65 HETÉNY FEKETE ANDRÁSNÉ GÁL ESZTER HETÉNY – MÓR, TATA

„... ennek az egésznek a Beneą volt a kitalálója.”

Idevalósiak vagyunk mi, Komáromtól az elsõ faluba, Heténybe. Huszonegy éves voltam, amikor a kitelepítés történt, úgyhogy én mindenre nagyon jól emlékszem. Tizennyolc éves voltam, amikor osztották az úgynevezett fehérlapokat. Akkor arra voltak kíváncsiak, milyen állampolgároknak valljuk magunkat. Nem is mondhattuk volna magunkat szlováknak, hiszen nem beszéltük azt a nyelvet, és ami a legfontosabb, felmenõink mind magyarok voltak, amíg csak vissza tudok emlékezni. Mi így magyaroknak vallottuk magunkat. Ez 1946 tavaszán volt. Rá egy évre jött egy rendelet, hogy nem vagyunk kötelesek a csehszlovák kormánynak adót fizetni. Aztán 1947-ben pedig megkezdték a telepítést.

A mi falunkból 1948 áprilisában negyvennyolc családot telepítettek ki. Ezt követõen nemsokára be is szüntették, mert a lakosságcserébe bevonni szánt magyarokat már kitelepítették. Tehát mi az utolsó kitelepítettek között voltunk. Minket már elég késõn hoztak át, utána néhány hónapra már be is fejezték azt a hercehurcát.

Engem a szüleimmel együtt telepítettek ki. Én korábban férjhez mentem, de két hónap után különváltunk.

A kitelepítéskor így csak én jöttem el, a férjem ottmaradt. A férjem családját a korábbi években Csehországba deportálták. Csúnya világot éltünk mi akkor.

Szüleimmel Mórra kerültünk. Ógyallán vagoníroztunk és Szobnak vittek bennünket. Ott volt az elosztó, ott tudtuk meg, hogy Mór az úticél. Budapesten vártunk még egy hosszabb ideig. A rákoskeresztúri állomáson álltunk egy napig, csak azután indultunk el Mórra.

A csomagoláshoz nem kaptunk sok idõt, talán két-három napot. Mi mindenünket hozhattuk magunkkal.

Szüleim kisparasztok voltak. Még most is megvan a leltár, mind a két nyelven, hogy mit hagytunk otthon. Nekünk szerencsénk volt, mert még a jószágokat is magunkkal hozhattuk. Egy pár ökröt, egy tehenet, meg egy anyadisznót. Három vagonban elfértünk. Egyikben voltunk mi, a bútorokkal, a másikban az állatok, a harmadikban meg a takarmány, és némi tüzelõ volt. Mindenki elképzelheti, micsoda szívfájdalom volt ez a pakolás. Otthagyni az õsi földet, az õsi vagyont, otthont, melyben még az ükszüleink is születtek. S ennek az egésznek a Beneą volt a kitalálója.

Mostanában már mondogatják a rádióban, hogy nem volt jogos a trianoni békeszerzõdés. 1920-ban nem lett volna szabad így felosztani az országot. Akkor adták át a magyarlakta részeket három különbözõ országnak. Így mi Csehszlovákiához tartoztunk 1938-ig: akkor felszabadult ez a rész, mi újból az anyaországhoz kerültünk. Ám jött 1945, ismét visszacsatoltak bennünket Csehszlovákiához.

Miután Mórra megérkeztünk, régi, öreg svábházakat kaptunk. Mór akkor még nagyon szegény község volt. Ezen a vidéken a fõ termény a szõlõ volt, meg talán még most is az. Híres a borvidékérõl ez a terület. Igen ám, de a szõlõ nagyon kényes, és nem volt minden évben termés, vagy jó termés. Egyik év viszi a másikat. Ha nincs termés, akkor nincs pénz.

Egy házat kaptunk a szüleimmel, s némi kis földet és szõlõt is. Összehasonlítva az otthagyott házunkkal, ez nagyon szegényes, régi épület volt. Szüleim Hetényben 1941-ben építették fel a házat, melyet ott kellett hagyni 1948-ban. Itt meg régi, öreg házba kerültünk. Földet se kaptunk annyit, amennyit odahaza mûveltünk. Odahaza tizenkét holdunk volt, Móron csak hetet adtak. Mórra öt községbõl jöttek a családok, mi az utolsó telepítettek között voltunk, így nekünk nem nagyon jutott, csak a maradék.

