Péter apostol 2. levél magyarázata 3. rész

EMLÉKEZZETEK (3,1-2)

1. vers: „Szeretteim, már a második levelemet írom nektek. Mindkettőben emlékeztetés által ébresztgetem a ti tiszta gondolkozásotokat, 2. vers: hogy megemlékezzetek azokról a beszédekről, amelyet a szent próféták hajdan szólottak és az Úrnak és Megtartónak a parancsolatáról, amelyet a ti apostolaitok (közöltek veletek).”

Míg az előző fejezetben az apostol szinte megfeledkezik azokról, akiknek ír, mert figyelmét a hamis tanítók elleni küzdelem egészen igénybe veszi, addig itt az „olvasók” kerülnek előtérbe. „Szeretteim” – hangzik a megszólítás, s a szavában benne rezeg az érettük való aggódás, a pásztori hűség. „Már második levelemet írom nektek”. Nem, mintha sajnálnám a fáradtságot, nem szemrehányásként mondom, csak azért említem, hogy lássátok: veszedelmek környékeznek benneteket és én résen vagyok.

(Akár ismerjük az első levelet, akár nem, - mivelhogy a tudósok egy része nem „Péter apostol első levelében” látja az említett írást – mégis az apostol tevékenysége, szeretteiért való féltő szeretete elvitathatatlan).

Jellemző, hogyan és miben látja Péter az ő apostoli tisztét azok iránt, akikhez levelét intézi. „Emlékeztetés által ébresztgetem a ti tiszta gondolkozásotokat – írja nekik. Emlékeztetni csak azt lehet, aki mögött „keresztyén múlt” van. S hogy az ilyenek rászorulnak az emlékeztetésre, annak a magyarázata egyrészt a váratlanul támadó veszedelmek, másrészt az az apostoli tapasztalat, hogy „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Mt. 26,41).

Megtörténik, hogy a legjobbak is ellankadnak. Serkentésre, bátorításra szorulnak néha a legkülönbek is. „Olvasóira” tisztelettel néz az apostol, s elismeri róluk, hogy „tiszta” a gondolkozásuk, mégis szükségesnek tartja az ébresztgetésüket.

Mit értsünk „tiszta gondolkozáson”? Tulajdonképpen őszinteséget. Ebben az értelemben „tiszta” az, akiben nincsen hamisság, ravaszság és kétszínűség. Krisztus mellett foglaltak állást, ragaszkodnak is Hozzá hűséggel, gondolataikat az Ő parancsai irányítják, s éppen ezért „más evangéliumot” meg sem hallgatnak.

A 2. versből azt tudjuk meg, hogy mi módon történik az emlékezés. Három tényező játszik szerepet benne: a próféták, az Úr Jézus és az apostolok. Amit a próféták jövendöltek, az valósággá lett Krisztusban, s a Róla szóló híradást az apostolok adják tovább szóban és írásban. Tehát a prófétai és apostoli híradásban egy-ugyanarról van szó: a mi Urunkról és Megváltónkról. Ezért akár az Ó-, akár az Újszövetség „ébresztget” is bennünket, mindig Jézus Krisztus szól hozzánk az Írás lapjairól (ezért egy könyv az Ó-és Újtestamentum).

A VÁD (3,3-4)

3. vers: „Ezt gondoljátok meg mindenekelőtt: az utolsó napokban gúnyolódók támadnak, (akik mindent) kigúnyolnak, a saját maguk kívánságai szerint járnak 4. vers: és azt mondják: „hol van az ő megígért megérkezése”? Amióta atyáink elaludtak, minden úgy maradt, mint (volt) a teremtés kezdetétől fogva.”

 A próféták és apostolok híradásaiból elsősorban „az utolsó napok” eseményei érdemelnek megszívlelést. Ezzel a névvel az ószövetségi írók rendszerint a Messiás eljövetelének idejét jelölték, ami a hívőkre súlyos megpróbáltatásokat jelent. Az Újszövetségben is gyakran hallunk „az utolsó napokról”, vagy „utolsó időkről”, amikor hamis krisztusok és ál-messiások támadnak, akik sokakat elhitetnek.

Péter apostol szerint három ismertető jelük van: 1./ gúnyolnak mindent, ami szent; 2./ érzéki vágyaiktól leigázva, csak testi szenvedélyeik kielégítésének élnek; 3./ tagadják Krisztus újra eljövetelét.

Az első kettővel az előző fejezetben (2,10. 14) már foglalkozott az apostol, ezért itt csak a Krisztus második eljövetelével kapcsolatos vádakat veszi tüzesebb vizsgálat alá. A gúnyolódók nem hisznek abban, hogy Krisztus visszajön ítéletet tartani, s akkor a jók elveszik jutalmukat, a gonoszok pedig a büntetésüket. Úgy gondolkoznak (sőt nyíltan kérkednek vele), mint a gonosz szolga: „halogatja még az én uram a hazajövetelt (Mt. 24,48). S mert még nem érkezett meg, ebből azt következtetik, hogy nem is fog megérkezni, azaz: mivelhogy Krisztus ígérete mindeddig nem valósult meg, tehát hamis.

