NÉVTELEN HÁZASPÁR* HETÉNY – MÓR, KOMÁROM

„ ...nem térhettünk vissza. Amikor már lehetett volna, addigra már elfáradtunk. És nem is lenne hova.”

Asszony (A): Mindketten Hetényben születtünk, onnan telepítettek ki bennünket. Jómagam tizenkét éves voltam akkor, a férjem meg akkor tizenöt. Mi Móron házasodtunk össze.

Férj (F): Nehéz sorsom volt, mert a szüleim már hatéves koromban elváltak. Édesanyám újra férjhez ment, édesapám is megnõsült. Az akkori törvények szerint a fiúgyermeket az apának ítélték, így én apámékkal éltem. Édesapámnál született egy öcsém, édesanyáméknál lett egy lánytestvérem.

Édesapám korán, a háborúban meghalt, Mosonmagyaróvár mellett vesztette életét. Addig sem volt könnyû dolgom, de ezután már tényleg nehéz sorsom lett. Napszámoskodtam, mindent el kellett vállalnom, mert én lettem a családfõ. Az öcsém akkor még nagyon kicsi gyerek volt. Nemsokára meg jött a kitelepítés.

Családunk is pár hold földön gazdálkodott, kisparasztok voltunk. Mihozzánk, Heténybe az oroszok kétszer is bejöttek. Egyszer ott voltak vagy két hétig, de aztán a németek visszaverték õket. A nyilas uralom alatt apámnak vissza kellett mennie a hadseregbe, de azt nem tudni a mai napig sem, hogy mi lett a veszte. Úgy mondták, hogy kint ült a padon, jöttek az oroszok, beszélni kezdtek vele, és õ tudott a nyelvükön, még csehül is jól beszélt. Na, állítólag akkor lefordult a padról, és meghalt; szívinfarktusa lett.

Mondtak azonban ezt is, azt is. Le is lõhették, de ezt már ki tudja. Mi, a család haza is hozattuk.

Hetényben van eltemetve. Meg is nézhettük volna, de már akkor legalább egy hónapja halott volt, senki nem nézte meg, nem tudjuk, hogyan is végezte.

A kitelepítést már csak hárman éltük meg. Ebben az idõben negyvennyolc családdal együtt mi is megkaptuk a fehérlapot. Csak azoknak adtak, akik korábban magyarnak vallották magukat. Korábban is voltak már családok, akiket a szudétanémet területekre, Csehországba vittek cselédnek. A kitelepítések egészen addig tartottak, amíg Beneąt kidobták az ablakon.** Akkor befejezték a telepítéseket. Minket azonban, sajnos, még mindig nem mentesítettek a kitelepítés alól.

Édesanyámék otthon maradhattak, õk akkor Komáromszentpéteren éltek. Amikor pakoltunk, jöttek a szomszédok, rokonok, segítettek mindenben. Készítették a ládákat. Fedett vagonokat kaptunk, abba rakodtunk. Nagyon nehéz volt a búcsú, nehezen tudtunk csak egymástól elszakadni. Mindent összepakolhattunk, bútort, ruhanemût, jószágot. Nekünk nem kellett sok vagon, mert kevés holmink volt, de voltak olyanok is, akik több vagonnal indultak útnak.

Jó sokáig voltunk úton. Napokat utaztunk, mire elértünk Mórra, a végállomásra. Többször megálltunk az úton, hiszen az állatokat etetni, itatni kellett. Móron a kitelepített svábok házait kaptuk meg. Ez is eléggé változó volt, hiszen volt olyan ház, amelyikben benne lakott a gazda, volt olyan, amelyikben már nem, de még a faluban élt, s akadt olyan is, ami már teljesen üres volt. Szegény svábok, nekik sem lehetett könnyû, hiszen elvették tõlük ingó és ingatlan vagyonukat, az egész életük munkáját. Engem 1952-ben vittek el katonának, 1955-ben szereltem le. Három egész évet töltöttem katonaként. Talán a legszebb korszakom volt az.

