IZSA HORVÁTH ANDRÁS (1919) IZSA – KOCSOLA

„..sok-sok idõ kellett ahhoz, hogy ... feldolgozzuk azt, ami velünk megtörtént.”

(Horváth András ott jártamkor éppen a tamási kórházból jött vissza, ahol ellenõrzésen volt. Korából akár tíz évet is nyugodtan letagadhatna, zömök, mozgékony ember, akárcsak hét évvel fiatalabb felesége, aki helybeli kocsolai magyar családban nõtt fel. Elmesélték, hogy pár nappal korábban hajnali négykor már a szõlõjükben kapáltak, s még a nagy meleg elõtt, nyolckor be is fejezték a munkát. Horváth András a neki adott földet sohasem adta be a tsz-be, inkább iparosnak ment a budapesti székhelyû Villanyszerelõ Ipari Vállalathoz, s a hétvégeken családjával együtt maga mûvelte a földet, gondozta a szõlõt. Szeretett olvasni, sok mezõgazdasági, szõlészeti szakkönyvet elolvasott, s a megtanultakat igyekezett a gyakorlatban is hasznosítani.

A dombóvári vasúthoz közel esõ Kocsolára annak idején 76 izsai családot telepítettek, ami a felvidéki családok, faluközösségek lelketlen széttelepítési gyakorlatában eléggé ritka jelenségnek számított. Beszélgetésünk elején megtudtam, viszonylag kevés izsai áttelepített maradt a faluban, s aki maradt, azok közül András bácsi a legidõsebb. S bizony ma már két kézen meg lehet számolni a még Kocsolán élõ egykori izsaiakat.

András bácsi ma már képes érzelmek nélkül visszaemlékezni azokra az idõkre, amikor az érintettek megkérdezése nélkül sok tízezer felvidéki magyarról döntöttek, szülõföldjük elhagyására kényszerítve õket.)

Izsán mint afféle Duna menti halászfaluban jobbára szegényebb emberek éltek, igen gyakran egy portán több család közösen. Apámmal, anyámmal, meg Lujza nõvéremmel mi is Tárnok Péterék családjával közös portán éltünk. Apám egy pár ökörrel gazdálkodott hét-nyolc holdon. Az állattartásból sikerült valamicskét félreraknia, s így a magyar idõk legelején önálló telket is vett, s még a háború alatt a ház alapjait is sikerült leraknunk, de már felépíteni az újat nem maradt idõnk. Az új telek kert részében száz darab gyümölcsfa is ott maradt, éppen kezdtek termõre fordulni a cseresznyefák, az almafák, meg a kajszibarackfák…

A háború utáni Izsán senki sem számíthatott semmi jóra. Mindenki tartott a jövõtõl. Mikor aztán megkaptuk a fehérlapokat, s kiderült, hogy minket is Magyarországra akarnak áttelepíteni, apámmal, meg nõvéremmel, Gelle Vilmosné Horváth Lujzával együtt elkezdtünk készülõdni az utazásra. 1947. május utolján három vagonnal jött az én családom. Ugyanazzal a szerelvénnyel utazott még másik hét család: Varga Ferencék, Németh Andrásék, Kurucz Imréék, Tárnok Péterék, Gelle Vilmos a nõvéremmel, meg Koczka Andrásék és Koczka Istvánék.

Amikor mi sorra kerültünk, akkorra már Izsán tudtuk, hogy Békéscsabán, s általában a helyünkre érkezõ szlovákok által lakott településeken meglehetõsen szegényes körülmények fogadták az oda érkezõ felvidékieket. Ezért aztán mindenki megkönnyebbült, amikor Pesten az egyik külsõ állomáson megtudtuk, hogy a velünk foglalkozó vezetõk úgy döntöttek, mi nem Békésbe, hanem Tolnába leszünk letelepítve.

Három napos utazás után a dombóvári állomáson álltunk meg, s ott dõlt el, melyik izsai családnak, hol, melyik tolnai faluban jelölték ki az új házát. Bennünket sok más izsaival együtt ide, Kocsolára hoztak. De kerültek izsaiak Udvariba és Diósberénybe, meg máshova is.

