K I S S S Á N D O R: PÉTER APOSTOL MÁSODIK LEVELÉNEK MAGYARÁZATA. PÁPA, 1944

A LEVÉL CÉLJA

Péter apostol második levele gondból, aggodalomból „született”. Az apostol féltő szeretete sugárzik minden sorából. Látja, hogy a kisázsiai keresztyének lelkében napról-napra súlyosabb viharok támadnak. Szinte hallja, amint viaskodnak önmagukkal: miért nem jön vissza Jézus? Miért késik? Mikor harsannak már meg az Ő megérkezését jelző kürtök?

Napok, hetek, hónapok és évek telnek el, de az Úr érkezése csak nem következik be. A hívőket kétség marcangolja, a hitetlenek pedig kíméletlen gúnnyal hirdetik a maguk vélt igazát. Hiába vártok, hiába hisztek – nincs értelme.

A hitnek és a Krisztus egyházának nehéz megpróbáltatása, roppant harca van megörökítve ebben „az apostoli levélben.” Mégis nem a harc a fontos, hanem az a fény, amit e harcra az apostol szavai vetnek.
Ne essetek kétségbe, ne veszítsétek el a hiteteket, ha reménységetek nem valósul is meg mindjárt. Az események, a válságos idők nem véletlenül nehezednek rátok: Istennek van célja velük! Az Úr késik, mert szeret benneteket. Türelemmel várja, hogy megtérjetek Hozzá. Ez az a fény és vigasztalás, amit az apostol „küld” a kisázsiai keresztyéneknek. Félti őket, hogy elbuknak. Aggódik értük, hátha ők is kétségbeesnek? Segíteni akar nekik, s ezért emlékezteti őket az örök igazságra, mely szerint Isten akarata irányítja a világ sorsát, de ez az akarat nem azonos az emberével.
Bizonytalanság, harc, százféle válság emészti a mai embert is. A miértekből sosem fogyunk ki. Jelszavak, új elvek, megváltó tervek özöne áraszt el bennünket. Vajon felismerjük-e a veszedelmet? Lesz-e erőnk kitartani Krisztus mellett?

Péter apostol második levele azért a miénk, hogy tisztán lássunk, és meg ne tántorodjunk.

KÖSZÖNTÉS ÉS ÁLDÁSKÍVÁNÁS (1,1-2)

1. vers: „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola (köszönti) mindazokat, akiknek ugyanolyan értékes hit jutott osztályrészül, mint nekünk, a mi Istenünknek és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak igazsága által.  2. vers: Kegyelem és békesség adassék néktek bőséges mértékben az Istennek és a mi Urunknak, Jézusnak a megismerése által!”

A levél írója magát „Simon Péter” névvel jelöli, hogy össze ne téveszthessék egyetlenegy Simeonnal, egyetlenegy Péterrel sem, hanem félreérthetetlenül arra gondoljon mindenki, akiről szó van: az Úr Jézus 12 tanítványa közül az egyikre. „Simon Péter” – benne van ebben a két névben az apostol egész élettörténete. Az egyiket körülmetéltetésekor adták neki, a másikat pedig Jézustól kapta. Az első a zsidóságban eltöltött éveit jelzi, a második viszont a Krisztussal való találkozás csodáját és a Tőle nyert megbízatást hirdeti.

Az emberhalásznak, a kősziklahitű tanítványnak minden jogcíme megvolna ahhoz, hogy különbnek tartsa magát másoknál, mégis önmaga lényegének meghatározására csak ezt a két szót tartja alkalmasnak: „szolga” (sőt a görög szöveg szerint egyenesen „rabszolga”): olyan valaki, aki nem a maga akaratát cselekszi, akinek nincsen sajt elhatározása, aki mindig más útmutatására vár és mindig azt teszi, amit parancsolnak neki.

Ki az a más, aki parancsol Simon Péternek? E kérdésre a válasz: „Jézus Krisztus”. Kettős név ez is. Az első az emberré lett Istent jelzi, az Atya könyörülő szeretetéről tesz bizonyságot, a második pedig azt hirdeti, hogy a meggyalázott Isten - Ember a golgotai kereszten át Megváltónkká lett, felment a mennybe, ott ül az Atya Isten jobbján és onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat…

„Jézus Krisztus szolgája” tehát annyit jelent, mint rábízni magát teljesen, Neki engedelmeskedni, Vele járni, oda menni, ahová Ő küld, azt tenni, amit Ő parancsol. Igen, mert Jézus Krisztus nem otthonülő, tétlen szolgákat akar, hanem olyanokat, akiket Ő elküld, megbíz, feladatokat ró rájuk. Neki „apostolokra” van szüksége, akik az Ő üzenetét továbbviszik, parancsait végrehajtják. „Jézus Krisztus szolgája és apostola” tehát azt jelenti, hogy levelünk írója nem a maga nevében szól – Ő csak visszhangja annak, amit hallott – nem is akárkinek az üzenetét közvetíti – hanem az Ég és Föld Urától nyert megbízatást – és ő ennek az Úrnak feltétel nélkül, életre – halálra rendelkezésére áll.

Ez a magyarázata annak, hogy Simon Péter szavai kétezer esztendő távolából sem veszítették el jelentőségüket. Idő - és térbeli messzeség nem von le értékükből. Nem fakultak meg, nem hervadtak el. Ennek az örök frissességnek nem Simon Péter a titka. Az ember mondanivalója akármilyen fontos és megkapó is, csupán csak emlék kétezer év távlatából, legfeljebb érdekes olvasmány. Ilyen volna Péter apostol levele is. De mert ez a levél nem Simon Pétertől, az embertől való, hanem Simeon Pétertől, a Jézus Krisztus szolgájától és apostolától, aki a mi Urunk üzenetét tolmácsolja, azért fölé hajolva, csendesen és magunkba szállva hallgatjuk, hogy mit mond rajta keresztül a mi Urunk és Királyunk.

Megismerkedtünk a levél írójával, keressük most már, hogy kinek szól a levél? Mindazoknak, „akiknek ugyanolyan értékes hit jutott osztályrészül, mint nekünk.” Első pillanatra úgy látszik, mintha mindenkinek írna az apostol. Figyelmesebb olvasás esetén azonban észrevesszük, hogy amit mond, az csak a hívő emberekre vonatkozik. S ha még alaposabban belemélyedünk, akkor azt látjuk, hogy szavait egy bizonyos hitközösséghez intézi, csak ezen a hitközösségen belül érvényesek. Melyik ez a hitközösség? Az, amelyiknek ugyanolyan hite van, mint „nekünk.” Kérdés: kikre gondolt az apostol, amikor leírta ezt a szót „nekünk”. Apostoltársaira e, a pogányok közül megtértekre-e, vagy a zsidókeresztyénekre-e? Megtámadhatatlan választ nem tudunk adni, de a lényegét tudjuk, s ez az, hogy ahol élő Krisztus hit van, vagy másként, ahol keresztyén hitközösség van, egyedül ott van egyenlőség. Ott szűnik meg az ellentétek és előjogok harca. A békességnek és egyenlőségnek tehát hitbeli alapja van.

