PILLANATFELVÉTEL A JÖVŐBŐL (2,1-3)

1. vers: „De hamis tanítók is támadtak a nép között, amiként köztetek is lesznek majd hamis tanítók. Ezek még az Urat is megtagadják, aki őket megváltotta, s ezzel előidézik saját maguk gyors romlását. 2. vers: Sokat követik majd őket féktelenségükben s így az „igazság útja” miattuk fog szidalmaztatni. 3. vers: Kapzsiságukban ravasz érvekkel eladnak benneteket – ők, akik felett az ítélet már rég kimondatott, és az ő pusztulásuk nem marad el.”

A második részben a hamis tanítók jellemzésével találkozunk, s egyben a rájuk váró ítélet rajzával. Egyébként ez a szakasz a legtermészetesebb folytatása az előzőnek, s mint ilyen két szempontból is tanulságos számunkra. Mégpedig: 1./ mert világosan rámutat arra, hogy Isten Lelkének vezetése nélkül csak hamis tanítók támadhatnak. 2./ mert a múlt tükrében láttatja meg velünk a jövőt, s így történeti példákkal igazolja, hogy az Ószövetségben előadottak nekünk, az Újszövetség népének is „hasznosak”, vagy másként: amit Isten Izraelnek mondott a próféciákban, az a keresztyén gyülekezetre is érvényes (vö. Jer. 14,14).

Isten Lelkétől ihletet férfiak mellett „hamis próféták is támadtak a nép / = Izrael/ között”. Ez az apostol múltba néző tekintete. Ehhez hasonló lesz a ti sorsotok is – mondja a jövőre vonatkozólag. Mert „köztetek is lesznek majd hamis tanítók”. „Hamis próféta” az, aki nem Isten megbízásából, hanem saját elhatározásából szól, és éppen ezért nem is azt mondja, amit Isten közölt vele, hanem amit ő maga kieszelt. Így tehát a hamis tanítók „emberi igazságokat” hirdetnek, következésképpen az evangéliumi igazságtól eltérő irányt („pusztító, hamis tanokat”) képviselnek, ezért tanításuk nyomán romlás és halál fakad.

Ráadásul még nem is nyíltan fertőzik meg a vigyázatlan, vagy a hitben gyenge keresztyéneket, hanem úgy csempészik be halálos méregnél veszedelmesebb tanításukat: Krisztus követőinek vallják magukat, szavaik, mondataik keresztyéniek (a Sátán még a Szentírást is idézi!), de cselekedeteik, célkitűzéseik homlokegyenest ellenkeznek a keresztyén igazsággal.
Mondhatnánk így is: békességet hirdetnek, valójában azonban háborúra készülnek; egyenlőség és testvériség a jelszavuk, de szavaik mögött megalázott és jogaiktól megfosztott emberek jajkiáltásai hangzanak. „Keresztyén korszak” mellett agitálnak, de közben a maguk érvényesülésének útját egyengetik; a keresztyénség mellett tüntetnek, de elfelejtik, hogy ennek lényege: a szeretet.

Azok, akik így tesznek, megbocsáthatatlan bűnt követnek el. Tettük nem félrelépés, nem kisiklás, hanem az Úr megtagadása, az Ő szolgálatából való kiesés, egyszóval: hűtlenség. Pedig az Úr „őket (is) megváltotta”: lefizette helyettük adósságukat Istennél, s így nem marad más hátra számukra, mint hogy gonosz szolgáknak minősülnek, akikre csak megsemmisülés vár (Jer. 35,15-17; Ez. 13). Aki másokat megrontott, maga is velük együtt pusztul el.

A 2. vers a hamis tanítókat úgy jellemzi, mint akik „féktelenségükben” a keresztyénekre csábító példaként hatnak. A „féktelenséget” nevezhetjük „felvilágosult nézetnek”, „szabad szellemnek”, vagy bármi más „modern” felfogásnak, a lényeg ugyanaz: tagadom, hogy keresztyén kötelességem testi ösztöneimet féken tartani, s azokat Isten uralma alá rendelni.

Keresztyénnek nevezett férfiakra és nőkre mindenkor teherként nehezedtek Krisztus Urunk tisztaságot sürgető, szigorú parancsai. Jogfosztást, vagy legalábbis „kellemetlenkedést” láttak bennük. A tisztaság-követelmény alapjában véve sohasem időszerű az ember szempontjából. Az apostol látomása szerint is: „sokan követik majd őket”, mert az ember szívesebben hallgat a csábító szóra, mint az Úr törvényére.

„Miattuk” fogják szidalmazni az „igazság útját!” – csattan az apostoli vád. „Az igazság útja”: az igazi keresztyénség, amint az tanban és a gyakorlati életben megnyilvánul. Mert bizony a pogányok a „gyászkeresztyénekről” ítélik meg a keresztyénséget. Mindazt, amit bennük megrónak, keresztyénségük következményének tekintik, s így tulajdonképpen Krisztust és az Ő tanítását szidalmazzák, holott Ő „az igazság útját” mutatta meg, nekünk és mindenkinek, aki látni akarja. A pogányság képviselőiről ítélik meg a keresztyénséget!

