IPOLYSZAKÁLLAS SZEDER HERMINA (1932) IPOLYSZAKÁLLAS – PO©TOVICE

„Mindenünk itthon maradt.”

Szegény családból származom, igen sok szenvedésen mentem keresztül. Kis koromtól fogva dolgoztam, 5-6 éves koromtól libapásztorként kerestem meg azt a ruhát, amibe õsszel iskolába mentem. Jó gazdák libáit õriztem tavasztól egész aratásig, legelõre jártam velük, aratáskor pedig a tarlóra hajtottam.

Minden reggel négy óra, fél öt volt, amikor keltem, mert addig kellett velük kimenni, amíg hûs volt. Amikor hazajöttem velük, akkor meg fõznöm kellett, mert a szüleim aratni voltak a testvéremmel együtt, igaz, már akkor 8-9 éves voltam. Meg az ebédet is el kellett vinnem. Akkor volt jó, hogyha a másik faluba mentek aratást pártolni, mert akkor nékem csak magamat és az állatokat kellett ellátni.

Késõbb a testvéremmel nyaranta eljártunk az urasághoz dolgozni napkeltétõl napnyugtáig. Télen pedig táskát csináltunk, meg lábtörlõket kukoricalevélbõl. Apám meg szakajtó kosarakat. Amikor összegyûlt vagy tizenöt darab, elvittük Esztergomba a piacra. Párkányig vonattal, a párkányi állomástól meg gyalog mentünk egészen az esztergomi piacig. Az volt a jó, hogy nem voltak nehezek, de így is eléggé kifáradtunk, mire odaértünk.

Amikor eladtuk az árut, szegény anyám nekem és magának is vett egy kiflit. De mire a hídra értünk, megettem. Gondoltam, hogyha Párkányba érünk, ott is vesz egyet, de azt mondta, hogy ennek a pénznek még nagyon sok helye van. Akkor kezdett már kicsit javulni a helyzetünk, de így sem engedhettük meg magunknak, ami másoknak megvolt. Nagyon vártuk a karácsonyt, pedig nagyon szegény volt a mi Jézuskánk.

Karácsonyfára sem tellett, csak borókabokorra, amit a gerendára szögeltek, hogy mi, gyerekek el ne érjük azt a pár szem szaloncukrot. Akármilyen is volt, mi nagyon örültünk neki. Amikor eljött a Vízkereszt, leszedték róla a cukrot, és négyfelé osztották. Ha jól viselkedtünk, megkaptuk a szüleink részét is.

Nagyon örültünk, amikor bejöttek a magyarok. Szép magyar ruhába öltöztünk, és szavaltuk a Talpra magyart. Nagyon szép volt az a pár év, csak nem sokáig tartott, mert aztán elérkezett az a borzalmas háború. Faluhelyen csináltak a földbe olyan L alakú sáncot, amit bunkernak hívtak, oda menekültünk, amikor jöttek a repülõk.

A legnagyobb hidegben érkeztek hozzánk az oroszok. Ami azt illeti, elég sokáig voltunk a bunkerban, sokat szenvedtünk ott, mert az Ipoly vidékén nagy harcok voltak. Amikor megszûnt a lövöldözés, kimentünk a friss levegõre, de megláttak a katonák, és elhajtottak minket dolgozni. A katonák elég rosszak voltak, mert a nõknek el kellett tõlük bújni, no meg, amit a szemük meglátott, a kezük nem hagyta ott.

Amikor ez is elmúlt, kezdtünk egy kicsit jobban élni. Annyira mentünk, hogy lett egy tehénke, borjú, anyadisznó, malacok. A ház, amiben laktunk, elég kicsi volt, a nagyobbat az árvíz összedöntötte. A falu szélén laktunk, akkortájt az Ipoly elég gyakran kijött a medrébõl, és elöntötte az egész falut. Mi úgy voltunk ott, mint egy kis sziget, és volt úgy, hogy két hétig nem tudtunk kimozdulni onnan.

1946. december 16-án hurcoltak el bennünket: tehervagonokba rakták a holminkat, ahol fûteni nem lehetett. Öt napig utaztunk Csehországba. Slanyban álltunk meg, ott válogattak bennünket mezõgazdasági munkára. Szomorú karácsonyunk volt, távol az otthontól. Mi Poątovicére kerültünk. Amikor a helyszínre érkeztünk, borzasztó látvány fogadott: a nekünk kijelölt házban sem ajtó, sem ablak nem volt, s teljesen üres volt. Nagyon megijedtünk, hogy mi lesz velünk. Én még kiskorúnak számítottam, ennek ellenére a testvéremmel együtt dolgoznunk kellett.

Apám kocsis volt, de lovai engedetlenek voltak: a lucerna kaszálásakor apám leesett a kaszáló géprõl és eltörött a lába. Fél évig nem dolgozhatott, s persze pénzt sem kapott. Anyám teheneket fejt, s háztartást vezetett. Nagyon sokat szenvedtünk. Ezt az elhurcolást sohasem tudom már elfelejteni.

Mindenünk itthon maradt. Anyadisznó a malacaival, tehén a borjával, a rengeteg takarmány, bútorok.

Apámnak volt egy barátja, õ átvitt mindent, amikor megkaptuk a papírt a kitelepítésre. Õ akkor eljött hozzánk, azt mondta, mindent elvisz, és ha visszakerülünk, visszaad mindent. De bizony nem így történt, 85 nem adott vissza semmit. Azt mondta, minden elpusztult. Az üres lakásba érkeztünk vissza. Szerencsénkre jött egy vagon bútor, amit a németektõl szedtek el, ebbõl sikerült venni valamennyit.

Csehországban összeismerkedtünk a férjemmel, 1949 õszén összeházasodtunk. Akkor megint mindent újra kellett kezdeni, mivel az egyik szülõ sem tudott segíteni. Az árendás házba költöztünk, akkor úgy mondták az albérletet. De onnan hamarosan el kellett menni. Beálltunk a szövetkezetbe, hogy kapjunk lakást. Ott szenvedtünk egy pár évig, közben megszületett a fiunk. Hál’ Istennek, rá egy évre mértek ki házhelyeket a faluban. Az uram is elment íratni, de azt mondták neki, hogy nem idevaló születésû, így az apám íratott ki házhelyet. Szerencsére, a férjem testvére Komáromban a hajózásnál szerzett állást, és akkor megint kezdtünk egy kicsit fellendülni. Én is dolgoztam gazdáknál, harmados kukoricát meg répát.

Így nekem az életben mindig csak a spórolás jutott. Csak azt kérem a jó Istentõl, hogyha eljön az idõ, ne legyen hosszú a betegség és a szenvedés. No, ezt bízzuk a sorsra, mert ami ránk van mérve, azt nem kerülhetjük el, hiszen ez így van örök idõktõl, meg így is lesz ezután is. 86