Megvan végre a lehetőség arra, hogy megvalósítsuk az egyenlőség eszméjét, - mondhatná valaki. Hiszen egyszerű a feladat: ugyanazt a hitet kell minden ember birtokába adnunk, s akkor nem fognak többé ellenségként tekinteni egymásra. Teljes tévedés volna agy gondolkozni. A görög szöveg ugyanis félreérthetetlenül amellett tanúskodik, hogy ezt a hitet nem adhatjuk mi senkinek sem, ez a hit adatik nekünk. Sőt, mintha egyenesen sorsvetés által kaptuk volna (mert ez az eredeti szó jelentése). Azaz: a hit ajándék, Isten irgalmának meg nem érdemelt ajándéka. (Ezért, bármennyire is szeretnénk valakiben hitet kelteni, bármennyire szeretnénk is örökségül adni, lehetetlen).

S ezt a hitet Isten annak adja, akinek akarja. Foglalkozást, származást, vagyoni-társadalmi helyzetet Ő nem vesz figyelembe. Zsidók és pogányok, előkelők és koldusszegények hite Őelőtte ugyanolyan értékű, mint a mienk. Mert Isten nem személyválogató, Ő csak azt nézi, ami a szívben van, külső szempontokra egyáltalán nincs tekintettel. Mindez pedig Isten „igazsága által” van így. „Isten igazsága” lényegében nem egyéb, mint hogy Ő az elkövetett bűnért elégtételt kíván, s hogy ez lehetővé válhasson, a bűnös embernek bűnbocsánatot kínál az Úr Jézus által, s őérette megigazítja mindazt, aki Benne hisz.

Péter apostol Istent a „mi” Istenünknek mondja, s ezzel jelzi az Ő felénk hajló szeretetét, és azt a bizonyosságot, hogy általmentünk a halálból az életre; ha Isten a „mi” Istenünk, ha Isten velünk van, ki árthat akkor nekünk?

Hogyan lett a miénk? Hogyan jött közel hozzánk? Úgy, hogy „Megváltót” küldött, egyszülött Fiát adta értünk. Mint ahogyan a régi világban a hitelező az adóst börtönbe vethette, s az onnan ki nem szabadult, hacsak valaki le nem törlesztette a kérdéses összeget, ugyanúgy, egyetlen ember sem szabadulhat ki a bűn szolgaságából, ha csak le nem rója helyette valaki a váltságdíjat. Krisztus miérettünk önmagát adta halálra, áldozatával megfizette bűneink adósságát. Ezért lett a mi „Megváltónk.”

A 2. vers áldáskívánás, melynek legfőbb alkateleme látszólag a „kegyelem” és „békesség.” Valójában azonban „Istennek a megismerése”, ez viszont csak az Úr Jézus által lehetséges, és így Ő az alap, Belőle fakad minden.

Mit jelent a „kegyelem” szó Péter apostol ajkán? Mindenekelőtt olyan tényt, vagy eseményt, ami örömmel tölt el bennünket, valakinek olyan magatartását, amely örömöt szerez nekünk. A „kegyelem” szót az ókorban rendszerint az uralkodóval kapcsolatban használták, akinek kényétől-kedvétől függött az akkori ember sorsa. Mosolya életet, haragja halált jelentett. A „kegyelem” szó keresztyén értelemben tehát annak a bizonyosságnak a záloga, hogy Isten felénk fordul, személyesen jön hozzánk, megbocsát, de úgy, hogy önmagát is nekünk adja. A „békesség” bibliai fogalmát is jó lesz emlékezetünkbe idézni. Ezzel a szóval köszöntötték egymást a jó barátok s kívánták egymásnak, hogy semmi veszély ne érje őket. Az Újszövetségben a fogalom teljes elmélyülésével találkozunk – Jézus Krisztust, mint a mi békességünket jelenti (Ef. 2,14); tehát nem „világbékét”, nem a külső körülmények jobbrafordulását, hanem bűnbocsánat-nyerést, a hívőknek az Istennel való lelki békességét. Lehet, hogy a külső világban viharok tombolnak, de a szívben új élet sarjad.

Jellemző, hogy az apostol azt kívánja. Mind a kegyelem, mind a békesség „bőséges mértékben” adassék az olvasóknak. Ezt az eddigiek alapján így írhatjuk körül: valósuljon meg bennetek és általatok az Isten akarata egyre jobban és jussatok egyre közelebb a célhoz, az üdvösséghez. Mert aki nem fejlődik, az máris elbukott.

De hogyan juthatunk közelebb a célunkhoz? „Az Istennek és a mi Urunknak, Jézusnak a megismerése által.” Mi a „megismerés”? Nem tárgyi tudás, nem teológiai ismeret. Éppen ezért tanulással, kutatással nem lehet megszerezni. A megismerés alapvető követelménye: a személyes közösség. Két ember ismerheti ugyan egymást hírből, vagy levelezés révén, de megismerni csak akkor lehet, ha találkozom Vele, ha közelségében élek, helyesebben: ha Ő ismerteti meg magát velem (Gal. 4,9). Isten megismerése tehát szintén kegyelmi ajándék. S ha ez a kegyelmi ajándék az enyém, csak akkor értem meg, hogy Isten és Jézus Krisztus „a mi Urunk”, aki rendelkezik velünk, s akinek mi csak engedelmes és tettre kész szolgái lehetünk.

AZ ÚR JÉZUS „AJÁNDÉKAI” (1, 3-4)

3. vers: „Mert az Ő isteni hatalma nekünk ajándékozott mindent, ami szükséges az élethez és istenfélelemhez. És Ő ismertette meg velünk azt (az Istent), aki elhívott minket az ő dicsőségével és hatalmával. 4. vers: Ezek által igen nagy és értékes ígéreteket ajándékozott nekünk azért, hogy általuk az isteni természet részeseivé legyetek, ha megtartóztatjátok magatokat a kívánságtól és a világ romlottságától.”

A 3. és 4. versben az apostol arra emlékezteti olvasóit, - ami neki is, apostoltársainak is személyes tapasztalata – hogy mit nyertek ők Krisztustól. Ebből a célból rajzolja olvasói szeme elé Krisztust, mint akinek a gazdagsága kimeríthetetlen, s mint aki ebből a gazdagságából bőven juttat mindenkinek. S mivel legyőzte a halált, feltámadása által „isteni hatalma” teljessé lett, előtte nincs többé semmiféle akadály, lehetetlenséget nem ismer. S ez a Krisztus a maga teljes hatalmát nem zárja el előlünk, nem őrzi féltékenyen, hanem nekünk ajándékozza, sőt máris rendelkezésünkre bocsátott „mindent, ami szükséges az élethez és az istenfélelemhez.” Kálvin János magyarázata szerint az életünk, az értelmünk, általában mindaz, amit minden ember ajándékul kapott pusztán azzal a ténnyel, hogy embernek született – Istennek az adománya. Itt azonban Krisztus ajándékairól van szó. Éppen ezért „az élet” csak az új élet, az újjászületett ember élete lehet. Ezt igazolja az is, hogy az élet mellett, mintegy magyarázatul, az „istenfélelem” van említve.