„Amióta atyáink elaludtak, minden úgy maradt, mint volt, a teremtés kezdetétől fogva”: Ez a „bizonyíték” a gúnyolódók kezében. Akár arra a nemzedékre, illetve annak a halálára gondoljunk, amelyik még személyesen hallotta Krisztus beszédeit, akár a zsidó nép atyáira (Ap. Csel. 7,32; 3,13. 25; Lk. 16,24; 1,55. 72) – hiszen ezek is várták az Úr eljövetelét – a vád lényege az, hogy az ígéreteknek nem lehet hinni, mert ma is úgy van minden, ahogy volt, - a teremtés óta semmi sem változott.

Modern világunkban ez a vád így hangzik: a csillagász nem találja Istent az égen; az élettan-tanár nem találja a lelket az emberi testben; a természettudomány nem tartja összeegyeztethetőnek a csodát a természeti törvénnyel; a tapasztalat ellentmond a feltámadásnak; a repülő és a búvár sehol sem leli az eget és a poklot, a filozófus képtelenségnek tartja, hogy a véges emberi elme felfogja a végtelen lényt: Istent. S ha pedig mindez így van – márpedig így van – megszületik és terjed a hír. Nincs Isten, nincs lélek, nincs feltámadás, nincs ég és pokol. Hány embert ejtettek meg ezek a „tudományos elvek”! Érthető, hogy a gúnyolódók „érvei” is sok újonnan megtért keresztyén hitét megmérgezték. Ezért siet segítségükre Péter apostol a következő szakaszban található „felvilágosítással”.

AMIT A VÁDLÓK ELFELEJTENEK (3,5-6)

5. vers: „Mert szándékosan elfelejtik, hogy régtől fogva meg volt már az ég és a föld, amely Isten szavára vízből és víz által állt elő. 6. vers: (Elfelejtik azt is), hogy ezek által az akkori világ elpusztult, miután a víz elborította.” A hamis tanítók gúnyolódására az apostol válasza az, hogy nem maradt meg a régi világ változatlanul. S ha mégis ezt állítják, akkor az csak azért van, „mert szándékosan elfelejtik”, pontosabban: (mivelhogy felületesek), elkerüli a figyelmüket az, amiről nem egyszer hallottak, hogy tudniillik Isten a régi világot megsemmisítette az özönvíz által.

Ezt a gondolatot részletesen adja elő az apostol: „Régtől fogva” (= „a teremtés kezdetétől fogva”) létezik két valóság: az ég és a föld, amint ezt a Szentírás első lapjairól is tudhatnák a hamis tanítók. 1.Móz. 1,2 szerint a földet még víz borította a teremtés hajnalán, a harmadik napon azonban már a víztől különvált, belőle felmerült a szárazföld. A vizek mozgása, egy helyre gyülekezése által keletkeztek a földön a tengerek, vált el egymástól a szárazföld és a víz. Ezért írja az apostol: „vízből és víz által” állt elő a föld. De ez csak az „anyaga” a teremtésnek. A tengereket és a szárazföldet „Isten szava” rendelte a megfelelő helyre, úgyhogy ezek csak engedelmeskedtek. A parancs, a mozgató erő: Isten szava. Ez teremt, ez intézkedik.

De mert teremt, joga van elpusztítani is. „Ezek által”, tudniillik az Isten szava és az özönvíz által tűnt el az özönvíz előtti világ: elpusztultak az emberek és velük együtt minden élőlény, kivéve az Istennek engedelmeskedő Nóét és családját. A víz, a földet létrehozó víz, íme, Isten szavára a halál hordozójává válik! Beszédes bizonysága ez annak az igazságnak, hogy a teremtő és törvényt adó Isten szabadon rendelkezik a természeti világgal.

MEGSEMMISÜL A VILÁG, MEGSEMMISÜLNEK A GONOSZOK IS (3,7)

7.vers: „De a mostani eget és a földet (is) ugyanazon (isteni) szó gyűjtötte egybe és tartja fönn a t űz számára, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára, amikor az istentelenek elveszik büntetésüket és elpusztulnak.”

Míg az 5.-6. vers a legmesszebb múltat jelenítette meg előttünk, addig a 7. vers a legtávolabbi jövő felé irányítja tekintetünket. Amott a teremtés első, emitt az utolsó napjáról van szó. A 6. vers a világ egykori megítéltetését elevenítette föl, ítéletről szól a 7. vers is, de ez az ítélet a jövőben következik be. Ezért áll a mondat élén az ellentétet kifejező „de”.

Mint ahogyan Isten szavára állt elő és pusztult el az özönvíz előtti világ, ugyanúgy „a mostani ég és föld (értsd: az özönvíz utáni világ) is Isten szavától függ keletkezésében, létében és elmúlásában egyaránt. Isten szava „gyűjtötte egybe és tartja fenn”, de nem örökké, hanem csak az ítélet napjáig. És akkor az ég és a föld a tűz martalékává válik, de velük együtt megsemmisülnek az istentelen emberek is.

Nincs tehát igazuk a gúnyolódóknak, akik azt állítják, hogy minden úgy marad, ahogy van, mert az ítélet napja mindent megváltoztat. Megváltozik az ég és a föld, megváltozik az emberek sorsa: a gúnyolódók ajkán akkor elnémul a vád, s a kigúnyoltak „jutalmat” nyernek.