A 3. vers még közelebbről ismerteti meg velünk a hamis tanítókat, akiknek az a legfőbb bűnük, hogy „kapzsiságból”, pénzszerzési vágyból tanítanak. Márpedig természetes, hogy aki gazdagodni akar, az kénytelen alkalmazkodni a „tanítványaihoz”, tehát azok szájíze szerint tanít, s így ezzel meghamisítja az Evangéliumot.

Hogyan? „Ravasz érvekkel” (szó szerint: koholt szavakkal) olyasmiket „hoz ki”, vagy „visz bele” az evangéliumba, ami ellenkezik azzal. Jelen esetben legvalószínűbb, hogy ezek a hamis tanítók arra az evangéliumi igazságra hivatkozva, hogy Krisztus szabaddá tett bennünket (t.i. a törvény szolgaságától), azt hirdették, hogy szabadon rendelkezünk a testünkkel, mert a keresztyén embert a bűn nem szennyezi be. Ezeket az elveket – a színezetük egészen keresztyénies – mint csak általuk ismert „tudományt” terjesztették, jó áron azoknak, akiket rá tudnak szedni. És ezek azt hitték, hogy Krisztus tanításaival ismerkedtek meg, valójában pedig a hamis tanítók hálójába kerültek. Péter apostol szemléletes nyelvén: a hamis tanítók „eladnak benneteket”. Mint a kereskedőknek, csak arra van gondjuk, hogy ravaszságukkal megtévesszenek benneteket, és így minél többet nyerjenek rajtatok. Látszólag új holmit kínálnak, lényegében azonban titeket visznek vásárra. A hamis tanítók „eladnak benneteket”, ellentétben Krisztussal, aki „megvett titeket”. Ezek nyerészkednek rajtatok, Ő pedig halálra adta magát értetek.

Krisztustól elpártolni, másokat romlásba dönteni nem lehet büntetlenül – a hamis tanítók felett „az ítélet már régen kimondatott”, vagy másként: ítéletük már régtől fogva érvényben van. A jogi életnek arra a mozzanatára kell gondolnunk, midőn a bíróság már meghozta az ítéletét, sőt ki is hirdette, de még nem hajtották végre. Ezért „az ő pusztulásuk nem marad el” (szó szerint: „nem szunnyad”). A hamis tanítók sorsa felől Isten már döntött, s ha pillanatnyilag semmi baj nem is éri őket, el vannak ítélve, s a halált hozó bárd bármikor lesújthat rájuk.
Ez az emlékeztetés számos tanulságot rejt magában a mai ember, a mai Egyház számára is. Ragadjunk ki ezek közül néhányat! 1./ Igazi ellenségeink egyházunk kapuin belül vannak: ajkukon keresztyén igazságok hangzanak, de életük: megtagadása a keresztnek. 2./ Ezeket észre kell venni, le kell leplezni, mert különben a hívők is elpusztulnak velük együtt. 3./ Keresztyénségük ne jelenthessen anyagi előnyt. 4./ Isten malmai lassan őrölnek, azért hát ne csüggedjünk, ha jelenleg „virágoznak” is a gonoszok.

PILLANATFELVÉTEL A MÚLTBÓL (2,4-8)

a./ A bukott angyalok.

4. vers: „Mert ha Isten a bűnbe esett angyalok iránt sem tanúsított kíméletet, hanem az alvilágba taszította és a sötétség bilincseire adta őket, hogy fogva tartassanak az utolsó ítéletig.”

Péter apostol az eddig elmondottakat három példával igazolja. Mind a három annak a bizonyítéka, hogy a bűnösök nem maradnak büntetlenül. De akik az Urat félik, azok megmaradnak a legnagyobb veszedelmek között is. „A bűnbe esett angyalok” mindennél meggyőzőbben hirdetik, hogy még az emberfeletti teremtmények is ha ellenszegülnek Isten akaratának, elbuknak. Bukásuk következtében „a sötétség bilincseire adta őket” Isten, s így pont az ellenkező sorsra jutottak, mint amiben azelőtt volt részük. Régebben „a világosság angyalai” voltak (2.Kor. 11,14), mert ott éltek Isten közelségében, engedetlenségük következtében azonban eltávolodtak onnan–„Isten…az alvilágba taszította…őket”–s ezáltal elveszítették mozgási szabadságukat. Ott lent várják most a végítélet óráját, amely állandósítja mostani sorsukat. (A mondat egyébként nincs befejezve, mégis nyilvánvaló, hogy erről van szó – ha Isten nem kedvezett az angyaloknak sem, mi módon kímélné meg a hamis tanítókat?).