Mi „szükséges az élethez”? Mit bocsátott Isten teljesen rendelkezésünkre? Kérdéseinkre a feleletet legvilágosabban a János evangéliuma adja meg (10,10; 14,6; 6,63). E szerint Isten az Ő Egyszülöttét adta nekünk, akinek a beszéde: élet, sőt Ő maga az élet. De nemcsak élet, hanem egyben út is, aki Istenhez vezet. Az „istenfélelemhez” tehát ennek az útnak az ismerete szükséges, vagy még rövidebben: Krisztus-ismeret. Ezen persze nem elméletet értünk, hanem életet – állandó összeköttetést, élő közösséget Vele.

Mivel pedig „Krisztus és az Atya egy” (Jn. 10,30), azért aki Krisztust megismerte, az megismerte Istent is. Ez a magyarázata annak, hogy az apostol így tesz bizonyságot: „Ő ismertette meg velünk Istent.” Két nagy tanítás rejlik számunkra ebben a bizonyságtételben. Az egyik az, hogy Istent mi a magunk erejéből nem tudjuk megismerni, tőlünk Hozzá nincsen út, a másik pedig az, hogy Krisztus nélkül, a keresztyénségen kívül, csak tapogatózás, csak sejtés van, de nem Isten-ismeret.

Meg tudjuk azt is Péter apostoltól, hogy Isten törődik velünk, célja van az életünkkel, vagy másként „elhívott bennünket” az Ő szolgálatára. Millió és millió ember közül éppen minket választott magának és azt akarja, hogy érette éljünk, országáért dolgozzunk. Tette pedig mindezt „a saját dicsőségével és hatalmával.” Üdvösségünk tehát teljesen független tőlünk és az emberektől, mindent Neki köszönhetünk, minden hálánk Őt illeti meg. „Az Ő dicsősége és hatalma” voltaképpen nem egyéb, mint az Ő önmagát feltárása, önkijelentése, úgy, amint az a Jézus Krisztus csodái által lett láthatóvá (Jn. 1,14; 2,11).
Ezért folytatja így az apostol: „ezek által igen nagy és értékes ígéreteket ajándékozott nekünk.” Mik ezek az ígéretek? Ha a vers második részét is figyelembe vesszük, akkor nyilvánvaló, hogy ezek az ígéretek, a mi bűneink okozta nyomorúságunkra vonatkoznak. Az ó-emberünk megöldöklését helyezi kilátásba, tehát mindannak az eltávolítását, ami megakadályoz bennünket abban, hogy Isten fiaivá lehessünk.

Az „isteni természet” részeseivé lenni magától értetődően nem azt jelenti, hogy az ember Istenné lesz; nem, az ember örökké ember marad. De a Krisztussal személyes viszonyba került ember nem marad az, aki volt, hanem élete megváltozik, átalakul, hasonlóvá lesz a Krisztus életéhez. Cselekedetein, szavain észreveszik, hogy az Ő uralma alatt áll, Neki engedelmeskedik.
Az „isteni természet” legfőbb ismertetőjele az, hogy halhatatlan, az ember pedig mulandó. S ez az arasznyi létű ember mégsem az örökkévalóság számára él, hanem földi célokat kerget. Ezért int bennünket az apostol: csak akkor számíthattok az örökkévalóságra, „ha megtartóztatjátok magatokat a kívánságtól és a világ romlottságától.”

Íme, a győzelem titka: az önmegtartóztatás, vagy a görög szöveg szemléletes kifejezése szerint: elmenekülés a kívánság és a világ romlottsága elől. Amint egykor Lót sietve odahagyta Sodomát, s még csak visszapillantania sem volt szabad, úgy kell a keresztyéneknek szakítaniuk Isten akaratával ellentétes, akár szellemi, akár testi kívánságaikkal. A test gyenge, ellenálló képességünk csekély, az ellenség erős. Aki szóba áll vele, elbukik. Akin a kívánság úrrá lesz, az nem tud szabadulni többé. Lassanként egészen rabjává válik, szívét teljesen foglyul ejti – ez az a „romlottság”, amelyik elől a keresztyén embernek menekülnie kell, nem gyáva megfutamodásból, hanem magasabb célkitűzés érdekében. Azért, hogy Istent szolgálhassa, Neki állhasson rendelkezésére.
Lehetséges ez? Megvalósíthatja ezt egy ember? Ha a saját erejére támaszkodik, nem. A megvalósítás titka nem az ember, hanem Isten, aki egészen más, mint az ember. Az az Isten, aki nem törekszik kizárólagosságra, hanem ami az Övé, azt Ő odaadja, szétosztja bőkezűen, mindenkinek. Isteni természetét. Erejét, hatalmát, megsegítő kegyelmét, bűnbocsánatot kínál mindenkinek, sőt már megajándékozott mindezzel bennünket. Csak legyen, aki elfogadja!

„KERESZTYÉN ERÉNYEK” (1,5-7)

5. vers: „Éppen ezért minden igyekezetetekkel azon legyetek, hogy hitetek erőben mutatkozzék meg, erőtök pedig ismeretben, 6. vers: az ismeret viszont önuralomban, az önuralom türelemben, a türelem istenfélelemben, 7. vers: az istenfélelem atyánkfiai szeretésében, az atyafiak szeretete pedig a mindenki iránt való szeretetben.”

„Éppen ezért”, tudniillik, mert féltek attól, hogy kívánságaitok rabszolgáivá váltok, s ennek következtében elvesztitek Isten kegyelmi ajándékait, „minden igyekezetetekkel azon legyetek”, hogy lelki kincseiteket gyarapítsátok. Istentől sokat kaptatok, ezért Ő sokat is vár tőletek. Vajon mit? Azt, hogy a nyert kegyelmi ajándékok által továbbfejlődjék, kiteljesedjék az életetek. Így értve meg az apostol szavait, úgy is tekinthetjük ezt a szakaszt és a következőket (6.-11. v.), mint „gyakorlati keresztyénségre” való felhívást. S csakugyan, ha keresztyénségünk nem hozza magával az életünk megújulását s elveink nem bírják ki a magatartásunkkal való ellenőrzést, akkor a keresztyénségünk nem keresztyénség.

„Erénytáblának” is szokták ezt a részt tekinteni. Az „erények” forrása: a hit, koronája: a szeretet, a közbeeső „erények” pedig: a hit megnyilvánulási formái.

Vegyük őket sorra. Az apostol szerint a keresztyének hitének „erőben” kell megmutatkoznia. A megfelelő görög szó a régi görög nyelvben valamilyen kiváló tulajdonságunknak önmagától való kibontakozását jelentette, ennélfogva keresztyén szóhasználatunkban arra kell gondolnunk, hogy aki Istentől hitet nyert, annak erről cselekedetével, beszédével, egész életével bizonyságot kell tennie. Mondhatnánk erkölcsi erőnek, szent bátorságnak is.