MIKOR LESZNEK MINDEZEK? (3,8-9)

8.vers: „Ezt az egyet azonban ne felejtsétek el, szeretteim, hogy az Úrnál egyetlen nap olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő (olyan), mint egyetlen nap. 9. vers. Nem késik el az ígéret Ura, ahogy késlekedéséből némelyek gondolják. Sőt inkább hosszútűrő irántatok, és nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem, hogy megtérjen.”

A hamis tanítók első vádját megcáfolta az apostol azzal, hogy rámutatott a régi igazságra: az özönvíz az akkori világ megsemmisítését és az új világ kezdetét jelentette. Majd meg arra utalt, hogy az ítélet napja is teljes változást hoz.

Ez azonban egyáltalán nem fegyverezte le az ellenfelet. Gúnyosan mondogatták: mikor lesz az? Pontos választ az apostol sem tud adni, de a hit embereit megnyugtatja és kielégíti az, amit mond: „az Úrnál egyetlen nap olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egyetlen nap”. Jól vigyázzunk – Péter apostol nem azt mondja, hogy egy nap egyenlő ezer esztendővel. Az isteni és emberi időmérték legfeljebb hasonlítható egymáshoz. Sőt az igazság az, hogy Isten nem ismer változást; számára nincsen időbeli egymásután, csak örök jelen van: egyszerre látja a múltat, jelent és a jövőt. Mert számára nincsen idő. S ha mi mégis Isten idejéről beszélünk, ez azért van, mert mi Istent is csak emberi fogalmak szerint tudjuk elképzelni.

Ha a mi ezer esztendőnk Isten előtt csupán egyetlen nap: hány millió emberi év ér fel Isten ezer esztendejével? És ez a számokkal csak alig kifejezhető tengernyi idő Ő előtte mindössze annyi, mint a mi életünknek egyetlen mája! (Az örökkévalóságnak micsoda szédítő távlatait sejtetik velünk ezek a már az Ószövetségben sem ismeretlen gondolatok!).

Az ítélet napjának, Krisztus visszaérkezésének eddigi meg nem valósulása egyáltalán nem ok arra, hogy elcsüggedjünk. Ha még nem jött el, az azért van, mert nem mi, hanem Ő szabja meg az Ő idejét. Akkor jön, amikor Ő jónak látja.

S hogy késik? Ez nem jelenti azt, hogy elkésik. Hiszen Ő „ígéret Ura”, az egyetlen, akinek van ereje és hatalma ahhoz, hogy amit ígér, azt meg is tudja tartani. Nekünk embereknek de sokszor kell pironkodnunk az ígéreteink miatt! Nem így Istennek! Ő mindig ura a szavának: az ígéreteit mindig valóra váltja.

De hát miért nem azonnal? Miért késik olyan sokáig? Hiszen azt ígérte, hogy hamar jön! – Ezek a gondolatok ott tanyáztak már az első század keresztyénségében is, sokan röviddel az első pünkösd után már várták Krisztus újra-eljövetelét. S hogy várakozásuk nem teljesült, az egyeseknek nem csekély gondot okozott. Úgy viselkedtek, mintha nekik kellett volna meghatározniuk, hogy mikor kell Krisztusnak megérkeznie. S amint Ő egyre késett, reménységük napról-napra halványodott, hitük és bizodalmuk megingott.

Ezért erősíti olvasóit az apostol: 1./ ami nektek késő, egészen bizonyos, hogy az Úr számára nem az; 2./ különben is Krisztus megtartja a szavát, hisz Ő „az ígéret Ura”; 3./ tehát késése nem jelent cserbenhagyást.

Mint mindennek, amit Ő tesz, úgy ezzel is célja van. Amit a kishitűek késedelemnek gondolnak, az valójában nekik is, másoknak is javukra szolgál – örök üdvösségük érdekében történik. Nem késik Ő, hanem inkább „hosszútűrő irántatok”. Ha rögtön ítéletet tartana, ugyan ki állhatna meg Előtte? Ezért időt ad a magába-szállásra, a megjobbulásra. „Nem akarja, hogy bárki is elvesszen” – hiszen Ő mindenkiért meghalt – „hanem hogy mindenki megtérjen”. Ugyanezeket a gondolatokat megtalálhatjuk az Újszövetség számos helyén (Róm. 2,4; 11,24; 12,2; 1.Tim. 2,4), sőt az Ótestamentumban is (ez. 18,23).

Ügyeljünk jól ezekre a szavakra: Isten „nem akarja”, hogy bárki is elvesszen. De hát akkor miért vesznek el mégis sokan? Péter apostol válasza ez: mert megmaradnak a bűnben és nem térnek meg. De – kérdezhetjük tovább – miért nem sarkalja őket megtérésre a mindenható Isten? Íme, a válasz: Isten az embert nem kényszeríti, azt akarja, hogy szabad elhatározásából foglaljon állást mellette.

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan” (Mt. 11,28), és „lészen, hogy mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik” (Ap. Csel. 2,21) – ezek a hívogatások, ezek az ígéretek az Úr végtelen kegyelmének a bizonyságai. Krisztus hajlandó neked megbocsátani, de egy feltétel mellett: ha Hozzá mégy, ha segítségül hívod az Úr nevét. Az ígéret Ura üdvösséget kínál, de csak úgy, ha megtérsz (szóról szóra: „helyet csinálsz” a megtérésnek).