b./ Az özönvíz

5. vers: „Nem tanúsított kíméletet a régi világ iránt sem, de Nóét, az igazság hirdetőjét megőrizte nyolcadmagával együtt, miközben özönvizet bocsátott az istentelenek világára.” Az özönvíz Péter apostol szemében a második bizonyíték amellett, hogy Isten ítélete utolér minden gonosztevőt. Mert ha Isten akkor egy egész világot megsemmisített a gonoszsága miatt, miért ne tenné most és ezután ugyanezt, a számra nézve sokkal kevesebb hamis tanítóval? Ámde, amilyen bizonyos, hogy ezek elpusztulnak, ugyanolyan bizonyos az is, hogy „az igazak” megtartatnak: Isten nem nézi, hogy hányan vannak, akik parancsait megszegik. A gonoszokat nem menti meg az, hogy sokan vannak, de a hívők sem vesznek el a nagy világkatasztrófában, bármilyen kevés is a számuk. Isten igazsága független a hozzá ragaszkodók számától. És ha az egész világon csak Nóé „hirdeti az igazságot” (Isten mellett való bizonyságtételével: szóban és cselekedettel), és csak heten vannak, akik hallgatnak rá, akkor Isten elveszti a sokaságot, de megtartja „a kicsiny nyájat”, hogy irgalma – az egyetemes pusztulás idején – annál szembetűnőbb legyen.

c./ Lót története

6. vers: „És Sodoma és Gomora városát teljes felfordulásra ítélte és elhamvasztotta, (elriasztó) például mindazoknak, akik istentelenül fognak élni. 7. vers: De megmentette az igaz Lótot, akinek (valósággal) fájdalmat okozott a gonoszok ledér életmódja. 8. vers: Ez az igaz (ember) közöttük élt ugyan, de gonosz cselekedeteik, amelyeket napról-napra látott és hallott, nagyon gyötörték igaz lelkét.”

Lót története a harmadik példa, azé a férfiúé, aki az Ábrahámmal való megegyezéskor a Jordán völgyében telepedett le (1.Móz. 13,11) azzal a gondolattal, hogy ott könnyebb lesz az élete, mert bővebben terem a föld. Így is tett, de ő mégis csalódott, mert „istentelen” környezete napról-napra megkeserítette az életét. Amit csak „látott és hallott”, az mind istenkáromlás volt, és ez olyan súllyal nehezedett rá és olyan kegyetlen fájdalommal gyötörte „igaz lelkét”, hogy már-már összeroskadt alatta.

Intő szava, istenfélő élete hatástalan maradt. Lassanként ő maga is belefáradt a hiábavaló figyelmeztetésbe. Mégis közöttük maradt. Élő tiltakozásul. Állt őrhelyén, mintegy isteni missziót teljesítve – „idegen”, „jövevény” volt a szó szoros értelmében „polgártársai” között.
És ekkor segítségére sietett az Isten: „teljes felfordulásra” (=megsemmisülésre) „ítélte és elhamvasztotta” Sodomát és Gomorát lakóinak gonoszsága miatt – „elriasztó például mindazoknak, akik” valaha is „istentelenül fognak élni”. De Lótot, „az igaz embert” megmentette.”

AZ ISTENFÉLŐK ÉS A GONOSZOK SORSA (2,9-11)

9. vers: Íme, „az Úr ki tudja szabadítani a megpróbáltatásból az istenfélőket, a gonoszokat pedig fogva tartja az ítélet napjáig. 10. vers: Leginkább pedig azokat, akik tisztátalan szenvedéllyel testi vágyaknak hódolnak, és az Urat megvetik. Vakmerő, önfejű emberek. Még akkor sem reszketnek, amikor égi hatalmakat káromolnak. 11. vers: Ugyanakkor az angyalok, akiknek nagyobb az erejük és hatalmuk, az Úr előtt nem szólnak ellenük káromló ítéletet.”

   A 9. vers az előzőkre tekint vissza, és Isten hatalmát állítja előtérbe – Neki van hatalma megmenteni és elpusztítani egyaránt.

Péter apostol először az istenfélőkről szól. Sorsukat úgy rajzolja, hogy életük állandó megpróbáltatás. Kitűnik ez Nóé és Lót sorsából. Ezek mind a ketten olyan környezetben éltek, amelyik teljesen elütő volt az ő lelki világuktól – a hit parányi szigete a hitetlenség tengerében. A hitetlenség hullámai folyton hozzáütődnek a hit szigetéhez. Vadul ostromolják. Szeretnék bevenni.

Az állandó ostrom állandó védekezésre, szüntelenül való visszautasításra kényszeríti a „szigetlakókat”. Jaj nekik, ha elhagyják a szigetet, vagy ha beengedik a tengervizet. Ez az örök résen állás azonban keményekké és edzettekké teszi őket. Nóé és Lót példája örök toborzás az Isten számára: ostromolni fognak ugyan benneteket, de az Úr kiszabadítja az Övéit a szorongattatásból.

Isten nemcsak megmenteni tud. Van ereje ahhoz is (sőt egyedül Neki van), hogy elpusztítsa a gonoszokat. Ezek sorsát az apostol úgy jellemzi, hogy őket Isten „fogva tartja az ítélet napjáig.” A halál pillanatától az utolsó ítéletig terjedő időre gondoljunk. Mint ahogyan a hívő számára már „az élet: Krisztus” (Fil. 1,21), ugyanúgy a gonosztevők számára az élet: Krisztustól való elidegenedés, tehát halál. Nem változtat ezen a koporsóba tétel sem, az ítélet napja sem, sőt éppen akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy sorsuk állandósul, véglegesen fogva maradnak – a halál foglyai lesznek.