Magyarázatra szorul fordításunknak ez a része is: „mutatkozzék meg”. A görög szöveg az ókori Athént juttatja eszünkbe, ahol kitüntetésszámba ment, ha valakit polgártársai arra kértek meg, hogy vállalja magára valamilyen népünnepség (színpadi, énekkari előadás) költségeit. „Mutatkozzék meg” tehát tulajdonképpen annyi, mint „mutasd meg”. Fordítsuk ezt le mai nyelvre s vigyük át a vallási élet területére. Bizony azt jelenti ez, hogy a keresztyénség költséggel jár. Nem haszon, hanem kiadás. Nemcsak anyagi, hanem lelki áldozatvállalás. „Erőtök pedig ismeretben mutatkozzék meg” – írja tovább az apostol – azért, hogy bizonyságtételetek erőpazarlássá ne váljék, hanem mindig a legjobb időpontban, megfelelő helyen és alkalmas módon történjék. Fordíthatnánk „belátásnak”, „megértésnek” is: megérteni Isten akaratát, s ahhoz igazodni cselekedeteinkben.

Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a tudás a magunk „értékét” növeli, önbizalmunkat szinte a végtelenbe emeli. Ez az oka annak, hogy az apostol bátran hirdeti a nagy igazságot, mely szerint az igazi ismeret nem szakadhat el Krisztustól, a valódi tudomány tudja, hogy képességeimet Istennek köszönhetem, és ismeretem csupán részismeret. Éppen ezért az igazi tudás önismeretre sarkal, helyes ítéletalkotásra tanít. A görög szöveg szerint: mértéktartásban, önuralomban mutatkozik meg. Az önuralom pedig alázatossá tesz, mert önmagam legyőzése árán juthatok csak hozzá.

Aki aratott már győzelmet önmagán, az tudja, hogy a győzelmet kivívni nem lehet máról-holnapra – türelem, kitartás nélkül gondolni sem lehet rá. A türelem az önuralom próbaköve.
Ki tudok-e tartani az engem érő csapások, csalódások, nélkülözések között, s ellene tudok-e állni a csábításoknak? Ha van türelmem, ha tudok várni a szabadító kegyelemre, akkor a győzelem nem maradhat l. De ha nincs türelmem, ha a „most vagy soha” embere vagyok, akkor biztosan elvesztem.
Az önuralom és a türelem „önmagunkra irányuló erények”. Ezek után még hármat említ az apostol, amelyek közül az első Istenre, a másik kettő embertársunkra vonatkozik. A türelemnek „istenfélelemben” kell megmutatkoznia. Mi az istenfélelem? Tudni azt, hogy az életem Istentől függ, s ezért Neki hódolni, irgalmára rászorulni s mind ennek szóban és tettben, imádságban és életmódban (egyéni és közösségi formában) kifejezést adni. Az istenfélő ember nem a saját elveire esküszik, nem a maga gondolatait tartja egyedül helyesnek, nem a saját személyét állítja előtérbe, - életének központja Isten, akit fél, tisztel, szeret és imád.Az istenfélelemnek embertársaink felé „atyánkfiai szeretésében kell megmutatkoznia”, mint ahogy Jézus szerint rögtön a felebarátaink szeretése a legelső tennivalónk.

Míg az atyafi szeretet csupán ugyanazon hitközösségen belül, a mi egyházunk tagjaira vonatkozik, addig az ebből sarjadó „szeretet” minden embert magába foglal, még ellenségeinket is (Mt. 5,44). Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy „a szeretet” bibliai értelemben sohasem puszta érzelem, nem ábrándos világtestvériség, nem is általános emberszeretet, hanem állandó készség, mely arra irányul, hogy felebarátunkkal jót tegyünk, megóvjuk a gonosztól; a szeretet tett és akarat, melynek célja felebarátunknak az üdve, s ezért mindenre készek vagyunk. A szeretet lényege: eljuttatni a felebarátunkat oda, ahova neki Isten akaratából jutnia kell.

Ez a szeretet igazában véve szolgálat mindenki iránt, aki a közelünkben van, akivel találkozunk. Olyan szeretet, amely a négerekre és indiánokra irányul, miközben a környezetemet gyűlölöm, nem szeretet. A szeretet elsősorban azokra vonatkozik, akikkel érintkezem. De ezen túl, a missziói parancs értelmében, felelősséget hordozok olyan emberekért is, akikkel személyesen nem találkozom.

Éppen olyan jellegénél fogva: szeretetemmel azoknak is „tartozom”, akiket ki nem állhatok, akik nekem száz meg száz keserűséget okoznak, azaz: „szeret” fogalma személyes ellenségeinket is magába zárja. Miért? Mert a szeretet alapja Isten szeretete, aki ellenségeiért Egyszülöttét adta halálra. Ebből szükségképpen következik, hogy a szeretetet csak azokban találjuk meg, akik megtapasztalták Isten kegyelmét, akik Krisztust mint Megváltójukat ismerték meg. De éppen ezért az ilyenek erőt is nyernek Tőle: az Ő isteni természete az övéké lesz.

ÁLDÁS ÉS ÁTOK (1,8-9)

8. vers: „S ha mindezek megvannak bennetek és (állandóan) gyarapodnak, akkor nem váltok sem tétlenné, sem gyümölcstelenné a mi Urunk, az Úr Jézus Krisztus megismerésében.
9. vers: Akiből pedig hiányoznak ezek, az csukott-szemű vak, mivelhogy elfelejtette a régi bűneiből való megtisztulását.”

A 8.-9. vers adja a magyarázatát annak, hogy miért kell minden igyekezetünkkel azon lennünk, hogy „mindezek” az előző versekben felsorolt erények meglegyenek bennünk. Azt sem szabad elfelednünk, hogy mind a hét erény a hitből sarjad. Valamennyinek az az éltetője, tehát a hét együtt alkot egy egészet. Vagy együtt virulnak, vagy együtt hervadnak. Mert elválaszthatatlanok. Akiből hiányzik az egyik, vagy a másik, az nem fél-keresztyén, hanem egyáltalán nem keresztyén. Krisztus nem tűr félmegoldásokat. Vagy Vele van valaki egészen, vagy ha nem, akkor ellensége.

Ügyelnünk kell arra is, hogy Péter apostol a keresztyén életet fejlődőnek, növekvőnek látja („és gyarapodnak”…). Életünk arra való, hogy közelebb és közelebb jussunk az Úr Jézus teljes ismeretéhez. Mert ez a cél. Éppen ezért a keresztyén ember „nem válik tétlenné”, azaz: állandóan munkálkodik, nap mint nap keresi Istent és az ő országát, nem pihenteti a Bibliáját, nem némul el ajkán ének és imádság – állandóan tevékeny, csupa aktivitás. A keresztyénség csak addig érdemli meg ezt a nevet, amíg nem lankad; mihelyt az öregedés jelei látszanak rajta – ha habozik,, ha késlekedik – egyszóval: ha nem aktív, akkor már nem keresztyénség. Mindenki és minden nyugdíjba mehet, csak a keresztyénségünk nem.