Milyen érdekes! Az első versben elismerően állapította meg az apostol a kisázsiai keresztyénekről, hogy „tiszta gondolkodásuk”, s most meg azt vési be a lelkükbe: „hosszútűrő irántatok az Úr”, sőt egyenesen arra utal, hogy meg kell térniük. Tapintatosan és féltő szeretettel inti őket arra a nagy igazságra, hogy nem elég az egyszeri megtérés, hanem szükséges a megtérésben való szüntelen előbbre haladás is, vagy másként: a megtérés végtelen folyamat. Mihelyt azt hiszem, hogy már megtértem, abban a pillanatban ismét felém hangzik a felszólítás: térj meg!

TŰZBEN PUSZTUL EL A VILÁG! (3,10)

10. vers: „Eljön az Úr napja, mint a tolvaj és akkor az ég recsegve-ropogva elmúlik, az égitestek a hőségtől felbomlanak és a föld – s minden, ami azon van – megég.”

A 9. vers sürgető felhívás a megtérésre, a még rendelkezésünkre álló idő helyes felhasználására. Meddig késik még az Úr, azt egyedül Ő tudja; de az bizonyos, hogy „eljön” a maga idejében és akkor jön el, amikor az emberek a legkevésbé számítanak rá – „mint a tolvaj”, úgy érkezik meg. Nem jelenti be magát előre. Váratlan vendég, aki bármikor itt lehet. Éppen ezért mindig készen kell lennünk, hogy meg ne lepjen bennünket.

Ugyanígy ír Pál is: …”igen jól tudjátok…, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel… Ti nem vagytok a sötétségben, hogy az a nap tolvajmódra lephetne meg titeket” (1.Thessz. 5,2.4). Mind Péter, mind Pál nem a saját gondolatait közli velünk az Úrnak napjáról. Maga Jézus Krisztus megmondta már, hogy „az ég és a föld elmúlnak” (Mt. 24,35). És ez olyan váratlanul megy végbe, mint amilyen váratlan a tolvaj jötte (Mt. 24,37-39. 42-44).

Péter apostol „az Úr napján” történteket hármas csoportosításban írja le. Először az ég, azután az égi testek, és végül a föld pusztulásáról szól.

Az ég elmúlik – ezzel kezdődik „az Úr napjának” rajza. Ennek megértéséhez csupán arra utalunk, hogy az ókori ember az eget, mint valami óriási kupolát, vagy mint sátrat képzelte el, ami a földet mintegy beborítja. Nos, amikor ez a roppant kupolatető összeomlik, mégpedig „recsegve-ropogva”, mint ahogyan a menny dörög, vagy ahogy a szélvész száguld – akkor a hitetlenek is meglátják, hogy amit változhatatlannak véltek, az is alá van vetve az elmúlás törvényének. Az eget az égi testek követik a pusztulás útján: a nap, a hold és a csillagok is a tűz martalékaivá válnak. Ahogy Péter apostol írja – a szörnyű „hőségtől felbomlanak”, szétválnak alkotóelemeikre. Csak futólag említjük meg, hogy a megfelelő görög szón a tudósok egy része a négy őselemet: a földet, tüzet, levegőt és vizet érti. Önmagában véve nem helytelen ez a felfogás. Azonban az ég és a föld közé beiktatva minden valószínűség szerint jogtalan, mert ha már minden az őselemre bomlott szét, akkor mi szükség van még a föld és az azon levők megsemmisülésének külön említésére? Éppen ezért ragaszkodunk „az égi testek” fordításához, mivelhogy az ókori gondolkodás a világmindenséget égboltozatból, égi testekből és a földből állónak képzelte.

Csak az égi testek elpusztulása után kerül sor „a földnek – és mindannak, ami azon van” – a megsemmisülésére. Ez így teljesen érthető. Az eredeti szöveg azonban sokkal bonyolultabb. Hogy a nagyon is szétágazó véleményeket leegyszerűsítsük, csak kétféle megoldási módot említünk. A tudósok egy része, az előző mondatok állítmányának megfelelően, ragaszkodik – egyes újabb szövegekre támaszkodva – ehhez a fordításhoz: „a föld és minden, ami azon van, megég.” A legjobb kéziratok azonban (egészen szabadon fordítva) ezt a szöveget adják: „és a földet, s mindazt, ami azon van „értsd: amit csak az ember alkotott) utoléri (a tűz)” Mivel a legkülönbözőbb szövegek is végeredményben ugyanazt mondják, ezt a verset úgy értelmezzük, mintha Péter apostol egyszerűen ezt írná: az egész teremtett világot a tűz emészti meg.

Hogyan lehetne hát igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy minden úgy marad, ahogy volt?

ÚJ ÉG, ÚJ FÖLD, ÚJ EMBER (3,11-13)

11. vers: „Mivelhogy eszerint mindezek felbomlanak, milyen szent és istenfélő embereknek kell lennetek néktek egész életetekben! 12. vers: Néktek, akik várjátok és siettetitek az Úr napjának eljövetelét, amely által az ég a tűz hevében felbomlik és az égitestek égve felbomlanak. 13. vers: De mi új eget és új földet várunk, az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakik.”

