbb volt. A szörnyû hónapokat mégsem lehet elfelejteni. Néha még felidézem mindazt, amit akkor átéltünk. Nehéz idõk voltak.