„Az ítélet napja”: Krisztus második eljövetele pecsételi meg igazak és hamisak jövőjét. Ekkor mindenki számára világossá lesz „az Úr hatalma”. Az istenfélők megtudják, hogy érdemes volt hűségesnek lenni, egy egész életen át meg nem tántorodni, a gonosztevők pedig, hogy Istennek vannak eszközei és van ereje, hogy elveszítse azokat, akik semmibe se vették az Ő törvényét.

Az apostol gondolata a gonosztevőkről (=Isten törvénye ellen vétőkről) újra a hamis tanítókra terelődik. „Leginkább pedig” azokat bünteti meg az Úr, „akik tisztátalan szenvedéllyel testi vágyaknak hódolnak”. A kívánság, a vágy tartja hatalmában ezeket az embereket, sőt a görög szöveg arra is feljogosít bennünket, hogy „tisztátalanság utáni szenvedélyt” fordítsunk, ami azt jelenti, - nemcsak úrrá lett rajtuk a kívánság, hanem már nincs is érzékük a tisztaság iránt – a tisztátalanoknak minden tisztátalan – csak ott és akkor érzik jól magukat, ahol és amikor erkölcstelenségről van szó

Ha a 14. verset is figyelembe vesszük, akkor világosan áll előttünk, hogy „a testi vágyaknak hódolnak”, vagy még inkább: „a test után szaladnak”, csakis arra vonatkozhat, hogy ezek az emberek kizárólag paráznák társaságában érzik jól magukat. Mivel az erkölcstelenségnek hódolnak, csak természetes, hogy „a hatalmat” megvetik. Az apostoli, általában az őskeresztyén igehirdetés központjában Jézus Krisztus hatalma, egész pontosan Úr volta állott. Arról tettek bizonyságot, hogy a keresztrefeszített a halál után is él, mert feltámadott, és az Atya Isten jobbján van – Neki adatott minden hatalom égen és földön: Ő az Úr, Ura az életnek és halálnak. Tisztátalanságban élni csak úgy lehet, ha ezt az Urat, minden parancsával együtt, figyelmen kívül hagyjuk. Tisztátalan letet élni annyi, mint nem törődni az Úr törvényével. Ezért írja az apostol: „megvetik az Urat”, tudni sem akarnak arról, aki „tisztaságra hívott el minket”. Isten lényének semmi sem mond jobban ellent, mint a tisztátalanság.

Ezért kiált fel így az apostol: „vakmerők, önfejű emberek!” S csakugyan, tagadni Krisztust és az Ő csodáit, tagadni a jóság és tisztaság értékét – erre csak „vakmerő” és „önfejű” emberek vállalkozhatnak. Így is mondhatnánk: az ilyen emberekben nincs semmi tisztelet, semmi megbecsülés a lelki javak iránt, s ennek következtében csak a saját gonosz akaratuk minden áron való megvalósítására törekszenek. Sőt még attól sem riadnak vissza, hogy „az égi hatalmakat” káromolják. A megfelelő görög szót csak körülírással tudjuk érzékeltetni – jelenti mindazt, ami a mennyből megjelenik a mi szemeink előtt, és ami éppen azért, mert „onnan felülről” való, a legteljesebb megbecsülésünket és tiszteletünket érdemli meg.

A hamis tanítók orcátlansága tehát határtalan: szidalmazzák mindazt, amit ember részéről „csak hódolat illet meg”, mindazt, ami az Isten dicsőségének a jelét „hordozza magán” (ilyenek elsősorban az angyalok, és a magasabb világ erői, de ilyenek a Szentírás, a sákramentumok, az imádság is). A 11. versben az apostol a hamis tanítók vakmerőségével az angyalok szerénységét állítja szembe. Ezek erőre és hatalomra nézve messze felül múlják az embereket, mégis nem merészelnek senkiről sem elítélően nyilatkozni. Gúny és káromlás nem hagyja el ajkukat, sőt még a hamis próféták ellen sem szólnak az Úr előtt káromló ítéletet. Péter apostol valószínűleg Zakariás próféta könyvére gondol, amelyben azt olvassuk, hogy az Úr angyala még a Sátánt sem illeti gonosz szóval (3,2), mert az ítélet Istené (Péld. 29,26). Az angyalok tudják ezt, és ehhez tartják magukat, de a hamis tanítók, akik nem ismerik Istent és az Ő törvényét, zabolázatlan szájukkal szidalmazzák mindazt, ami nem az anyagi világba tartozik.

Az apostol nem mondja ki, de így is érezzük a hiányos mondatok befejezését: „mily rettenetes büntetés vár rájuk!”

A HAMIS TANÍTÓK RÉSZLETES JELLEMRAJZA (2,12-22)

a./ Olyanok, mint az esztelen állatok.

