59  GALÁNTA „NÉVTELEN”* GALÁNTA– HIRD-ÚJTELEP

„Arról a régi világról álmodom, ami ötven éve volt, nem a mostaniról.”

 „Névtelen” (N): Galántán mi gazdálkodók voltunk. Ott volt a házunk, ahol most építették nagypostát.

1967-ben még megvolt, aztán legközelebb, mikor voltam látogatóban, mondják, hogy nézzem meg a postát, amit a helyébe építettek. Aztán már többet nem voltam ott.

K: Egyáltalán Galántán se járt többet?

N: De. 1967-ben voltam elõször, azóta legalább hússzor voltam otthon. Tavaly novemberben is voltunk otthon. Volt egy „volt galántaiak” találkozója, de hát … kettõ-három jött csak el. Nem olyan kötõdõ hely volt a Galánta, mint mondjuk Taksony. Galánta olyan, mint itt ez a falu: ez is más faluból, az is, betelepültek ide. Az öreg falu volt még olyan igazi, de mára már ott is kicserélõdött a nép. Huszonöt évig voltam ott boltos, de már nem ismerek onnan csak húsz-harminc embert. Ez a Galánta is olyan volt, nem kötõdtek hozzá. Akik velem voltak inasok, elmentek Gyõrbe dolgozni, meg mindenhova, ott megnõsültek.

Éppúgy, mint az itteni svábság, elvettek mindent tõlük, a gyerekeket hova lehetett vinni, be a városba tanulni. Aki arra táncolt, aki tudott alkalmazkodni, abból lehetett valami.

K: A svábok ilyen ügyes, könnyen alkalmazkodó emberek voltak?

N: Persze. A fölvidékiek se voltak utolsók, de ezek, hogy mindent elvettek tõlük, hamar rájöttek …

K: Hogy fogadták itt a fölvidékieket?

N: Hát, ugyanúgy fogadták, mint a szlovákiai magyarok azokat, akik odamentek. De ez már elmosódott.

Az öregek beletörõdtek, a fiatalokat meg nem érdekli, nem is beszélnek már svábul.

K: Miért van ez, hogy ilyen gyorsan váltottak?

N. Hogy asszimilálódtak, fölszívódtak? Egyszer a város közelsége, meg a munkahely. Munkahelyre elmenni, alkalmazkodást jelent.

K: Ugyanez a helyzet a fölvidékiekkel is? Nem mondják, hogy jobb lett volna maradni?

N: De, hát az öregek. Az én fiam hallani se akar róla, pedig legalább ötvenszer volt ott. Szórakozni, vannak Galántán unokatestvérei.

K: Hogy alakult a család sorsa azzal, hogy szétszakadtak, az egyik fele maradt, a másiknak jönnie kellett?

N: A P.-éket, unokatestvéreméket elvitték még 1945-ben Csehországba. Minket pedig, elvették mindenünket, három cséplõgépet, földjeink voltak, õk mikor visszajöttek, visszakapták a házukat, nekünk pedig kiírtak, el kellett menni, 1947 novemberében. Az Alföldre vittek, Pitvarosra. De oda már annyi embert telepítettek, késõn, novemberben volt a mi áthozatalunk, hogy se ház, se föld nem volt elég. Négy házba voltak a dolgaink berakva, egy hidaskürti vendéglõsnél. 1948-ban kerültünk át Hirdre. Egy nagy vándorlás volt akkor onnét. 200 családot helyeztek át, kit hova tudtak tenni, nem volt válogatás, el kellett fogadni. De javarészt az ment el, aki utánajárt. Aki nem, az ott maradt abban a nádas kis … szóval, ezt nagyon nehéz dolog elmondani…

K: Miért pont Hirdre kerültek?

N: Akkor rakták ki innen a svábokat.

K: Egyidõben kerültek a faluba a többi felvidékiekkel, akiket rögtön ide telepítettek?

N: Õk 1948-ban kerültek ide.

K: Mikor idekerültek, milyen kapcsolat volt a felvidékiek között?.

N: Hát akkor még jobban volt összejárás, meg a rokonok, mert a feleségemnek sok volt itt, jöttek  minden hónapban. Most már a gyerekeik, hát … talán ha háromszor voltak itt az ötven év alatt. Ment mindenki a dolga után, tetszik érteni. Különösen ezek a fölvidékiek ilyen harácsolók voltak. A kilencven * Az interjú készítésekor jelen volt a beteg feleség is, de õ nem kapcsolódott be a beszélgetésbe. A férj a beszélgetés közben többször „kiszólt” neki. Az interjúalany 1999-ben készségesen állt rendelkezésünkre, amiért ezúton is köszönetet mondunk. A mostani kötet szerkesztésekor nem sikerült engedélyt kérnünk tõle nevének feltüntetéséhez. Ezért választottuk a „névtelen” megjelölést. 60 százaléka az olyan volt, hogy reggel négykor kelt, aztán este tízig dolgozott. (…) A gyerekek már nem olyanok.