* A visszaemlékezõ Ján Masaryk csehszlovák külügyminiszter 1948. márciusi rejtélyes öngyilkosságát keveri össze Edvard Beneą köztársasági elnök hat hónappal késõbb, agyvérzés nyomán bekövetkezett halálával. 77

A: Mi csak hárman voltunk szüleimmel. Én egy szem gyermek voltam. A mi családunk is földmûveléssel foglalkozott. Egy kis falusi házunk volt, az utca felé két kis ablakkal, egy ganggal. Szoba-konyhás, meg kamra volt hozzá. Mellette meg a fészer. Teheneket tartottunk, abból éltünk. Szegény jószágokat is magunkkal hoztuk, édesapám még Móron is azokkal a tehenekkel járt szántani. Megvoltak egészen a téeszesítésig. A kitelepítésnél én csak tizenkét éves voltam, de azért nagyon jól emlékszem sok mindenre.

Arra nagyon emlékszem, hogy mindenki sírt, rítt.

Édesapám is volt katona. Lengyelországban és Terezinben. Jó sokáig volt oda. Amikor hazatért, arra jól emlékszem, épp a szõlõbõl jöttünk haza, ahol egy tavaszi napon kötöztünk, és nagy esõ volt. Mire elállt az esõ, én mint afféle gyerek kimentem az utcára sarazni, játszani. Egy mellékutcában laktunk Hetényben, nem a fõutcán. Ahogy ott játszottunk, egyszer csak jött haza apám. Elkiáltotta magát: „Irénkém, gyere ide!” Mindjárt be is szaladtam édesanyámhoz, hogy szóljak, hazajött édesapám. Édesanyám nem hitte el, azt gondolta, hogy becsapom. Mondta is nekem: „Miért nem eléje mentél, kislányom?” Hát nem mertem, mert nem ismertem meg. Tényleg õ jött haza. Nagy volt ám a meglepetés. Õk még akkor nagyon fiatalok voltak, úgy 37 év körüliek. Alig telt el pár év, jött a kitelepítés.

Arra én is emlékszem, hogy rokonok segítettek csinálni a nagy ládákat, amibe pakoltunk. Arra is emlékszem, hogy évekig álltak a ládák a móri házban kibontatlanul. Abban reménykedtek szüleim, hogy hamarosan csak hazamehetünk. Aztán lassacskán mégiscsak kipakoltunk, hiszen kellett ez-az. Már Móron született meg az öcsém, így lassanként berendezkedtünk.

Én negyedik osztályig jártam Hetényben iskolába, de tavasszal abbamaradt, mert kitelepítettek. Már Móron folytattam a tanulást, újból negyedikes lettem. Sajnos, nem sokat foglalkoztak velünk a szlovák tanítók, így sok pótolnivalónk maradt. A magyar iskolákat szerintem nem szüntették meg, csak elhatározták, hogy meg kell tanulnunk szlovákul. Ha mostani fejjel belegondolunk, nem volt ez rossz, hiszen a szlovák nyelv volt a hivatalos. Minden ügyet úgy kellett intézni, nem lett volna rossz dolog az, ha mindenki megtanulja.

Emlékszem arra is, hogy a mozdony után a legelsõ vagonban voltunk. Szép, nagy magyar zászló lengett rajta. Elöl álltak azok a vagonok, amelyikbe a családokat helyezték, majd az állatoké, ezt követték a takarmányosok. Mi kevéssel utaztunk, de volt olyan család, akiknek több vagonban voltak a dolgai.

Bennünket nem is Mórra akartak vinni, hanem Kaposvárra. A hetényi rektornak volt egy ismerõse Pesten, és õ intézte el állítólag, hogy közelebb kerüljünk. Így utaltak bennünket Mórra. Apukámnak is volt egy unokatestvére Budapesten, ott több napig álltunk. Mikor megtudta Rebi néni, hogy a hetényiek Pesten vannak, megkeresett bennünket. Itt felvették újra a rokoni kapcsolatot, Móron is többször meglátogatott bennünket.

Móron mi egy nagy, hosszú, sváb házba kerültünk. A tulajdonos még az udvarra volt kirakodva. A ház elsõ részét kiürítették nekünk. A középsõ részén laktak az idõsebbek, a ház végén meg a fiatalok. Ott sírtak szegények. Mondták apámnak, hogy õket egy régi, pici házba akarják költöztetni, látják, hogy mi kevesen vagyunk, hadd maradjanak õk is itt a hátsó részen. Szegény apám persze hogy beleegyezett. Így laktunk jó ideig együtt, három család egy udvarban.