A 11. és 12. vers gyakorlati tanács azok számára, akik nem akarják, hogy az Úr napja készületlenül találja őket. Mintha csak így kezdené mondanivalóit az apostol: Látjátok, „mindezek” (t. i. az ég, az égitestek és a föld) „felbomlanak”: mindezekre ítélet vár; hogyan kerülhetnétek hát el ti az ítéletet, ti, akik amazokhoz képest csak porszemek vagytok? Semmiképpen sem kerülhetitek el, de – mivelhogy ezt tudtotokra adtam – úgy éljetek, hogy az ítélet napja ne halálos ítélet legyen rátok nézve.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy „szent és istenfélő” emberekké kell lenniük. A „szent” szóval kapcsolatban idézzük 3.Móz. 19,2-t: „szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.” Eszerint tehát Isten szent, az embernek pedig szentté kell lennie. Szentté lesz az ember akkor, ha Istené lesz, ha az Ő tulajdonává válik. Másként úgy is mondhatjuk ezt: ha hátat fordít a bűnnek, ha nem engedi, hogy az uralkodjék rajta, és Istennek rendeli alá magát maradéktalanul. Azaz: szent az, aki teljes szívvel az Isten szolgálatában áll.

Már az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy Isten szolgálatában állni nem lehet anélkül, hogy el ne szakadtam volna a bűntől. Szentnek lenni tehát annyi, mint Istent szolgálni, de úgy, hogy elkülönülsz, elszakadsz mindentől, ami alkalmatlanná tenne Isten szolgálatára.

Mivel pedig a szent Isten a mi számunkra az Úr Jézusban lett láthatóvá: „szent ember” az, aki Neki engedelmeskedik, aki az evangélium szerint él.

Péter apostol azt kívánja „olvasóitól”, hogy „szent” és „istenfélő” emberek legyenek. Ez utóbbi fogalommal kapcsolatban csupán arra emlékezzünk, hogy aki tudja Istenről, hogy Ő szent, tehát: felette áll mindenféle korlátozottságnak, azaz – teljes jóság, teljes szeretet, teljes tisztaság, teljes hatalom, akitől függ nemcsak az egyén és a nemzet sorsa, hanem az egész világmindenségé is, az csak félelemmel és rettegéssel tekinthet föl Reá, hódolattal és imádattal borulhat le Előtte. Ez a magatartás, az ilyen lelkület és az ebből fakadó alázatos és szolgáló élet – ez az igazi istenfélelem.

Az eredeti szövegben nem szerepel ez a két szó: „egész életetekben”. Szent magatartásról és istenfélelemről van szó, mégpedig többes számban, s mivel ez a magyarban nem adható vissza, azért fordultunk a körülíráshoz.

A 12. vers első pillanatra meglep bennünket, s rögtön ajkunkra tódul a kérdés: hogyan lehet siettetni az Úr napjának az eljövetelét? Hiszen ezzel egyedül Isten rendelkezik! A 9. vers szerint az Úr napja azért késik, mert Isten még időt akar adni, hogy minél többen megtérhessenek. Mt. 24,14 szerint „az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég”. ApCsel. 3,19-20 szerint „…térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így eljöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől és elküldje Jézus Krisztust, aki néktek előre hirdettetett.”

Ezekből az tűnik ki, hogy előbb hirdettetnie kell az evangéliumnak minden nép között, és ha ez megtörtént és a választottak megtértek, illetve azok száma betelt (Jel. 7,4) – akkor jön el az Úr napja.

Ilyen gondolatkörben tehát az Úr napjának siettetése azt jelenti, hogy minél erőteljesebb missziói munkát kell végezni a saját magunk köreiben is és a pogányok között is. Vagy ahogy már a rabbik is hirdették: a megtérés közelebb hozza az Úr napját, melynek megérkeztével kezdetét veszi a mostani világnak a pusztulása, amit az apostol majdnem ugyanúgy ír le, mint a 10. versben már láttuk. Egyetlen különbség, hogy itt az égitestekről azt mondja, hogy azok „megolvadnak”. Rokon ezzel az a gondolat, amit És. 34,4-ben találunk, nevezetesen: „elporlad az ég minden serege” (=az égitestek).

Az Úr napjának eljövetele által ég és föld elmúlik ugyan, de éppen ezzel válik lehetővé az új ég és új föld megvalósulása, „Isten ígérete szerint”. Nem rejtély előttünk, hogy milyen ígéretről van szó. „Mert íme, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe se jutnak” – hirdeti Ézsaiás próféta (65, 17; 66,22). …és „az új egek és az új föld, amelyeket én teremtek, megállnak én előttem, szól az Úr”. János apostol látomása is ugyanerre céloz: és egy nagy fehér királyi széket láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt az ég és a föld, és helyük nem találtatott…Ezután új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt.”… Azután új Jeruzsálem száll alá az égből…”és azt mondta, aki a királyi széken ült: Íme, mindent újjá teszek” (Jel. 20,11; 21,1. 2. 5).

Ez az új ég és új föld lényegében véve azonos azzal, amit Jézus Krisztus így jelöl meg: az újjászületéskor (Mt. 19,28). Erre célzott Péter apostol is akkor, amikor a sánta ember meggyógyítása után mondott bizonyságtételében így szólt: „újjáteremtetnek mindenek” (ApCsel. 3,21).