12. vers: „Ezek (a hamis tanítók) – az esztelen állatokhoz hasonlítanak, amelyek természettől fogva arra valók, hogy megfogják és megöljék őket – szidalmazzák azt, amit nem ismernek, (ezért) ugyanúgy semmisülnek meg és pusztulnak el, mint az állatok, 13. vers: elnyervén gonoszságuk jutalmát.”

A 12. verstől kezdve a fejezet végéig a hamis tanítók részletes rajzát találjuk. Az apostol mindenekelőtt „az esztelen állatokhoz” hasonlítja őket. Valamennyi teremtett lény közül egyedül az ember részesült a szellem kiváltságában, ez tette őt a teremtés koronájává. Ez emeli az állatok fölé. Aki tehát a szellem világát és értékét tagadja, lemond a természetfölötti világhoz való jogáról, arról, ami az embert emberré teszi, s ezáltal önként kizárja magát az Isten országából.

Az ember arra van teremtve, hogy Istent szolgálja. Ez a célja és rendeltetése, ellentétben az állatokkal, amelyek 2természettől fogva arra valók, hogy megfogják és megöljék őket.” Az állatvilág kizárólagos célja, hogy az embert szolgálja, annak a megélhetését tegye könnyebbé. Éppen ezért, ha ennek eleget tett, ezzel bevégezte „pályafutását”…

„Ugyanúgy semmisülnek meg és pusztulnak el” azok az emberek is, akik káromolják a felettünk álló világot, az angyalok és üdvözült lelkek seregét, a lélek birodalmát, amit pedig „nem (is) ismernek”. A lelkükkel nem törődtek, sőt gúnyolták és „szidalmazták mindazt, ami nem a látható világhoz tartozik, ezért az utolsó ítéletkor ugyanaz lesz a sorsuk, mint az állatoké és a hitetlen embereké volt az özönvízkor – a megsemmisülés. Azzal a különbséggel, hogy az álltok „természettől fogva”, a teremtési rend szerint pusztulnak el, a hamis tanítók viszont - gonoszságuk jutalmául. Nekik az volt a rendeltetésük, hogy Krisztus parancsait követve bejussanak Isten országába, de ők nem hallgattak a hívogató szóra, sőt hamis tudományukkal megrontották a jóhiszemű embereket. Ezért a végítéletkor ők is, mint az állatok a fizikai halál beálltakor, megsemmisülnek.

b./ Mulatozók és csábítók.

13. vers: „Gyönyörűségüket lelik a (fényes) nappal való dőzsölésben. Szennyfoltok ezek, akik kéjelegnek abban, hogy elcsábítanak benneteket, miközben együtt étkeznek veletek.”
A hamis tanítók nemcsak hogy örök célokat nem tűznek maguk elé, de még az átlagembereknél is alacsonyabb színvonalúak. „Dőzsölésben lelkik gyönyörűségüket”, sőt mulatozásaikat nem az estéli órákban rendezik, amint ez általában szokásos, hanem „fényes nappal”. Amikor mások dolgoznak, ők kényük-kedvük szerint szórakoznak. A Teremtő által munkára rendelt időt élvezethajszolására fordítják. Lábbal tapodják a negyedik parancsolatot: „Hat napon át dolgozzál és végezd minden dolgodat.” Ezért jellemzi őket az apostol ilyen kíméletlenül: „szennyfoltok ezek”. A megfelelő görög szavak nem kívülről jövő bepiszkolódást jelentenek, amit le lehet mosni, hanem belső hiányt, ami kifelé is megmutatkozik, mégpedig maradandó formában. Olyasmire gondoljunk, mint például az anyajegy, de azzal a különbséggel, hogy a hamis tanítók nemcsak magukban hordják a tisztátalanságot, hanem beleviszik a közösségbe is.

Abban lelik örömüket, sőt „kéjelegnek abban, hogy elcsábítanak benneteket.” Nem elég, hogy maguk romlottak, másokat sem tudnak békén hagyni. Élvezettel vetik rá magukat különösen azokra, akik még tiszták és körmönfont ravaszsággal, sátáni lelkülettel tőrbe csalják őket. Addig suttognak a fülükbe álnok szavakat, mígnem sikerül megingatni őket hitükben. Aljasságukat csak növeli az a tény, hogy megjelennek a keresztyének összejövetelein is – az apostol az őskeresztyén szeretetvendégségekre céloz – és éppen ott szedik áldozataikat. Gyávák ahhoz, hogy elhagyják az egyházat, de elég közönségesek hozzá, hogy még ezt is beszennyezzék.

c./ Paráznák, kerítők és pénzsóvárak

14. vers: „A szemük paráznasággal van tele, és szüntelenül bűnnel foglalkoznak. A tétovázó lelkeket behálózzák. Szívük gyakorlott a kapzsiságban. Átok gyermekei.”

    Ez a vers a hamis tanítók további három jellemző vonását írja le.