Nehéz azt ma már felidézni, mit éreztünk mi akkor, amikor elõször jöttünk be a faluba. Emlékszem, az öregek – látva a vonatról a Tatabánya környéki hegyes vidéket – azt fontolgatták, mihez kezdenek majd, ha az izsaiaknak szokatlan vidékre kerülünk. Itt, Kocsolán pedig minden fel volt bolydulva, hiszen a németek egy részét már elvitték, másik része próbálta folytatni a munkát, de voltak, akik félelmükben elbujdostak, s akadtak olyanok is, akik Németországból is visszaszöktek. Bennünket – a többi újonnan jöttekkel, székelyekkel, délvidékiekkel, másokkal – telepeseknek hívtak, csúfoltak, s még ma is elõfordul, hogy valamilyen szóváltáskor ezt vágják a fejünkhöz. Általában a helyi svábok béketûrõ, szorgalmas népek voltak, s ez nemcsak a módos portákból derült ki, hanem abból, ahogyan éltek: mértéktartóan, takarékosan, beosztóan, dolgosan. Mink is mindent megpróbáltunk, de a német munkájának, szorgalmának több látszatja volt. Nem csoda, hisz õk itt éltek sok száz éve, mindent ismertek. 87

(Horváth Andrásné, aki a kevés számú helyi magyar családok egyikében nõtt fel, mindehhez azt is hozzáteszi, hogy a helybeli magyarok nagyon sajnálták a németeket, s kezdetben a betelepülõkre mindenki gyanakvással nézett.)

Magyarok és svábok jól kijöttek egymással, beszélni ugyan egymás között legtöbbször németül beszéltek, de különösen a fiatalok közt sok volt a barátság. Akadtak a németek közt ugyan volksbundisták, de az is inkább csak egyfajta játék volt: ünnepségek, felvonulások, beszédek. Nagyon sajnáltuk tehát õket, amikor kiderült, el fogják õket vinni. Elõbb összegyûjtötték õket, kit a mucsi, kit meg a lengyeli táborba, majd õket is vonatra rakták. Csak egy idõ után derült ki, hogy a felvidékiek mások, mint az itthoni nincstelen telepesek, hogy nem önszántukból jöttek ide a németek helyibe.

Ezzel együtt még az itthon maradt svábok sem lakhattak mind saját házaikban. Nálunk például, a mi házunkban a telepítések után jó ideig a Pretz-család lakott: a nagymama, a lánya, meg az unokája. Szüleim magától értetõdõnek tartották, hogy a férfi nélkül maradt ismerõs családnak helyet adjanak.

Mára persze alaposan kicserélõdött a nép. Mink, régi kocsolai magyarok próbáltunk segíteni az újonnan jötteknek, de a korábbi sváb Kocsola lakóival is jó kapcsolatokat tartottunk fenn. A falu persze sok rosszat élt meg: olyan embereket neveztek ki fentrõl a község vezetõinek, akik semmihez sem értettek, csak az emberek zaklatásához. Az elsõ tsz-elnök például egy pesti élesztõgyárból jött ide Kocsolára, el is kereszteltük õt Élesztõ Gyulának.

(Horváth András bölcs ember módjára nem akart egy életen át haragban élni a világtörténelemmel, ezért gyorsan megbékélt a sorsával. Igyekezett új otthonában is a legjobb körülményeket megteremteni családja számára, jó viszonyt kialakítani Kocsola régi és újabb lakóival. Ezzel együtt véleménye szerint a lakosságcsere-egyezmény igen helytelen, elhibázott és rossz döntés volt.)

Kényszerrel jelölték ki azokat az izsaiakat, akiknek el kellett jönnünk. Nem vettek figyelembe sem családi, sem más indokot. Nemcsak a családok életét változtatták meg, hanem a régi Izsát is eltüntették. A kitelepítetteknek pedig igen nehéz dolguk volt, ha gyorsan be akartak illeszkedni az új környezetükbe.

Nemcsak a helyiek gyanakvása, félelmei, a számukra kijelölt házak, földek elfoglalása miatt velük szemben hosszú idõn keresztül éreztetett megvetés, a telepeseknek kijáró lenézés okozott gondot, hanem a gyorsan változó magyarországi politika, amely a törékeny biztonságot is gyorsan tönkretette.

Sok izsai döntött ezért Kocsolán is úgy, hogy megpróbál a régi hazához, Izsához minél közelebb visszakerülni, s ezért Komáromban vagy környékén vettek házat, ott telepedtek le véglegesen. Megint mások a környezõ városokban vagy Budapesten kerestek maguk és családjuk számára megélhetést. Mi, akik itt maradtunk, mára azt hiszem teljesen beilleszkedtünk a faluba. Ötven év alatt az ember képes mindent megtanulni, megszokni.

Amikor haza-hazamentünk Izsára, a hatvanas évek óta rendszeresen jártunk, meg aztán õk, az izsai unokatestvéreim is többször voltak nálunk, azt látjuk, hogy most már ott is szépen begyógyulnak a kitelepítés okozta sebek. Idõ, sok-sok idõ kellett ahhoz, hogy mink a kitelepítettek és az otthon maradottak egyformán feldolgozzuk azt, ami velünk megtörtént. Rengeteget lehetne okulni abból, amit mi itt, meg az otthoniak Izsán megéltünk…

Lejegyezte: Szarka László 88