Új ég, új föld, új ember – ez a reménység táplálja a hívőket, ez különbözteti meg őket a hitetlenektől. A hitetlenek itt érzik jól magukat, a hívők pedig tudják, hogy nekik otthont csak az új ég és az új föld ad.

A hitetlen belenyugszik a világ meglévő rendjébe, meg van elégedve önmagával, a hívő pedig az új világot várja. De nem tétlenül. Hanem úgy, hogy már most is annak a törvényei szerint él. Igaz önmagához és igaz másokhoz. Tisztán látja, hogy neki új emberré kell lennie, s azután segítenie kell, hogy mások is újjászülethessenek.

PÁL, A SZERETETT ATYAFI (3,14-16)

14. vers: „Azért, szeretteim, miközben ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy hibátlannak és szeplőtlennek találtassatok az Úr szemében, békességben. 15. vers: Engedjétek, hogy a mi Urunk hosszútűrése üdvösségetekre szolgáljon. Hiszen ilyen értelemben írt néktek a mi szeretett atyánkfia, Pál is, a neki adott bölcsesség szerint, 16. vers: szinte minden levelében, ha ezekről szól bennük. Ezekben a levelekben egy és más nehezen érthető, amit (aztán) a tudatlanok és a (hitben) gyengék elcsavarnak – mint a többi írásokat is – a maguk vesztére.”

A 14. vers első szava az előző szakaszban előadottakra vonatkozik. Mivelhogy az Úr eljövetele bizonyos, és akkor a mostani világ elmúlik, hogy helyet adjon egy újnak, „azért” mindet tegyetek meg, ami csak telik tőletek, hogy „hibátlannak és szeplőtlennek találtassatok.” Az „első levélben” Péter apostol Krisztust nevezte „hibátlan és szeplőtlen Báránynak” (1,19), s most azt kívánja, hogy ugyanezek a jellemvonások legyenek meg az „olvasókban” is. Mert aki ilyen célért küzd, az bizonyosan távol tartja magát „a világ szennyétől”, nem úgy, mint a hamis tanítók, akik a keresztyén közösség „szennyfoltjai” (2,13).

S eme törekvésüknek végtelen komolynak kell lennie, mert nem emberek ítélik meg őket, nem a hittestvérek állapítják meg róluk, hogy tiszta és becsületes volt-e az életük, hanem „az égi bíró” ítélkezik felettük. „Isten szemében”, vagy: „Isten előtt” kell „hibátlannak és szeplőtlennek” találtatniuk.

Figyelemreméltó, hogy az Isten felé való tisztaság az emberek felé „békességben” mutatkozik meg. Aki megbékélt az Úrral, az a felebarátaival sem élhet békétlenségben. Vagy: az Istennel való közösség közösséget teremt az emberekkel is. Ha az emberek harcban állnak egymással, az mindig csalhatatlan jele annak, hogy harcban állnak Istennel is.

Míg a 14. versben az apostol „csupán” azt követeli, hogy kerüljük a bűnt, és békességben éljünk, addig a 15. vers még szélesebb körű kívánalmakat tár elénk. Egyrészt azt, hogy a még rendelkezésünkre álló időt, amit Isten „hosszútűrése” engedélyez számunkra az ítélet napjáig, fordítsuk üdvösségünkre, használjuk fel úgy, hogy hitünk egyre erősebb legyen, másrészt pedig, a 9. vers értelmében, a felebarátainkat is segítsük hozzá a megtéréshez, bizonyságtevő életünkkel (Mt. 5,16), hiszen az Úr épen azért késik, hogy az evangélium mindenkihez eljusson. Péter apostol – az Újszövetségben egészen egyedülállóan – ezen intéseit egyik apostoltársának, Pálnak a „tekintélyére” hivatkozva adva elő, akit „atyánkfiának” (szó szerint: testvérünknek) mond. Ez a megjelölés az őskeresztyének között „hittestvér”, a „Krisztusban testvér” – a Károli-fordítás alapján „atyafi” értelemben volt használatos.

Figyeljük meg és tanuljunk belőle, hogy Péter apostol az ő apostoltársáról, aki a kisázsiai keresztyének előtt jól ismert volt, hogyan nyilatkozik. Számára Pál apostol „szeretett atyánkfia”; olyan valaki, akit nemcsak „testvérnek” tekint, hanem szereti is, ráadásul keresztyéni, Krisztustól tanult szeretettel, - nem is csupán ő, hanem a többi apostolok is – és elismeri róla, hogy az kitűnik bölcsességével, mégpedig „a neki adott”, Istentől ajándékul nyert bölcsességével.

Pontosan azonos ezzel, amit Pál többször hangsúlyozott, de leginkább az első „Korinthusi-levélben” fejtett ki: „nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét, hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk…(mivelhogy) nem ismerte meg a világ a bölcsesség (=filozófia) által Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés „bolondsága” által tartsa meg a hívőket…és az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek beszédeiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék” (2,6-7; 1,21; 2,4-5). „Ilyen értelemben írt néktek a mi szeretett atyánkfia.” Az apostolnak ezek a szavai „a bölcsességre” vonatkoznak-e, az Isten hosszútűrésére e, vagy pedig az Úr napjára? – azt ma eldönteni teljes bizonyossággal nem lehet. Fontos az, hogy azok, akiknek Péter apostol írt, tudták, miről van szó, és hogy a kisázsiai keresztyének jól ismerték Pál apostolnak, a gyülekezet alapítónak fáradhatatlan munkásságát, és ismerték, vagy legalábbis tudtak arról, hogy az apostol leveleket írt az általa alapított gyülekezetekhez.