1./ „A szemük paráznasággal van tele”, szóról-szóra „parázna nővel telt szemük van.” Emlékezzünk e verssel kapcsolatban arra a közmondásra, hogy a „szem a lélek tükre”, továbbá az ilyen kifejezésekre, mint „rá van írva”; „lerí róla”…Nos, amit az ember sokszor látott, amit gyakran átélt, szóval: ami foglalkoztat bennünket, az szinte ránk rajzolódik, „kiül a szemünkre”. Így voltak a hamis tanítók is: állandó mulatozások közt teltek napjaik, paráznák társaságában. Ezért ha asszonyt látnak, mindig a parázna nőre gondolnak, annak az arcát látják, az rajzolódik ki a nézésükben. S mivel ez a legfőbb gondjuk, állandóvá lett rajtuk ez a vonás, nem is tudnak tőle szabadulni: „szüntelenül bűnnel foglalkoznak.”

2./ „A tétovázó lelkeket behálózzák” – ez a második ismertetőjük. Olyan keresztyénekre gondoljunk, akik még nem adták át magukat teljes szívvel az Úrnak. A hamis tanítók ezeket keresik elsősorban, és „behálózzák” őket ravasz beszédükkel. Az eredeti szöveg pontos fordítása tulajdonképpen „csalogatni”. Mint a halász a csalétekkel fogja a halat, úgy csalogatják magukhoz a hamis tanítók az ingadozókat. Csalétkül a maguk evangéliumát – a „mindent szabad” elvet – hirdetik, sőt azt suttogják, hogy ez az igazi evangélium.

3./ „Szívük gyakorlott a kapzsiságban.” Minden gondolatuk, minden tettük arra irányul, hogy földi javakhoz és élvezetekhez jussanak. Hódolnak „hódolnak pénz-őfelsége” előtt. Az aranyborjút imádják. S a lelkiismeretük már nem is tiltakozik, teljesen értenek hozzá, hogyan kell elhallgattatni „a belső hangot.” Ezért „átok gyermekei” kettős értelemben is: egyfelől átokká válnak azokra nézve, akiket elcsábítanak, másfelől ők maguk is kárhozatra jutnak (jelenlegi népszerűségük ellenére).

d./ Bálám útját követik

15. vers: „Letértek az egyenes útról és eltévedtek: Bálámnak, Bosor fiának útját követik, aki kedvét lelte a gonoszság díjában, 16. vers: de rendre utasíttatott a saját gonoszságáért: egy igavonó néma állat emberi nyelven szólalt meg és megajándékozta a próféta balgaságát.”

Péter apostolnak „az átok gyermekeiről” egy ószövetségi történet jut eszébe: Bálámnak a sorsa, akit kapzsisága, gazdagodási vágya letérített az egyenes útról. Tudta jól, mi az Isten akarata, s ezért a moábita király kívánságának: hogy átkozza meg Isten Istenét, nem tett ugyan eleget, de ravasz tanácsával átokká lett népe számára, s végül önmagát is romlásba döntötte (4.Móz. 22-25; 31,16).

Ennek az ótestamentumi történetnek mi csak a tanulságait vonjuk le. 1./ „Bálám útja” az evangéliumi keskeny út elhagyása, s egyben kétségbeesett kísérlet arra, hogy két úrnak próbáljunk szolgálni. 2./ Bukásunknak mi vagyunk az előidézői („saját gonoszságáért”). 3./ „Keresztyén” jelszavak mezében sokszor ellenséges „lovagok” bújnak meg. 4./ Még a „próféták” is meginoghatnak, de Isten ellenségei mégsem tudják keresztülvinni terveiket. 5./ Isten néha egészen különös eszközöket használ, hogy rádöbbentsen bennünket a hűtlenségünkre. 6./ Ha a bennünket megszólító Istent nem hallgatjuk meg, csak pusztulás vár reánk, mégpedig olyan módon, ahogy éppen nem vártuk.

e./ Látszat-emberek.

17. vers: „Ezek (az emberek) víztelen források, széltől korbácsolt fellegek. A sötétség homálya vár rájuk örökre.”

Csalódnak azok, akik rábízzák magukat a hamis tanítókra! Mert azok sokat ígérnek, az Isten titkai ismerőinek mutatják magukat, de mindez csupán látszat. Valójában olyanok, mint a „víztelen források” és a „széltől korbácsolt fellegek.” A forrástól és a felhőtől enyhülést, felüdülést vár az ember.

A forrás és kút éppen ezért az Ószövetségben mindig a boldogságnak és az üdvnek a jelképe (És. 12,3; 55,1; Péld. 18,4; Jób 6,15-20; Jer. 2,19), sőt maga az Úr jézus is így szólt: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem…élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből” (Jn. 7, 37-38). A felhő véd a hőségtől, és áldást adó esőt hullat alá az égből. Ha nincs víz és eső, haldoklásnak indul az élet, terméketlenné válik a föld. Éppen ezért a víz: életnek vize. Különösen így van ez Keleten.