Késõbb õk megvásárolták tõlünk a házrészüket, s abból a pénzbõl vettünk itt, Komáromban egy családi házat. Szegény apám annyira örült, hogy közelebb kerülhetett az otthonához. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert három év elmúltával szívinfarktusban meghalt. Móron mi, gyerekek jobban és hamarabb beilleszkedtünk, mint a felnõttek. Szüleim Móron is a mezõgazdaságból éltek. Kaptunk egy kis földet, meg szõlõt, azt mûveltük. Mikor elvégeztem az iskolát, nem mentem továbbtanulni, mert kellett a pénz. Elhelyezkedtem a vendéglátóiparban, konyhán dolgoztam kézilányként.

A hetényiek Móron is tartották a kapcsolatot. A templomban mindig találkoztunk, meg volt egy kultúrotthon, ahol zenés összejöveteleket tartottak. Mi is odajártunk. Keveredtünk a helyiekkel. Itt ismerkedtünk meg a férjemmel, s 1957 novemberében össze is házasodtunk.

F: Sokáig nem mehettünk még haza, Heténybe. Talán csak az ötvenes évek végén. Addig csak leveleztünk egymással, de találkozni nem lehetett. Édesanyám, aki odaát maradt, nagyon hiányzott, meg a rokonság. Mi is nehezen viseltük, de a szüleinket nagyon megviselte a kitelepítés. Testvérek, családok szakadtak el egymástól.

Amikor aztán hazamehettünk vízummal, akkor jó sokáig maradtunk otthon. Volt úgy, hogy hetekig.

Alig gyõztük a rokonok látogatását, mindenki szeretett volna vendégül látni. 78

Móron mi egy kis parasztházat kaptunk, egy konyhával és két szobával. Volt hozzá még egy kis kert is. A (nevelõ) anyám nem ment férjhez, én voltam a családfenntartó. Nem volt könnyû, az biztos. Sajnos, így nem volt módom szakmát tanulni. Késõbb a vasútnál helyezkedtem el. Amikor a vagonokban hoztak bennünket át, és láttam a vasutasokat, nem gondoltam volna, hogy egyszer én is az leszek.

Anyám és az öcsém Móron maradtak, de már mind a ketten elmentek közülünk. Öcsém is megházasodott, két családja lett, de nagyon hamar vége lett az életének.

A: Akkoriban még volt munkalehetõség, mindenkinek sikerült elhelyezkednie valahol. Ott voltak a bányák, a környezõ települések üzemei, és hát Móron a mezõgazdaság, a bortermelés. Iparkodó, gazdag település volt az akkor. A szorgalomnak meg is lett az eredménye, ma is szép település. Emlékszem, kezdetben nem szerettek bennünket. Az idõ múlásával azonban csak rájöttek, hogy mi sem önszántunkból jöttünk ide, számunkra olyan idegenek õk is, mint amilyen idegeneknek tartanak minket.

F: A szegényebb svábokkal nem volt gondunk. Õk nagyon szorgalmas, munkás emberek voltak. Csak a gazdagabbak nehezteltek ránk, hiszen nekik sok mindenüket elvették.

A: Mondjuk, mi sem örültünk annak, hogy a hátrahagyott házainkba békéscsabai tótokat telepítettek.

A mi házunkban lakók ott is maradtak.

F: A negyvennyolc családból egy sem tért haza, nem mehetett. Azok, akiket Csehországba telepítettek, azok majd mind visszatértek. Az igaz, hogy sokan nem költözhettek be a saját házaikba, de családtagoknál, itt-ott csak megfértek. Mi viszont nem térhettünk vissza. Amikor már lehetett volna, addigra már elfáradtunk. És nem is lenne hova. A régi házaink vagy nincsenek meg, vagy mások lakják.

Nem azért, mert a mi falunk volt Hetény, de nem volt ám az egy szegény település. Dolgos emberek lakták, és szép, gondozott falu volt. Lakói alkalmazkodni tudtak munkához, emberekhez, mindig a helyzetnek megfelelõen. Úgy gondolom, hogy nagyságrendben nem volt nagy különbség az otthagyott és a kapott ház, illetve a földet illetõleg. De az mégsem Hetény volt. Móron már másabb, felvilágosultabb emberek voltak, nem mint odahaza.