És az ilyen folyton fáradó, az életét Krisztus megismerésének szentelő ember nem csalódik. Élete, sőt csak ennek az élete „nem válik gyümölcstelenné”. Minden más cél értékét veszti, mire elérjük, minden erőfeszítés, minden próbálkozás, ha előbb nem is, de a koporsónál biztosan jelentéktelenné törpül, de a Krisztus megismerésére fordított idő és fáradtság, szolgálat és imádság ott is értékes marad: „aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt”, „abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek és legyetek nékem tanítványaim” (Jn. 15, 5. 8). Míg a 8. vers azt az áldást rajzolta, amiben részesülnek azok, akik mindent megtesznek, hogy Krisztust megismerhessék, addig a 9. vers annak az embernek a sorsát írja le, aki nem törődik Krisztussal: „akiből hiányoznak ezek (az erények), az csukott-szemű vak.” A görög szöveg ennek a gondolatnak kifejezésére két olyan szót használ, amelyek közül az egyiket vaknak, a másikat rövidlátónak szokták fordítani. Szerintünk ez a két jelentés egymás mellett tarthatatlan. Ha azonban a „rövidlátó” szó alkotóelemeinek eredeti értelmét megtartjuk, akkor nagyon is szemléletes kifejezéssel van dolgunk: egy vakról van szó, aki ráadásul még a szemhéjait is lecsukja. Ilyen az az ember, aki az Istentől nyert kegyelmi ajándékokat elhanyagolja, nem törődik velük. A vers második fele szerint az ilyen ember úgy viselkedik, mintha elfeledkezett volna a régi bűneiből való megtisztíttatásáról. A „megtisztíttatás” a keresztyénséget jelenti, amit az őskeresztyénség éles választóvonalnak tartott az élet előbbi és a keresztséggel kezdődő szakasza között. Miért? Mert a keresztség előtt nem ismertük Krisztust, régi énünknek, ó-emberünknek voltunk a szolgái, a kívánságaink béklyóiban vergődtünk, de a keresztség változást hozott: teljesen új, az előzőtől egészen eltérő élet vette kezdetét – újjászülettünk!

ELŐRE (1,10-11)

10. vers: „Azért Atyámfiai, még inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat bizonyossá tenni, mert ha ezt cselekszitek, nem botlotok meg soha. 11. vers: Mert így bőségesen megadatik majd nektek, hogy bemehessetek abba az örök birodalomba, amelyik a mi Urunké és Megtartónké, a Jézus Krisztusé.”

Mivel „vakság”, a léleknek Istentől való tragikus elfordulása lesz úrrá azokon, akik nem gyümölcsöztetik a nyert kegyelmi ajándékokat, „azért” – írja tovább az apostol – „még inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat bizonyossá tenni.” Két fogalmat tisztázzunk mindjárt kezdetben: az elhívást és a kiválasztást. Mindkettő megegyezik abban, hogy nem mi vagyunk a kezdeményezők, nem mi határozunk el valamit, hanem velünk történik valami. Az „elhívás” lényegét legkönnyebben úgy értjük meg, ha arra gondolunk, hogy nem az apostolok akartak Isten országa hirdetőivé lenni. Nem ők tervezték el, nem bennük támadt a gondolat, hanem Jézus Krisztus hívta el őket: jertek! És ők meghallották a hívó szót, engedelmeskedtek és ráléptek a Krisztus által kijelölt útra: vállalták a nekik rendelt feladatot.

Míg az „elhívás” a földi életünk idején történik, addig a „kiválasztás” a világ teremtése előtt ment végbe (Ef. 1,4). Célja az, hogy bizonyosak legyünk felőle: a feladat, amelyet el kell végeznünk, az örökkévaló Isten akaratából lett a mienk. Az a tudat, hogy Isten a megbízóm, hogy Neki van terve velem, erőt és bátorságot ad. Ezért a kiválasztottak szembe mernek nézni minden sorsfordulattal, ha kell, egy egész őrjöngő világgal. Sem ígéretek, sem rágalmak, sem fenyegetések nincsenek hatással rájuk.

Ha azonban mind az elhívás, mind a kiválasztás végeredményben nem tőlem függ, hogyan értsük akkor az apostoli intést: „igyekezzetek bizonyossá tenni”? Hát az elhívottak és a kiválasztottak bizonyos mértékig hozzájárulnak sorsuk irányításához, részt vesznek abban? Hát nem Isten döntött felőlük? Igen, de éppen ezért ennek bizonyos jelei vannak (előrehalad az erényekben). Aki ki van választva, az hálás ezért a kegyelemért s háláját úgy mutatja meg, hogy életét Istennek szenteli: napról-napra igyekszik megvalósítani, illetve a megvalósításban közelebb jutni a Jézus által kívánt „tökéletességhez” (Mt. 5,48). Választottságunk jele és bizonyítéka tehát: a megszentelődés.

Ezért írja az apostol, hogy „ha ezeket cselekszitek, nem botlotok meg soha”. Az erények megvalósulásának útja hosszú és rögös, az akadályok szinte felülmúlják erőnket, a világ kísért, de aki hűségesen kitart s a Krisztustól megjelölt útról le nem tér, az bizonyosan előbbre és előbbre jut, mígnem elérkezik az utolsó állomáshoz, minden erőfeszítés egyetlen céljához – megnyílik előtte az Isten országa. Az apostol szavaival élve: „így bőségesen megadatik majd nektek, hogy bemehessetek abba az örök birodalomba, amelyik a mi Urunké, és Megtartónké, a Jézus Krisztusé.” Az 5. versben úgy látszott, mintha nekünk kellene az üdvösségünket megszereznünk; most, hogy célhoz értünk, látjuk, hogy az Isten országába való bejutásunk nem a mi fáradozásunk eredménye. Ingyen ajándék ez. Isten kegyelme. Vagy másként: ha a következményeknek megfeleltünk (5-7. v.), Isten adott erőt ahhoz, hogy olyanná lehettünk, amilyeneknek lennünk kellett. Ő adta a hitet s ebben, mint csírában a kalász, benne volt minden egyéb. Nekünk csak az volt a kötelességünk, hogy ápoljuk, hogy törődjünk vele. A növekedést Isten adta.

Mi csak arra vigyáztunk, hogy a hitünk erővé, ismeretté, türelemmé és szeretetté váljék, s miközben ez megtörtént, nem is vettük észre, hogy ezekben már maga az örökkévaló Isten van jelen. Nem is vettük észre, hogy az Isten országának kapuja ezáltal nyílik meg. Szinte nem is vettük észre, hogy miközben „Urunk” parancsának engedelmeskedtünk, „Megtartónk” hatalma védett és segített meg bennünket.

„EMLÉKEZTETLEK BENNETEKET…” (1,12-15)

12. vers: „Ezért az a szándékom, hogy mindenkor emlékeztesselek benneteket ezekre, noha ismeritek, és erősek vagytok a nektek adott igazságban. 13. vers: Helyesnek tartott ugyanis, hogy emlékeztetés által ébresszelek föl benneteket, amíg ebben a „sátorban” vagyok, 14. vers: mert tudom, hogy gyorsan elhagyom az én „sátramat”, amint azt a mi Urunk, Jézus Krisztus tudtul adta nékem. 15. vers: De azon leszek, hogy mindenkor emlékezhessetek ezekre, az én halálom után is.” Az apostol eddig arról szólt, hogy Isten milyen gazdagon megajándékozott bennünket az Ő kegyelmével (1.-4. v.), majd meg arra mutatott rá, hogy ez nem maradhat következmények nélkül: a hívőknek, akik Isten ajándékát elfogadják, kötelességeik vannak (5.-7. v.), s ha teljesítik ezeket, akkor bejutnak a Krisztus királyságába (8.-11. v.)