De milyen nagy a csalódás, ha forrásra bukkan az ember, de nem talál benne vizet, s régóta várt felhőt tovakergeti a szél. Pedig így járnak mindazok, akik a hamis tanítókra hallgatnak. De nemcsak a félrevezetettek vesznek el, hanem a csábítók is velük együtt: „a sötétség homálya vár rájuk örökre.” Sötétséget terjesztettek, míg a földön éltek, ezt az ideiglenes sötétséget felváltja majd „odaát” az örök sötétség, amely már várja őket (Kálvin).

f./ A romlottság szolgái

18. vers: „Szavuk kevély és üres. Érzéki vággyal, ledérséggel behálózzák azokat, akik még alig szakadtak el a tévelygésben élőktől. 19. vers: Szabadságot ígérnek nekik, holott ők maguk a romlottság szolgái; mert ha valaki valakit legyőz, szolgája az annak.”

    A hamis tanítók sokat ígérnek, és keveset adnak – ezt a gondolatot fűzi tovább a 18. és 19. vers. Úgy szólnak, mintha minden titkot ismernének, pedig semmit sem tudnak. Büszkék a „tudományukra”, pedig mindössze ahhoz értenek, hogy álcázzák tudatlanságukat. „Szavuk kevély és üres” – állapítja meg róluk az apostol. Gőgösen beszélnek, pedig szavaik mögött nincs „aranyfedezet” (szó szerinti fordításban: „hiábavalóság kevély szavait szólják”). Szabadságot hirdetnek, holott „érzéki vággyal” (az eredeti szöveghez való ragaszkodás esetén: „a test után való vágyódással”), és „ledérséggel” (határtalan tisztátalansággal) van tele testük-lelkük. A nemi élet területén teljesen elbuktak, sőt romlottságuk és gonoszságuk már olyan mérvű, hogy nem fér meg magukban – másokat is meg akarnak rontani.

Elsősorban „azokat hálózzák be, akik még alig szakadtak el a tévelygésben élőktől.” Ez utóbbiakon a pogányokat kell értenünk. Az apostol tehát olyan keresztyéneket lát maga előtt, akik csak nemrégen nyerték el a keresztséget. Kevéssel ezelőtt még pogányok voltak, keresztyén hitükben még meg se szilárdultak (14. v.), máris lecsaptak rájuk a hamis tanítók. „Szabadságot ígérnek nekik” – nekik, akik még alig szakadtak el a pogány világ erkölcstelen szokásaitól; nekik, akik csak alig léptek rá az evangélium útjára. A hamis tanítók „szabadságot ígérnek”, de az ő ajkukon ez szabad erkölcsöt jelent. „Szabadságot” hirdetnek, mégpedig olyat, ami semmiben nem különbözik a szabadosságtól („minden szabad”).
Az igazi keresztyén szabadság: a Krisztus által hirdetett és az Ő váltsághalála által létrejött szabadság. Ez egészen más. Ennek nincs köze a szabadossághoz. Sőt ez a szabadság nagyon is kötöttnek tudja magát: teljesen Isten akaratának áll a szolgálatában.

„Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy amíg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek” (1.Kor. 9,27). „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk” (Tit. 2,11-12). „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust és a testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Róm. 13,14).

Mennyire más hang ez, mint a hamis tanítóké! Különben is. Hogyan adhatnának igazi szabadságot (= szabadulást a bűntől) azok, akik maguk is szolgák, „a romlottság szolgái?” Maga az Úr Jézus mondta, hogy „mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (Jn. 8,34). Milyen roppant ellentét: Péter apostol, a Jézus Krisztus szolgája és a hamis tanítók, a romlottság szolgái! Amaz szolgának tudja magát, holott Isten gyermeke, emezek szabadoknak hirdetik magukat, holott valójában a romlottság szolgái!

„Ha valaki valakit legyőz, szolgája az annak.” Mi tehát a szolgaság lényege? Az, hogy valakivel vagy valamivel harcban állok, és a harcban én maradok alul. Szolgája vagyok mindannak, ami – ha összeütközünk – erősebb nálam: aki vagy ami a hatalmában tart, akinek vagy aminek nem tudok ellent állni.

Íme, a szolgaság „története”: a hamis tanítók elszakadnak Istentől. Beképzeltségükben és felelőtlenségükben olyasmiket ígérnek, amiknek teljesítése nem áll módjukban. Szavaik, az általuk terjesztett „hamis tanok” lassanként életükké válnak, és végül is romlásba döntik őket. Nem akarnak Isten szolgái lenni – szolgáivá lesznek hát a bűnnek. Akárcsak egykor Ádám és Éva. Nem hallgattak Isten parancsára, de hittek a kígyó beszédének – s ezért szolgáivá lettek a bűnnek.

g./ Tisztátalan lelkek

20. vers: „Mert akik az Úrnak és Megtartónknak, Jézus Krisztusnak a megismerése által (egyszer már) kikerülték a világ szennyét, és mégis megengedik, hogy befonja és legyőzze őket, azoknak az utóbbi állapota gonoszabb az elsőnél. 21. vers: Jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerték volna „az igazság útját”, mintsem, hogy miután megismerték, hátat fordítottak a velük közölt szent parancsolatnak. 22. vers: Beteljesedett rajtuk az igaz példabeszéd. „az eb visszatér ahhoz, amit kihányt”, és: „a disznó, amelyik (csak az imént) fürdött meg, belehempergett a pocsolyába.”