Be kellett illeszkednünk, pedig kezdetben a móri svábok bizony leköpdöstek bennünket a határban, ha találkoztunk. Azt mondták: „Pfuj, büdös telepes!” Annak hívtak bennünket. De szép lassan rájöttek, hogy mi végül is hoztuk magunkkal mindenünket. Ingóságunkat, vagyonunkat. Egyedül a földet és a házat birtokoltuk, nem úgy, mint számos más család, akik tényleg telepesek voltak, s csak egy kis batyuval jöttek át az ország másik felébõl letelepedni, új életet kezdeni. Én még mindig a hetényi konyhabútort használom, ami a szüleimé volt. Nekem ez a kedves, nem is válnék meg tõle semmiért. 66

Dolgozgattunk, kaptunk egy hold szõlõt is, azt is mûveltük. Édesapám leszerzõdött a borra, így el tudtuk magunkat tartani. Volt bikánk is, majd késõbb teheneket tartottunk, abból is jött némi pénz. A tejet elhordták a bányászok, abból a pénzbõl félretehettek. Jó dolgosak és jó spórolósak voltak a szüleim mindig, így a félretett pénzünkbõl meg tudtuk vásárolni ezt a házat itt, Tatán. 1963-ban jöttünk ide lakni.

Korábban említettem, hogy a kitelepítéskor már válófélben voltam. Idõközben sikerült is elválni, majd Móron 1960-ban ismét férjhez mentem egy szintén hetényihez. Ide, Tatára már négyen költöztünk.

A szüleim és mi ketten.

Hetényben és Móron is a családi gazdaságban dolgoztam. Édesapámmal ketten takarítottuk be az otthoni termést. Móron már egy kicsit más volt, mert télen be kellett menni a Mezõkertbe dolgozni, hogy ki tudja fizetni édesapám az adót a földek után. Ez a Rákosi-rendszerben volt. Érdekes dolgok voltak abban az idõben. Karácsony második ünnepén pucoltuk, raktároztuk a sárgarépát, meg a krumplit a pincékbe. Visszagondoltunk az otthoni karácsonyokra, amikor szenteste libamájat, töpörtyût ettünk, másnap pedig a libaaprólékból levest készítettünk, majd megsütöttük a hízott liba többi részét is. Volt, aki disznóhúst készített, illetve töltött káposztát. Nálunk, reformátusoknál nincs böjt. Nekünk azt tanították, hogy amit a szánkon beveszünk, az nem bûn, csak az, amit kiejtünk. Ebben a korszakban tiltották a vallást, azt mondták, nincs Isten, így bevágtak bennünket karácsony második ünnepén is dolgozni.

A téeszek megalakulásakor be kellett lépni, és bevinni a földjeinket, állatainkat, mindent. Ez több lépcsõben történt, hiszen volt a forradalom, akkor visszakaptuk, majd 1960-ban megint téeszesítettek bennünket. Az állatokat, mindent elvittek. Ha meg otthon vágtunk disznót, akkor meg ott voltak a beszolgáltatások.

Kezdetben csak a disznó bõrét kellett beadni, majd késõbb a zsírt, meg mindent.

Az otthon maradottakkal csak nagy nehezen tudtuk tartani a kapcsolatot. Egészen 1956-ig csak levelezni volt szabad, de hazamenni nem. Akkor mehettek elõször a szüleim látogatóba. A következõ évben már én is voltam. Budapestre kellett utazni a vízumért, azzal lehetett csak átmenni. Az elsõ hazalátogatás jórészt sírásból állt és persze örömbõl is. Állt az otthoni házunk, sõt még ma is áll, bár az elejét mára már újjáépítették.

Kívülrõl mindig megnézem, de belül nem jártam, már akkor is benne lakott a Békéscsaba környékérõl áttelepült szlovák család. Nem mentünk soha oda. Minek? Csak fájt volna a szívem.

Iskolás voltam akkor Hetényben, talán második osztályos, amikor jött a rendelet, és szlovákul is tanítottak. De csak szavakat, egyszerû mondatokat. Így nem nagyon tanulhattuk meg a nyelvet. Mindvégig magyar iskolába jártam. Úgy emlékszem, Komáromban is megmaradt a gimnázium és a polgári iskola is.

Én nem jártam oda, mert akkor a faluhelyen az volt a szokás, hogy az alsóbb iskolából kimaradtak a gyerekek, és otthon segítettek a szüleiknek.

A határon nem volt különösebb nehézség átjutni, ha megvoltak a megfelelõ irataink. Nem éreztünk mi azt soha, hogy rossz szemmel néznének ránk. Mi eléggé késõn mehettünk elõször haza, még temetésekre, betegség esetén sem engedélyezték. Csak 1956 után. Sok családtagunk maradt odaát, hiszen minket már az utolsó transzportokkal hoztak el, így a szüleim testvérei már ottmaradtak. Sok év telt el, mikor legelõször találkoztunk.

A Mórra kitelepítettek tartották egymással a kapcsolatot. Hetény község teljesen református község, így minden áttelepítettel találkoztunk vasárnaponként a templomban. Mórra általában a református településekrõl telepítették a családokat. Kismányáról (körülbelül harminc családot), Garamsallóról (harmincnyolc családot), Komáromszentpéterrõl (tizenkét családot), Hetényrõl (negyvennyolc családot). Mi még úgy nevelkedtünk, hogy vasárnap templomba mentünk. A szüleimtõl is, meg az iskolában is azt tanultam, hogy hat napon át munkálkodjál, de a hetediket szenteld az Istennek. Én ebben nevelkedtem, így is volt ez jó. Milyen szép is volt az még Hetényben, amikor tizenegy óra után a templomból özönlött a nép haza.