A 12.-15. versekben saját magáról szól az apostol, azt mondja el, hogy mi az ő feladata, az ő kötelessége. Ez a rész egészen személyes jellegű. Péter apostol érzi, hogy közel van már az a nap, amelyet Krisztus megjövendölt. Ránehezedik lelkére gyülekezeteinek sok-sok gondja, mégis reménységgel néz a jövő felé, mert tudja, hogy a mű megmarad, ha alkotója sírba száll is.
A 12. vers első szava („ezért”) az előző szakasz csodálatos ígéretét, a Krisztus királyságát tartja szem előtt. Hogy azt el ne veszítsék az olvasók, azért írja nekik: „az a szándékom, hogy emlékeztetlek benneteket”. Mintha csak azt írná: gondot kell viselnem rólatok, hiszen pásztorotokká tett engem az Úr, és az én szemem már látja a tornyosuló viharfelhőket: hamis tanítók támadnak, akik nem Krisztus evangéliumát hirdetik. Ezek ellen védekezni kell. De hogyan? Nem törvényekkel, nem karhatalommal, hanem emlékeztetés által: jusson eszetekbe Isten határtalan jósága, Krisztus önfeláldozó szeretete és az, hogy milyen erőfeszítéseket tettetek eddig az Isten országa „érdekében!” S ha ez eszetekbe jut, ha szavam szíven talál, benneteket, akkor tudom, nem lesztek az ellenség prédájává.
Így szólongatja, így hívogatja az apostol azokat, akikhez levelét írja. Mint atya a fiának, úgy ír nekik. S mivel az emlékeztetést állandó tisztének tartja, valószínű, hogy arra gondolt: a Kísértő mindenkor támadásra készen áll, s olvasói mindig rászorulnak az ő szelíd figyelmeztető szavára. Annál feltűnőbb ez, mivelhogy olvasóit úgy jellemzi, mint akik ismerik és már erősek a nekik adott igazságban. Arra céloz ezzel, hogy az evangéliumot nemcsak hallották, hanem be is fogadták, sőt annak igazságai már gyökeret is vertek bennük: nemcsak ismerik a keresztyén tant, hanem az életük is Krisztus uralma alatt áll.

„Helyesnek tartom ugyanis, hogy emlékeztetés által ébresszelek föl benneteket” – írja tovább az apostol. Figyeljük meg, mennyi szerénység, és alázat van ebben a mondatban. A szavakból szeretet és aggódás, felelősségtudat és kötelességérzés árad. Az apostoli „tekintélynek” nyoma sem érződik. Mégis a cél egy pillantásra se homályosul el – az apostol szavai arra valók, hogy fölébresszenek. Íme, minden lelkigondozó munka, minden prédikáció lényege! Álmából fölébreszteni valakit akkor szoktunk, ha szükségünk van rá, ha veszedelem fenyegeti. Lelki értelemben: fölébreszteni azt az embert kell, aki langymeleggé lett, aki elveszítette fogékonyságát, akinél „az első szeretet” tűnő-félben van (Jel. 2,4), s éppen ezért attól lehet tartani, hogy megtagadja Krisztust. Fölébreszteni valakit, annyit jelent, mint ezt kiáltani feléje: légy résen, láss tisztán, ne felejtsd el a kötelességedet – Krisztusnak esküdtél hűséget, megtartottad-e?

Érdekes, hogy az apostol ijesztés, fenyegetés, ítélethirdetés nélkül, csendes-szelíden végzi el az ébresztés munkáját. Nem ostoroz, nem rémít, egyszerűen emlékezetünkbe idézi a múltat. Ugyanúgy, amint Mesterétől hallotta: „ama Vigasztaló pedig, a Szentlélek…eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam néktek” (Jn. 14,26).

Péter apostol érzi, hogy nem sok ideje van már hátra, mégis ez nem teszi se kedvetlenné, se tétlenné, sőt inkább mintha csak azt prédikálná: minél közelebb állsz a halálhoz, annál szorgalmasabban teljesítsd a kötelességedet!

Emlékeztetlek benneteket, „amíg ebben a sátorban vagyok”. Gondoljunk legelőször is arra, hogy nemcsak szemléletes kifejezésmódról van szó, hanem régi-régi gondolatvilágról, amelyik szerint a test sátor, sátra a léleknek.Az ókori utas éjszakára felütötte valahol a sátrát, s másnap továbbment, vitte magával a sátrat, éjjeli szállásul. Sátrára azonban csak addig volt szüksége, amíg idegen helyen járt, amíg állandó lakóhelyére nem ért. Ebből a háttérből értjük meg, miért mondta az apostol már az első levélben is, hogy a keresztyének ebben a világban csupán „jövevények”, „idegenek”, „zarándokok” (1,1; 2,11; 1,17), akiknek igazi otthonuk nem itt van. Ugyanezt jelképezi a sátor is: földi életünk hamar elmúlik, a lélek a testben csak ideiglenesen tartózkodik, másutt van az otthona.

„Mert tudom, hogy gyorsan elhagyom az én sátramat.” Az apostol ki akarja használni a még rendelkezésére álló időt. S ez az idő rövid lesz, vagy legalábbis bizonytalan. A görög szövegből nem tűnik ki teljes bizonyossággal, arról van-e szó, hogy az apostol hamarosan meghal, vagy arról-e, hogy váratlanul, gyorsan költözik el az élők soraiból. De az bizonyos, hogy helyzetét Jézus szavai szerint fogta föl: „nékem cselekednem kell annak akaratát, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat” (Jn. 9,4).

„Elhagyom az én sátramat”, ez a fordítás nem szó szerinti. Az eredetiben a sátortető eltávolításáról van szó (ami sokkal szemléletesebb). Mind a kettő ugyanazt a gondolatot fejezi ki, tudniillik, hogy az apostol halála nem messze van. Ezt ő nem úgy sejti, hanem tudja, még pedig kijelentés révén, - „amint a mi Urunk, Jézus Krisztus tudtul adta nékem.” Mikor, mi módon történt ez? – nem tudjuk, mert az, amit a János evangéliumában találunk (21,18-19; 13,36), nem az apostol gyors halálára vonatkozik, hanem arra, hogy erőszakos halállal hal meg (ami be is következett). Péter apostol, úgy látszik, az Úr Jézus valamelyik előttünk ismeretlen kijelentésére céloz.

A 15. vers olvasásakor a 118. Zsoltár 17. verse jut eszünkbe: „nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit.” Az apostol ajkáról ez így hangzik: „azon leszek, hogy mindenkor visszaemlékezhessetek ezekre, az én halálom után is.” Nemcsak olvasóit serkenti az igazi keresztyénségre, hanem ő maga is minden tőle telhetőt meg tesz érettük.