A: Nálunk, Hetényben egyszerû, parasztemberek éltek, józan paraszti ésszel és gondolkodással.

Sokat kellett tanulnunk, hiszen egészen másképp végeztek el bizonyos munkákat, mint mi. Mi, hetényiek kukoricalevélbõl készítettük a kötözõnek valót, õk meg a zsuppot meggyúrták vizesen, úgy mondták, hogy gica. S a rozsnak a szalmájából készítették a kötözõt. Lehet, hogy jobb is volt úgy, ahogy õk csinálták. Sok mindent megtanultunk tõlük, átvettük a szokásaikat.

F: Gazdag kultúrélet folyt nálunk, Hetényben. Apám trombitált a rezesbandában. Tanította is a hangszeren való játékot, és nagyon szépen fújta. Hívták akkor Budapestre is zenélni, de a mi fajtánk olyan földhöz ragadt fajta, nem mozdult ki a falujából. Nagyon sokan életük során még a szomszéd faluban sem jártak. Mi így nevelkedtünk, ez volt a természetes.

A: Vásárolni is csak Komáromba jártunk, de oda is csak nagy ritkán. Voltak asszonyok, vagy a család idõsebb asszonyai, a nagymama, akik bejártak rendszeresen vásározni, piacozni. Nem ám kerékpárral, vagy autóval, hanem gyalog. Akkoriban nem volt távolság tíz kilométert gyalogolni. Korán reggel keltek, és arra szánták a napot. Vitték a túrót, tejfölt, ami volt. Keresték is a városi háziasszonyok a kínálatot.

F: Nekünk otthon ökreink voltak, azokkal szántottam, minden munkát megcsináltak. Szerettem is õket, hiszen tudták a dolgukat, mentek szépen arra, amerre kellett. Elvittük õket Mórra is, késõbb pedig eladtam. De talán jobban is jártam, mert nemsokára jött a téeszesítés, akkor úgyis elvették volna. Nem volt más választás, mint belépni a téeszbe. Vagy menekült volna az ember valamerre, bányába, az iparba.

Mi hét hold földet és egy hold szõlõt kaptunk. Már említettem, a földek körülbelül egyformák voltak az otthagyottakkal. Mennyiségben nem, de minõségben azért volt különbség, hiszen akik közelebb voltak a tûzhöz, azok jobbakat kaptak.

A házunk eredeti tulajdonosával mi is találkoztunk, õt nem telepítették ki Mórról. Szegényebb volt.

Fájt neki, hogy csak úgy kirakták a házából egy másikba. Természetes, hogy neheztelt ránk. Mi sem tennénk másképp.

A: A mi házigazdánknak meg már akkor cipõüzlete volt. Õ megértette, hogy mi nem vagyunk rossz emberek. Késõbb, amikor eljött a fürdõbe, bejött hozzánk. Most már nem él szegény, csak a testvére jön még ma is.

Mi megismerkedtünk a hetényi lakásunkban lakókkal. Az utcán elmentünk a házunk elõtt, a szomszédokhoz betértünk, de a saját házunkba soha nem mentünk be. Nem akartuk tovább szomorítani a helyze79tet. A házunk még ma is megvan, talán egy kicsit átalakították, korszerûsítették. A férjemékét viszont lebontották. Õk ott laktak a falu közepén, a mostani nagy áruházzal szemben. Mi meg a községházától is kintebb.

F: Ennyi év távlatából úgy gondolom, a kitelepítéssel az volt a céljuk, hogy a felvidéket szlovákosítsák.

Voltak közülünk is, de nem sokan, akik megtagadták a magyarságukat, és reszlovakizáltak. Talán a módosabbak, akiknek sok mindent kellett volna otthagynia. Abban az idõben még volt tartásuk az embereknek, nem mint ma.

A: Összetartottunk, és még ma is tartjuk a rokonsággal a kapcsolatot, de már egyre kevesebben vannak követõink. Hetényben külön világ volt. Majdnem az egész község egy nagy családot alkotott, mert vagy koma, vagy sógor, ángy, keresztanya. Keresztszülõk is többen voltak. Nekem négy volt. Kettõ vitt a templomba, kettõ meg vissza.

Lejegyezte: Monostori Éva