Az egész falu járt akkor még templomba. Tíz órára mentünk a templomba, addigra édesanyám már megfõzte az ebédet, mert jó korán keltünk. Késõbb meg már én is fõztem. A templom után meg sétáltunk az utcákon, és labdáztunk. Hazamentünk ebédelni, délután meg eltársalogtunk. Kiültünk az utcára, ott is beszélgettünk, vagy a családi összejöveteleken.

Nem tudom, hogy lenne kifejezetten hetényi ebéd. Õsszel a hízott kacsát, libát készítettük. Késõbb volt már disznóhús és egyéb húsételek. Hétköznap is jól táplálkoztak a hetényiek, csak nem volt annyi húsétel, azt inkább vasárnaponként készítettük el. Sütöttünk rétest is. Az jellegzetes sütemény volt mifelénk. Most is elkészítem, a szezontól függõen – meggyes, meg cseresznyés rétest sütök. Ez volt a nagy süteményünk, még szilveszterkor is ezt készítettünk. Szilveszteri vacsora szilvalevessel kezdõdött 67 és rétessel végzõdött. Vacsora után meg mentünk a bálba. Oda mi nem vittünk magunkkal semmit, csak táncolni mentünk. Fiúk, meg leányok. Abban az idõben már tizennégy éves kor után volt udvarlónk. Úgy intézték mindig a fiatalok, hogy falubeli legyen az udvarló.

A tizennégy éves kor már vízválasztó volt a leányok életében. Nem csak az udvarló végett, hanem ebben a korban kezdtük el készíteni az úgynevezett „Hetényi Toledót”. Ez egy olyan terítõ, amit talán a világon csak itt, Hetényben készítenek. Mikor bejöttek a téli napok, akkor reggel nyolc órától akár egészen tíz óráig varrtuk ezeket. A kész terítõket asszonyok vitték el a vásárokba, nagy keletjük volt. Az árából pedig felruházkodhattunk. Nem volt ez abban az idõben olcsó mulatság, mert sok, bõ szoknyában jártunk ám.

Az 1960-as évek elején azért változott a helyzet, s a fölvidéki nép elkezdett vándorolni, közelebb az otthonhoz. Mégiscsak arra gondoltunk, hogy egyszer csak hazamehetünk. Ketten jöttünk Tatára, a többiek meg Szõnybe, Komáromba költözködtek.

Így, ennyi év elmúltával is azt gondolom, hogy csúnya dolog volt ezt tenni velünk. De ha nézem a televíziót, hallgatom a rádiót, csak azt látom, hogy ma is csak mindenütt üldözik a magyart. Üldözik Erdélyben, üldözik a Felvidéken, üldözik a Délvidéken. A szerencsétlen ember meg mit tehet arról, hogy magyarnak született? S ha jól meggondolom, 1920-ig magyar terület volt ez mindig. Ott születtek õseink, oda kötõdünk, az a szülõföldünk. Természetes, hogy így ragaszkodunk hozzá.

Egyébként ha visszagondolok arra a tizennyolc évre, ami 1920-tól 1938-ig tartott, azt kell mondanom, hogy nem volt a magyarságnak rossz sorsa ott a Felvidéken. Szerintem ma rosszabb a helyzetük.

1938-ban pedig Horthy Miklós kormányzó bevonult Komáromba is a fehér lovon, felszabadított bennünket.

Az újbóli elcsatolásig megint csak jó sorunk volt. Más volt már a helyzet az 1947-es években, mert akkor meg úgy ûzték a magyarokat, hogy deportálták õket.

Apósomék is erre a sorsra jutottak. Õ volt a gazdaközösség pénztárosa. Abban az idõben minden falunak volt saját magtára, amibõl kiporciózták a jószágok eledelét. Az én apósom is ilyen ember volt, nála volt a magtár kulcsa, õ felelt érte. S ezért kikiáltották háborús bûnösnek, elkobozták az összes vagyonukat és felvitték õket Csehországba cselédeknek. Utána meg jött a kulákosítás, s akkor a cseh nagybirtokos menesztette a népet, mert tõle is megvonták a birtokot, földeket. Így kerültek vissza apósomék is. De volt olyan család, aki hazatérve nem mehetett be a volt házába, mert már elfoglalták azt a Romániából, Magyarországról betelepedett szlovákok. Késõbb azért rendezõdött a sorsuk, mert visszakapták a házaikat.

Nekik talán jobban sikerült az életük, mert õk, ha hányattatott sorsuk ellenére is, de visszatérhettek az otthonukba, nem úgy, mint mi. Nem sok ember volt olyan, aki szlováknak vallotta magát. Legalábbis én nem emlékszem rá. Volt az embereknek tartásuk, önérzetük.

Lejegyezte: Monostori Éva