Ez a szakasz azokról szól, akik hűtlenné váltak Krisztushoz. Gondolhatunk a hamis tanítókra is, az általuk elcsábítottakra is. Fontos az, amit az apostol mond, nevezetesen, hogy akik megismerték az Úr Jézust, s Őbenne az igazi szabadságot, és mégis „a romlottság szolgáivá” lesznek, azoknak jobb volt a helyzetük akkor, amikor még nem voltak keresztyének.

Pontosan ugyanarról van itt szó, amit Jézus így mondott el: „Mikor…a tisztátalan lélek kimegy az emberből (és) nyugalmat…nem talál…ezt mondja: visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem…(És) elmegy és vesz maga mellé más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál és bemenvén, ott lakoznak; és ennek az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél” (Mt. 12, 43-45).

Feltétlenül ügyelnünk kell arra, hogy „a világ szennye” jelenti mindazt, ami ellentéte az Istennel való közösségnek (mindenféle gonosz cselekedet, gondolat, szokás). Továbbá, hogy a görög szöveg szerint a kísértést úgy kell elképzelnünk, mint valami hálót, amelyikbe belebonyolódik az ember. Ugyanaz a gondolat rejlik a „kikerülték a világ szennyét” kifejezés mögött is (amit egészen pontosan a szökni, vagy a menekülni igével adhatnánk vissza).

Megtörténik néha, hogy egy-egy vad el tud menekülni a puskacső elől, olykor egy-egy halnak is sikerül kiszabadulnia a hálóból. Ugyanígy vannak egyesek, akiknek sikerül kimenekülni az egyetemes emberi romlottságból. A menekülés lehetősége: az evangélium meghallása és befogadása. Aki az evangéliumot meghallja és befogadja, annak a számára szabad az út a mennyország felé.
Ha azonban valaki nem becsüli meg azt a páratlan alkalmat, hogy hallhatja az igét, vagy ha újra zsákmányává lesz a romlott világnak – miután egyszer már Krisztus seregébe állt be – sorsáért ne vessen követ másra: csak az történt vele, amit megérdemelt.

A 21. vers még ennél is tovább megy: aki „az igazság útjának”, a tiszta evangéliumnak hátat fordít, arra nézve előnyösebb lett volna, ha egyáltalán meg se ismerkedett volna vele. Sokkal jobb, ha valaki egyáltalán nem tér meg, mintha megtérése után hitehagyottá válik. „Az igazság útjaival” kapcsolatban nem szabad elfelejtenünk, hogy az etikai jellegű – jelenti azt az utat, amelyen járnunk kell, vagy azt az életmódot, amelyet követnünk kell, ha igazságban becsületesen és istenfélelemben akarunk élni. Éppen ezért teljesen közömbös, hogy az igazsághoz vezető, vagy pedig az igazság által megszabott utat kell-e „az igazság útján”

értenünk. Az apostol az evangéliumot „parancsolatnak” nevezi, de mondhatnánk utasításnak, vagy akár életszabálynak is, annak jeléül, hogy erkölcsi magatartásunk irányítójára kell gondolnunk. Jellemző, hogy nem „parancsokról”, hanem „parancsolatról” hallunk, annak a bizonyítékaként, hogy az apostol a különböző időben és helyen elhangzott isteni parancsokat egységes egésznek tekinti, mert hiszen valamennyi ugyanattól az Úrtól jön, és ugyanazt a célt szolgálja. És ez a parancsolat „szent”, mert Istentől való és az Ő akarata megvalósulását szolgálja.

A levél olvasóinak „a velük közölt” isteni parancsolatot: az apostolok által hirdetett evangéliumot hűségesen meg kell őrizniük, mert különben úgy járnak, mint ahogy „az igaz példabeszéd” tanítja: „az eb visszatért ahhoz, amit kihányt” és „a disznó, amelyik (csak most) fürdött meg, belehempergett a pocsolyába.” Az ebnek Keleten jóformán semmi becsületük sincs, a disznók pedig, főként a zsidók számára, a tisztátalanság megtestesítői. A két közmondás közül az első Péld. 25,11-nek a változata. Kíméletlen formában juttatja kifejezésre a Krisztustól elpártoltak balgaságát. Ezek az emberek egykor szakítottak a bűneikkel, azért, hogy Krisztuséi lehessenek, és most megtagadják Őt, engedve a hamis tanítók rágalmainak. Úgy tesznek, mint a tisztátalan állatok.

Krisztus királyi otthont készített nekik, de ők nem törődnek ezzel. „Messze vidékre” költöznek, pedig az atyai hajlék vár rájuk. Igével és sákramentummal élhetnének, de jobbnak találják a disznók eledelét.

Jaj annak, aki az Istentől nyert drága alkalmat elszalasztja, de háromszorosan jaj annak, aki visszaél vele!

Következik a 3. rész