K: És ez miért volt?

N: Hát otthon is mindenki ilyen volt. Dolgoztak mindig.

K: Ezért megszólták õket az itteniek?

N: Nem, hát a sváb ugyanígy dolgozott, nem volt, hogy mit szól …

K: Mibõl lehetett itt a kezdetekben pénz szerezni, mikor idekerültek, 1947–1948-ban?

N: Mindenki elkezdett dolgozni, ki több, ki kevesebb sikerrel. Inkább csak stagnált mindenki. Aztán jött az 1956-os változás, hogy csak egy példát mondjak: mikor ezt a házat építettem, nekem másfélre megvolt a pénzem. Mikor bevittem (a pénzt), azt mondja (a hivatalnok), menjek haza és vegyem kétfelé, mert nem kapok kölcsönt, mert a kölcsön érdekes volt, egy százalékot fizettem érte, s ha postán hagytam (a saját pénzem), ötöt kaptam érte. Erre még a legbutább ember is rájött. Volt, akinek volt pénze, mikor kezdett építkezni, volt akinek csak valamennyit föl kellett mutatni, volt olyan is, hogy én adtam neki pénzt, csak föl kellett mutatni.

K: Mikor épült ez a ház?

N: 1963-ban.

K: A régi házzal mi lett?

N: 1983-ban adtuk el mikor a mama meghalt.

K: Vannak még itt rokonok Magyarországon?

N: Vannak, anyám részérõl. Apám részérõl nincsenek, a galántaiak otthon maradtak. (Hosszan magyarázza a rokonokat.) Tavaly voltam náluk, csak egy órát. Rezsiéknél (unokatestvér) voltunk egy-két órát, meg a feleségemnek vannak Kürtön rokonai, Farkasdon van még egy unokatestvér. Most már, hogy az öregek elmennek, a fiam még a fiatalokkal tartja a kapcsolatot. Õ nagyon sokat járt. Mikor még legény volt, még éltek az öreg nénik, nem jártak dolgozni – ha éjfélkor zörgettek, ha éjjel kettõkor ment haza bandával, még mindig jó volt, nem volt semmi baj. Galántán az Sz-éknél szokott aludni.

K: Az otthoniak szoktak ide jönni látogatóba?

N: Hogyne.

K: Milyen érzés egy ilyen hazalátogatás?

N: Elõször mikor hazamentünk, egy nagy szívfájdalom volt csak az egész. Most már, ha ott van az ember egy hétig, ide kívánkozik haza. Annyira mocorog az emberben, hogy hazamenni, hazamenni, mikor ott van, minden elidegenedett már ott.

K: Akkor most melyik a hazája, otthona?

N: A gyerekeknek már ez, én meg nem mondhatom. Nekem inkább ott, én még úgy érzem. Úgy érzem.

De ennek most már vége, ez most már csak egy lidérces álom. Érdekes világ volt ez, nagyon nehéz elmesélni, és nagyon nehéz feldolgozni. Nem olyan könnyû ez, valaki tudta ezt vállalni, én soha nem tudtam úgy venni. Elõször mikor hazamentem, olyan beteg lettem, még kórházba is voltam. Odalett a szívem. Mondjak valamit õszintén? Nem hiszem, hogy itt vagyunk ötven éve, ebbõl egy év eltelt volna úgy, hogy ne lettem volna álmomban otthon. (elérzékenyül) Arról a régi világról álmodom, ami ötven éve volt, nem a mostaniról. Mindenki másképp tudott beletörõdni, van, akinek még mindig fáj.

K: Úgy érzi, hogy ha otthon maradtak volna, jobb életük lett volna?

N: Hát a fene tudja. Ha otthon maradtunk volna, bekerülünk a kuláklistába. Tavaly novemberben voltunk otthon. Elõtte meg nyolc évvel, apám sírját befizetni. Most is befizettük, újabb tíz évre. Galántán van eltemetve.

K: Mikor idekerültek, rögtön boltosként kezdett el dolgozni?

N: Nem, nekünk elég sok földünk volt. Apám még otthon meghalt, én dolgoztam a mezõgazdaságban.  Itt 1956 után az 1960-as években egy óriási nagy iparosítás ment keresztül. Csalták el a népet mindenünnét.

Én is bekeveredtem ebbe a boltba, hívtak sokfelé, de nem mentem el, mindig ott maradtam. Ez volt 1958-tól. Addig gazdálkodtam, több-kevesebb sikerrel. Az nem volt egy olyan jó dolog, olyan nagy leadások voltak, hogy csak az tudott talpon maradni, aki tudott gazdálkodni.

K: Itt ugyanúgy ment a gazdálkodás mint otthon? Voltak valami különbségek?