Ez két szempontból is jelentős tény a mi számunkra. Egyrészt, mert annak a bizonyítéka, hogy a páli leveleket felolvasták a gyülekezetek előtt, - az őskeresztyének nagy része írástudatlan volt, tehát csak hallás útján, a levelek felolvasása által ismerhette meg a neki szóló apostoli írást, másrészt pedig jogosulttá teszi azt a következtetésünket, hogy az apostoli iratok másolatokban is léteztek. A hamis tanítók ezek birtokában „csavarták el” az apostol szavainak igazi értelmét. Pál leveleiben „egy és más nehezen érthető” – állapítja meg és ismeri el Péter apostol. Gondoljunk csak az eleve elrendelés, a hit általi megigazulás, Izrael elvettetése és mégis kegyelembe fogadtatása, a törvény és az evangélium egymáshoz való viszonya és a feltámadás nehéz kérdéseire, ezekre a sajátságos páli problémákra, s akkor megértjük, hogy ezek bizony nehezen érthetők, különösen „az értelem számára” – amint a görög szövegből teljesen világos. Igen, az ész számára örök rejtély, megfejthetetlen talány Isten végzése, de nem az a hit számára! És Pál apostol nem a tudósok, hanem a hívők számára ír!

Persze, akik a keresztyén hitben „tudatlanok”, vagy „gyengék” (pontosabban: meg nem erősödtek), azok az ilyen hitmélységeket nem képesek megérteni, s ezért „elcsavarják”, hamisan magyarázzák, félreértik Pál apostol leveleit. A megfelelő görög szó eredetileg a kínzó eszközökkel volt kapcsolatban, jelentette a végtagoknak a kínpadon való kifeszítését és csavartatását. Átvitt értelemben: gonosz szándékkal, vagy ostobaságból elcsavarni valakinek a szavait, ellenkezőjére fordítani a másik beszédét.

Nos, ezt teszik „a tudatlanok és gyengék” Pál apostol írásaival, sőt minden evangéliumi írással is, de – a saját „maguk vesztére”. „Az írás” mindenekelőtt magát az Ótestamentumot jelenti, de bizonyára joggal gondolhatunk az ekkor már meglevő „evangéliumokra” és „apostoli levelekre” is. Tény azonban, hogy Péter apostol egy sorba állítja, és ezzel egyenértékűnek minősíti az ószövetségi írásokat és a páli leveleket. Nyilván azért, mert valamennyit egyformán Isten Lelkétől ihletettnek tekinti.

Keresztyénség tehát nincsen „írás” nélkül. „Írás” nincsen „magyarázat” nélkül, s „magyarázat” nincsen „félreértés” nélkül. A keresztyénség alapja: a Szentírás, de csak a helyesen megértett és helyesen megmagyarázott Szentírás. Azaz: igazi keresztyénség csak ott van, ahol a Szentlélek vezeti az Ige hirdetőjét és hallgatóját egyaránt.

VIGYÁZZATOK ÉS LEGYETEK RÉSEN (3,17-18)

17. vers: „Ti azonban, szeretteim, mivelhogy (mindezeket) előre tudjátok, legyetek résen, hogy istentelenek tévelygésétől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek. 18. vers: Sőt inkább növekedjetek a kegyelemben s a Megváltó Jézus Krisztusnak ismeretében. Övé a dicsőség mind most, mind az örökkévalóság napjáig!”

Ellentétben azokkal, akik „elcsavarják” Pál apostol szavainak az értelmét, „ti”, akik ezt a levelet olvassátok s ezáltal mindazt, amit a hamis tanítók művelnek, „előre tudjátok”, azaz: mielőtt még azok közöttetek megjelennének – máshol már ott vannak – (ez a magyarázata annak, hogy az apostol egyszer jelen, máskor meg jövő időben szól róluk) – „legyetek résen”. Mert veszedelem fenyeget benneteket! Félek, hogy titeket is magával ragad az istentelenek tévelygése. És akkor sziklaváratokból, ebből a ti lelki erősségetekből – amelyet a Krisztusba vetett hitetek épített föl – kiestek.

Ez az apostol látomása a kisázsiai gyülekezetek holnapjáról. Látja, amint hamarosan két sereg küzd majd egymással. Az egyik „az istentelenek”, szóról-szóra: „a törvény nélkül élők”, vagyis az Isten parancsait semmibe vevők tábora. Ezek gonoszsággal, ravaszsággal, a maguk erejében bizakodva, semmiféle isteni parancsolattal sem törődve szállnak hadba. Velük szemben olyan tábor áll, amelyiknek nincs egyebe, mint szilárd hite. – Abban bíznak, aki eddig is megsegítette őket, és erőssé tette a hitüket. Amazok állandóan úton vannak, mindenkivel hadakoznak, isteni irányítás, magasabb cél nélkül, örök küzdelemben mindazzal, ami az Isten világába tartozik („tévelygésben élnek”), emezek mindig ugyanazt az egyet teszik, t. i. Isten szavára hallgatnak, és Neki engedelmeskednek (ez az „erősségük”).