Mi az, amire az apostol halála után is vissza kell emlékezni? Az ő intése, az ő figyelmeztetése (3.-11. v.). Ennek az „emlékezésnek” az eszköze ez a levél is, ami által az apostol halála – vagy az eredeti szöveg szerint: (e világból való) kimenetele – után is beszél, hogy megerősödhessék a hitünk, és észrevehessük a körülöttünk ólálkodó veszedelmeket. Minden mondatból atyai aggódás, a lelkek pásztorának értünk remegő szeretete árad. Úgy ismerjük meg az írót, mint aki példaképe nyájnak és pásztornak egyaránt. Egyetlen vággyal van tele a szíve: hadd terjedjen az evangélium, s ennek következtében hadd szabaduljanak meg az emberek a bűn rabságából. Miközben „ezekre” emlékezünk, vajha minket is fölrázna ez a kétezer éves levél! Mert az apostol, íme, halála után is emlékeztet bennünket!

A SZEMTANÚK BIZONYSÁGTÉTELE (1,16-18)

16. vers: „Mert mi nem ravaszul kieszelt meséket követtünk, amidőn nektek a mi Urunk, Jézus Krisztusnak a hatalmát és megérkezését hirdettük, hanem mi szemtanúi vagyunk az Ő isteni nagyságának. 17. vers: Mivelhogy Ő az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert azáltal, hogy „a felséges dicsőségtől” szózat küldetett Hozzá: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm.” 18. vers: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen.”

Ez a szakasz annak az indoklását adja, hogy miért hallgathatnak bátran az apostol szavára mindazok, akik valaha is olvassák az ő írását. Az apostoli kor „prédikátorainak” két csoportja elevenedik itt meg a szemünk előtt. Az egyikbe tartoznak az apostolok („mi”), a másikról csak annyit tudunk, hogy „ravaszul kieszelt meséket” hirdettek. Gondolhatunk a pogány istenek származásáról, harcairól, szenvedélyeikről terjesztett mítoszokra, amelyek ebben a korban széltében ismertek voltak, valószínűbb azonban, hogy a már jelentkező eretnek tanítókra céloz az apostol, akik a keresztyénség igazságait pogány és zsidó mondákkal igyekeztek összeházasítani. Péter apostol, társai nevében is, élesen tiltakozik az ilyen emberi okoskodások ellen: „mi nem követtük” ezeket! A mi igehirdetésünk nem emberi találmányon alapszik! Akit mi hirdetünk, az valóban létező, hús és vér ember, de aki ennek ellenére is több, mint ember, mert neki „hatalma” van. Ez a szó az Úr Jézus csodáira utal, amelyekben az Ő isteni ereje lett láthatóvá. Akik látták ezeket a csodákat, Úrnak vallották Őt. Úrnak, aki parancsol, s akinek ők tűzön-vízen engedelmeskednek.

Kérdezzük meg őszintén magunktól: „Urunknak” tartjuk-e mi Jézust? És: ha egyáltalán elismerünk valaminő Urat magunk felett, ő e a mi Urunk? Ha pedig szolgáknak valljuk magunkat, nem embereknek, legjobb esetben a közügyeknek vagyunk e a szolgái? Az apostol Jézus Krisztusnak: a valóságos Istennek és valóságos embernek a hatalmát és megérkezését hirdették. A görög szöveget fordíthatnók eljövetelnek, jelenlétnek is. Éppen ezért lehet, hogy vele kapcsolatban arra a boldog hírre kell gondolnunk, hogy a Messiás, akit milliók vártak, eljött, megérkezett. Lehetséges az is, hogy az Ő örök jelenlétére céloz az apostol – az igehirdetésben és a sákramentumokban állandóan jön hozzánk, jelen van közöttünk.

Legvalószínűbb azonban, hogy újra eljövetele, a második advent, amikor majd eljön ítélni élőket és holtakat, lebegett az író szeme előtt. Vagy talán: jelent, múltat és jövendőt mind egybefoglalja az apostol ebbe az egy szóba: „megérkezés”. Eljött az első karácsonykor, velünk van a világ végezetéig, és újra hozzánk érkezik az utolsó ítéletkor. Íme, ezt a Krisztust hirdették az apostolok!
Honnan tudták meg, hogy Ő ilyen? Hogyan ismerték Őt meg? Úgy, hogy Vele voltak, amikor az „Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert”. Mit értsünk ezen? A dicsőség jelenti a mindennél vakítóbb fényt, mely körülvette és besugározta az Úr Jézust a megdicsőülés hegyén (Mk. 9,2-13), Isten jelenlétének félreérthetetlen bizonyítékaként. A tisztesség pedig nem egyéb, mint Isten értékítélete az Istenember felől: Vele szóba áll, Mellette bizonyságot tesz, a tanítványok jelenlétében Fiának jelenti ki, akiben kedvét leli, s ugyanakkor kinyilvánítja azt az akaratát is, hogy emberek Ővele (a „felséges dicsőséggel”) az ember Jézus által beszélhetnek, vagy még inkább: Isten az Ő akaratát Jézus Krisztus által közli velünk. Senki más nem méltó arra, hogy Isten színe előtt megállhasson. Ő a szeretett Fiú, s ezért mi az Isten szeretetét sehol másutt nem találjuk meg – ne is keressük – csak Jézusban.

Ha valaki azt mondaná: ez is mese, mint a hamis tanítók „történetei”, akkor két tényt, kézzelfogható valóságot szegez szembe az apostol az ilyen állításnak. Az egyik ennek a történetnek a színhelye: „a szent hegy”, a másik pedig a mi saját magunk (mi = az apostolok) – a fül – és szemtanúk.
Megoldódik számunkra ezzel a szakasszal a keresztyén igehirdetés lényege, titka és problémája is. Az apostolok prédikációjának „tárgya”: az örökké jelenlevő Krisztus, akit ők saját maguk láttak és hallottak, azaz: a személyes hittapasztalat. (Vajon nem ennek a hiánya okozza-e a mi erőtlenségünket? Vagy másként: nem ez-e a magyarázata, hogy nem az igét hirdetjük, hanem „egyházi beszédet” mondunk?). Meggyőző erővel, hitelre méltóan csak szemtanúk tudnak beszélni!

A PRÓFÉTÁK BIZONYSÁGTÉTELE (1,19-21)

19. vers: „Még ennél is érvényesebb (bizonyíték) a próféták szava. Jól teszitek, ha hallgattok rá. Olyan ez, mint a sötét helyen világító mécs: (addig szükséges), mígnem nappal virrad és felkél a hajnalcsillag – a ti szívetekben. 20. vers: Gondoljátok meg mindenekelőtt, hogy az Írásban egyetlen prófétai szó sem saját magyarázatból való. 21. vers: Mert sohase emberi akaratból származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Isten emberei.”

Az előző szakaszban Péter apostol azokat támadta, akik az evangéliumot allegóriának, vagy mítosznak tekintették. Állításukat azzal cáfolta, hogy saját maga és apostoltársai személyes tapasztalatára hivatkozott: a megdicsőülés tényére, amidőn maga Isten tett bizonyságot a názáreti Jézus mellett.