N: Itt az eladással nem volt gond, közel volt Pécs. 1960-ban jött a tsz, de én akkor már… 1956-ban, amikor megszûnt a tsz, ki tudta venni az anyám a földeket. Ez a része Hirdnek (Újtelep) ez abszolút nem 61 volt. 1956 után kezdtek el építeni, és itt minden ember más faluból jött. A zöme sváb. (Albumokat, régi könyveket nézegetve mondja) Feleségemnek, mikor 65 éves évfordulója volt, azt a korosztályt meghívták (Kürtre). Volt egy ilyen muri. (Fénykép. Mutatja az emléklapot. Szlovák nyelvû szöveg áll rajta, mellékelve egy füzetlapra írt fordítás magyarul.) Õrzöm ezeket, aztán megörökli a fiam, az unokám, aztán vagy eldobják …

K: Érdekli õket ez a történet?

N: Nem nagyon. Nem. Õ itt született, 1950-ben, itt járt iskolába ... a fene tudja.

K: A feleségével mikor ismerkedtek meg, már itt?

N: Ismertem õt már otthon is, de itt még jobban összeismerkedtünk.

K: Itt külön, egymás között házasodtak svábok, felvidékiek, németek?

N: Nem volt ilyesmi. Eleinte, még az ötvenes években volt, de aztán már nem.

K: Miért változott ez meg?

N: Szerintem az iparosítás miatt volt. A kendergyárban dolgoztak elõször százan, aztán ez fölfejlõdött ezerre. Aki oda járt, ott minden héten kétszer rendeztek mulatságot vagy bált, ott már mindenki összeszûrte a levet valakivel. Különben elég sok felvidékinek van más felesége, sváb. Ahhoz elég szorgalmasak voltak a felvidékiek, hogy be tudjanak a szorgalmas svábsághoz kerülni. Mert azok szorgalmas népek voltak, de én ugyanolyannak tartom a felvidékit is. Úgyhogy nem volt ebben probléma.

K: Adtak csúfnevet a felvidékieknek itt Hirden?

N: Nem. Inkább manapság, szeretnék találkozni azokkal az újságszerkesztõkkel, múltkor is volt egy cikk, hogy „jöttek a fölvidéki telepesek”. Hát mi nem vagyunk telepesek. Telepes az, aki önként elment oda és adtak neki földet. Akart a büdös franc idejönni! Nekünk volt ott 50 hold földünk, adtak helyette 15-öt. 15 holdnál többet senki nem kapott, hiába volt száz holdja. Volt három házunk, s kaptunk egy öreg, rossz házat. A svábságot már kártalanították, kaptak milliókat érõ kárpótlási jegyeket, mi mai napig egy szót nem kaptunk. Akkor elvették a svábét és odaadták nekünk, azzal le lett tudva minden, és el lett felejtve. Egy öreg házat kaptunk, most ha megnézné, siralomvölgy. A tulajdonos még ott lakott velünk egy hónapig. Ez minden háznál így volt. Harag nem volt. Talán õk is megértették, hogy ez hogy volt. A fejükre lett ütve, rá lett fogva, ha bûnös volt, ha nem, olyan kollektívan vették õket, mint a felvidéki magyarokat.

K: Figyeli az otthoni történéseket, a híreket?

N: Szoktam. Sose lesz jó, egy kisebbségnek. Elnyomva élni. Régen még összetartott a magyarság.

Aztán ugye mi is elmentünk Pozsonyba dolgozni, mint a németek itt, nem lehetett munkahelyen németül beszélni. Különben a fejére ütöttek. Aztán meg már a kutya se törõdött vele, nem kellett ilyesmivel foglalkozni. Se az, hogy fölvidéki, se az hogy sváb.

K: Kivel tartják itt a kapcsolatot, kikkel járnak össze?

N: Azelõtt voltunk vagy kétszáz lakodalomban, de most mióta elmentünk nyugdíjba, már nem megyünk sehova se. Így senki nem éreztette a másikkal, hogy ez fölvidéki, az meg sváb. Habár mindenkinek volt egy olyan fönntartása. De ez is elmúlt, ez az öregeknél volt.

K: Ezt a fönntartást hogy lehetett észrevenni?

N: Így közvetlen nem éreztették velünk, de azért észre lehetett venni.

K: A régi barátokkal szokott-e találkozni?

N: A temetõben jártunk ezzel az F-fel (az egyik rokon), és akkor találkoztam sokkal. Sokat megismertem harminc év után. Aztán egyszer voltam vendéglõben vagy tízzel, akkor egyet szórakoztunk. Akkor is rokonoknál jártunk. De a rokonoknál is már, egyiknél vagyunk egy órát, a másiknál is. Az semmi se. Meg öregek már. Hiába mennénk el a fiatalokhoz, egészen más a téma.