Mégis az apostol félti őket. Aggódik még ezekért is. Hátha elragadja, hátha hatalmába keríti ezeket is a hamis tanítók csábító jelszava, a szabadság eszméje – szabadnak lenni Isten parancsaitól, a saját erőnkre támaszkodni, hódolni a test kívánságainak, vagy másként: Krisztust megtagadni keresztyén jelszavakkal az ajkunkon.

Hogy mindez be ne következhessék, azért inti az apostol a kisázsiai gyülekezeteket jó előre. És mi, keresztyén „tanítók”, pásztorok, őrállók – vajon mi látjuk-e a veszélyt? S ha látjuk, figyelmeztetjük-e a gyülekezetet? Péter apostol szavai nekünk is szólnak: legyetek résen, míg nem késő!

Az apostoli intést „áldáskívánás” követi: ellentétben a Szentírást hamisan értelmezőkkel, ti, akik olvassátok a levelemet: „növekedjetek”, haladjatok előbbre „a kegyelemben és a Megváltó Jézus Krisztus ismeretében”. A kegyelem tőlünk független, az ismeret: általunk megvalósítandó keresztyén életfeladat.
Az apostol szavai hallatára őszintén és alázatosan kérdezzük meg önmagunktól: ismerjük mi Jézus Krisztust, mégpedig úgy, mint a mi Megváltónkat? Előbbre haladunk-e napról-napra az Ő ismeretében? Mert a veszedelem óráiban ez lesz az egyetlen mentsvárunk!
Övé a dicsőség mind most, mind az örökkévalóságban!

FŐBB FORRÁSMUNKÁK:

J. Calvin: In Epistolas Novi Testamenti Catholicas Sommentarli,Halis Saxonum, 1832.
Ch. Gore: New Commentary on Holy Schriptura, London, 1937
S. Greijdanus: De beide Brieven von den Apostel Petrus, Kampen, 1931. (in: Worte Verklaring der Heilige Schrift)
F. Hauck: Der Zweite Brief des Petrus, Göttingen, 1937 (in: Das Neue Testament Deutsch)
G. Hollmann: Der zweite Brief des Petrus, Göttingen, 1908 (in: „Gegenwartsbibel”)
O. Holtzmann: Die Petrusbriefe, Giessen, 1926,(in Das Neue Testament…übersetzt u. erklärt)
R. Knopf: Die Briefe Petrus….Göttingen, 1912 (in: Kritischexeg. Kommentar über d. N. T.)
H. Lilje: Die Petrusbriefe (in: „Bibelhilfe”, Leipzig und Hamburg)
J. R. Lumby: The Epistoles of. Sz. Peter, London, 1893.
M. Luther: Die andere Epister St. Petri…Frankfurt – Erlangen, 1853 (Sämtliche Werke, 52).
F. Niebergall: Praktische Auslegeung des Neuen Testaments, Tübingen, 1914.
A. Schlatter: Erläuterungen zum Neuen Testament, Stuttgart, 1938
D. Smith: Second Epistle of Sz. Peter, London, 1932(„The Disciple’s Commentary ont he New Testament”)
R. D. Strachan: II. Peter (in: The Expositor’s Greek Testament)
H. Windisch: Die katholischen Briefe, Tübingen, 1930(in: Handbuch zum Neuen Testament)
G. Wohlenberg: Der erste ind zweite Petrusbrief, Leipzig, 1915 (in: Kommentar zum Neuen Testament).

TARTALOMJEGYZÉK:

A levél célja 2. oldal
Köszöntés és áldáskívánás 1,1-2 2. oldal
Az Úr Jézus „ajándékai” 1,3-4 5. oldal
„Keresztyén erények” 1,5-7 7. oldal
„Áldás és átok” 1,8-9 9. oldal.
„Előre!”1,10-11 11. oldal
„Emlékeztetlek benneteket” 1,12-15 *12. oldal
A szemtanúk bizonyságtétele 1,16-18 *15. oldal
A próféták bizonyságtétele 1,19-21 *16. oldal
Pillanatfelvétel a jövőből 2,1-3 *19. oldal
Pillanatfelvétel a múltból 2,4-8 *21. oldal
Az istenfélők és a gonoszok sorsa 2,9-11 *22. oldal
A hamis tanítók részletes jellemrajza 2,12-22 *25. oldal
Emlékezzetek! 3,1-2 31. oldal
A vád 3,3-4 32. oldal
Amit a vádlók elfelejtenek 3,5-6 *33. oldal
Megsemmisül a világ, vele a gonoszok is 3,7 *34. oldal
Mikor lesznek mindezek? 3,8-9 *34. oldal
Tűzben pusztul el a világ 3,10 *36. oldal
Új ég, új föld, új ember 3,11-13 *37. oldal
Pál, a szeretett atyafi 3,14-16 *39. oldal
Vigyázzatok és legyetek résen 3,17-18 *42. oldal
Főbb forrásmunkák 44. oldal

Tartalomjegyzék. 45. oldal