Még ennél is értékesebb bizonyítékunk van – cáfolja tovább az apostol a hamis tanítókat, s ez - a próféták szava. A megdicsőülésnek csak három tanúja volt. A látomás csak rövid ideig tartott. Csak a „kiváltságosak” látták. Ezzel ellentétben a próféták írásba foglalt szava mindenkinek rendelkezésére áll. És aki ismeri ezeket, az tudja, hogy minden úgy történt, amint ígérve volt – minden prófécia beteljesedett. Amit a keresztyénség hirdet, az nem allegória, hanem valóság: a próféták jövendöléseinek megvalósulása. Ezért: „jól teszitek, ha hallgattok rá”. Ne felejtsük el, hogy az Ószövetségről van szó. És Péter apostol ezt tartja „szent írásnak”, noha számít rá, hogy az ő levele is fenn fog maradni, és a jövendő századok számára bátorítás és vigasztalás lesz. Úgy tekinti az apostol az Ószövetséget, mint ami érdemes arra, hogy irányítsa az életünket, mert hiszen ez is Krisztusról szól és éppen ez bizonyítja leginkább, hogy a keresztyénség nem emberi okoskodás, hanem Istennek öröktől fogva való akarata.

A próféták szava olyan, mint a „mécs”, amely bármilyen kevés fényt ad is, mégis jó arra, hogy ne legyünk sötétben. A megfelelő görög szó úttalan, bozótos, elhanyagolt helyet jelent, ahol minden pillanatban tartani lehet tőle, hogy eltévedünk. Ha pedig beáll az alkonyat, mécs nélkül szinte mozdulni se tudunk. Mégis a mécsre csak virradatig van szükség. Ha a hajnalcsillag feljön, az ad világosságot. Ez a fény az igazi, mégis a másik is nélkülözhetetlen a maga idejében. Mindez azonban csak kép, mert hiszen az apostol a mi lelki életünkről beszél („a ti szívetekben”). Figyeljünk tehát szavai jelentésére! Mintha mindazzal, amit eddig hallottunk, ezt mondta volna. Az emberi élet tele van veszélyekkel, sötét és kietlen – eltéved benne az, akinek nincsen „világító szerszáma”. De ha van is – már pedig van – az csak kevés világosságot derít az emberi miértekre, mégis elegendő ahhoz, hogy el ne tévedjünk, azaz: hogy tudjunk Istenről és az Ő akaratáról. Ez a nem teljes, de mégis elegendő világosságot adó „fényforrás”: a próféták írása. E nélkül, a belőlük származó világosság nélkül elvesznénk.

Ezt a világosságot, vagyis a prófétai iratokat, illetve ezek összességét: az Ótestamentumot addig kell tanulmányoznunk, szavukra addig kell figyelnünk, „mígnem nappal virrad és felkél a hajnalcsillag.” Virradatkor először az egész látóhatárról lassan-lassan oszlik a homály, s aki figyel, egyszer csak észreveszi a hajnalcsillagot. A Jelenések könyve szerint „ama fényes és hajnali csillag”: Jézus Krisztus (22,16). A próféták írásait tehát addig kell tanulmányoznunk, míg csak Szentlélek meg nem világosítja a szívünket olyannyira, hogy az Ószövetség lapjain is Krisztust látjuk, megértjük, hogy mindenütt Róla van szó.

Kálvin magyarázata szerint a mi egész földi életünk sötétben botorkálás. Egyetlen világosságunk a Szentírás, éppen ezért Egyház és Szentírás elválaszthatatlanul együvé tartoznak. Mivel pedig teljes világosság csak az örökkévalóságban van, egyetlen tudós, egyetlen egyház sem igényelheti magának a „csalatkozhatatlan” jelzőt.

A 20. és 21. vers: az Ószövetség keresztyén értékelése. Az Ószövetség szerzője maga a mindenható Isten. Ahogy Péter apostol kifejezi: „az Írásban egyetlen prófétai szó sem saját magyarázatból való”. Éppen ezért az írás örök életű. Figyelemre méltó mégis, hogy az apostol nem az Írásról szól, hanem a próféciáról. „Prófécián”, vagy „prófétai szón” értjük az Ószövetségnek elsősorban azokat a részeit, amelyek az eljövendő Messiásra és annak országára vonatkoznak, ennek igazságait, alapelveit tárják szemünk elé.

De vajon nem „ebből a szempontból” íródott-e az egész Ótestamentum? Van-e benne egyetlen könyv is, amelyik nem erre utal, amelyik nem ezt a célt szolgálja?

Mi az Ószövetség? A mai ember hajlandó ezt a problémát kézlegyintéssel elintézni. Legjobb esetben a zsidóság önigazolásának, esetleg nemzeti történetének tartja, tehát: ránk nézve mellékesnek. S valóban, ha ez az Ószövetség, akkor nincs is rá szükségünk. Egész nyugodtan helyettesíthető például a magyar nemzet történetével. Péter apostol szavai azonban egészen más irányba mutatnak. „Az Írásban egyetlen prófétai szó sem saját magyarázatból való.” Azt jelenti ez, hogy az Írás nem emberek véleményét adja elő, hanem az örökkévaló Istenét. A Biblia írói „a Szentlélektől indíttatva szólottak.” Amit Isten kijelentett nekik, ők azt foglalták írásba, a Biblia szerzője tehát Isten. Az „írók” csupán eszközök a Mindenható kezében. Szolgák, akik által Isten végrehajtja a maga tervét: tudtul adja akaratát. Istennek, hogy mi megérthessük Őt, emberi nyelven kell hozzánk szólnia. Ezért választott embereket gondolatai tolmácsolóiul. De nem akármilyen embereket, hanem kizárólag olyanokat, akik élő közösségben voltak Vele, a Szentlélek által. A görög szöveg szerint a Szentlélek „viszi”, „vezeti” az Isten embereit, jeléül annak, hogy nincsen saját akaratuk, teljesen annak az akaratnak vannak alárendelve, amelyik úrrá lett rajtuk.

Isten közli, kijelenti magát a prófétáknak, s a próféták a Szentlélek által megvilágosítva, tőle vezettetve hozzák tudomására az embereknek az Isten akaratát. A nyert kijelentést továbbadni, a prófétai látomást, vagy a lélekben megszólaló hangot másoknak megmagyarázni, a kijelentés tartalmát megfejteni – ehhez van szükség a Szentlélekre. Nélküle nincs prófécia. Erre céloznak Péter apostolnak ezek a szavai: „egyetlen prófécia sem saját magyarázatból való.”

Ez a titka annak, hogy az Írás több mint irodalom. Ezért sem a tudomány eszközeivel, sem irodalmi ismeretekkel nem lehet egészen „belehatolni” – ezek csupán annyit mutatnak meg, amennyi belőle emberi. Éppen azt nem ismertetik meg velünk, ami Írássá, Isten beszédévé teszi.

Az Írásnak, mint Isten beszédének a megismerésére csak egy mód van, az tudniillik, hogy nekünk magunknak is „Isten embereivé” kell lennünk. Ha nekünk is adatik a Lélek, ha mi is az Isten szolgái és apostolai vagyunk, csak akkor nyílik meg számunkra a próféciák világa.

A 2. rész következik.