FEKETENYÉK

KÉT FEKETENYÉKI TÖRTÉNET*

JUHÁSZ DÁNIEL (1926)

FEKETENYÉK – MOSONSZOLNOK

„Amikor a ládákat zártuk le, az olyan volt, mint amikor a koporsókat leszegelik.”

 Szülõfalum, Feketenyék színtiszta magyar község volt. 1947. április 21-én kezdõdött a szlovákiai magyarok kitelepítése, s mi az elsõk között voltunk. Az egész szomorú történet a kassai kormányprogrammal, majd a Beneą elnök által kiadott dekrétumokkal kezdõdött, amelyeknek az értelmében a felvidéki magyarok minden jogukat elveszítették: háborús bûnösökké nyilvánítottak bennünket, bezárták az iskoláinkat, a nagyobb parasztok birtokaira, üzemekbe szprávcákat, szlovák gondnokokat, felügyelõket állítottak.

A csehek azt szerették volna elérni, hogy a magyarokat mint közösséget teljesen felszámolják: egy részüket Csehországba vitték, más részüket ötven kilós csomaggal Magyarországra, az otthon maradók pedig kötelezõen szlováknak kellett vallják magukat. Megszületett a hírhedt jelszó: Maïari za Dunaj!

Vagyishogy a magyarokat át kell dobni a Duna másik partjára. A községekben bizottságokat állítottak össze, fõként az akkori kommunistákból, akik közül a legtöbben haragudtak a parasztságra, mert jobban éltek náluk. Most pedig a mi sorsunk az õ kezükbe került.

Persze a dolgok nem úgy történetek, ahogyan azt a csehszlovák tervek kiötlõi elképzelték. A csehszlovák kormány kénytelen volt a lakosságcsere-egyezményt megkötni: ez még mindig szörnyû igazságtalan egyezmény volt, mert mondjuk, amennyi tótkomlósi szlovák jelentkezett a cserébe, annyi felvidéki magyar családot fognak kitelepíteni Magyarországra. Körülbelül hetvenezer embert telepítettek ki az én tudomásom szerint.

Mink nyékiek mindent elhozhattunk magunkkal, összes ingóságunkat, állatainkat, vagyontárgyainkat.

A tótkomlósiak jóval szegényebbek voltak, afféle agrárproletárok, nyulakat, tyúkokat hoztak magukkal fõleg. Találkoztunk velük Szobnál a határállomáson. Közülük többen pontosan tudták, hogy hova, melyik házba költöznek be majd a mi utcánkba. Mi meg azt hittük, hogy az õ házaikba kerülünk Tótkomlósra, de menetközben kiderült, hogy a nyéki módosabb parasztoknak nincs elég föld a tótkomlósi határban.

Ezt itt Mosonszolnokon is megneszelhették, mert akkor már 1947 tavaszán harminc üres ház volt itt, mert a belsõ telepesek nem találták meg itt a számításukat, s miután lelakták, tönkretették az itteni házakat, továbbálltak innen. S ilyen házakba telepítettek bennünket. Hatalmas volt a felháborodás. Maga Veres Péter is itt volt. Én nem voltam itt a fogadtatáson, mert az volt az érdekes, hogy mi, akik hamarabb rakodtunk, késõbb értünk ide, mint azok, akik, késõbb indultak. Mindegy, a lényeg az volt, hogy nem Tótkomlósra telepítettek bennünket, hanem ide a Dunántúl nyugati csücskébe. Így kerültünk Mosonszolnokra. A házaknak nem voltak ablakai, ajtói. Azt mondták, hogy Réman Ferenc és Torma Gyula, a két telepfelügyelõ intézkedik majd. Ahhoz, hogy ki tudjunk rakodni, a Fõ utcai nagyobb házak istállóiba kötöttük be az állatokat.

Összesen harmincegy nyéki család érkezett, ez vagy 170 embert jelentett, négy cséplõgép is jött velünk, s vagy nyolcvan-kilencven szarvasmarha volt ezeknek a családoknak a tulajdonában. Aztán õsszel történt még egy dolog. Az okosabb telepesek, akik látták, hogy itt a kifosztott házakban úgy sem remélhetnek sok jót, megegyeztek, hogy õk bizony odébbállnak: elmentek a tolnai svábok után üresen maradt Szakadátra, s akkor nekünk lehetõségünk nyílt arra, hogy az így megürült Fõ utcai házakban véglegesen elhelyezkedhettünk. Mosonszolnokon mi, nyéki családok átlagosan 14 hold földet kaptunk, s ezen gazdálkodtunk 1952-ig. Jómagam több helyen dolgoztam, míg 1962-ben be kellett állnom a termelõszövetkezetbe*

Az írásos változat Földes Mihálynak, a mosonszolnoki Mûvelõdési Központ igazgatójának magnetofon felvétele alapján készült, amiért ezúton is köszönetet mondunk. A felvételek lejegyzésekor használtuk a település történetérõl készült könyvet: Rákóczi Erzsébet, Földes Mihály Nagy Miklós, Neuberger János és Tubán József: Mosonszolnok monográfiája. Helytörténeti olvasókönyv (Hazánk Kiadó, 2001.) 52

Ez már egy másik korszak volt, ahol az itt maradt svábok, a máshonnan jött telepesek és mi felvidékiek együtt egymásra találtunk. S ebben a szövetkezeti munkának, a kezdeti kínlódásoknak, a késõbbi eredményeknek igen nagy szerepe volt.

A fiatalság tehát hamarosan magára talált, megbékélt a sorsával. Az öregek azonban soha sem tudtak megbocsátani. Amit mi otthon Nyéken tapasztaltunk, az is inkább azt igazolta, hogy végsõ soron jól jártunk, mert otthon folytatódtak a magyarokat bántó dolgok. Szerencsére mi tanultunk is a történelembõl: nem lettünk pártemberek, mert mi már megkaptuk a leckét a magyar idõkbõl. Attól féltünk, hogy ha bármiben túlságosan hangosak leszünk, annak elõbb-utóbb kárát látjuk. Akik itt a faluban vezetõk lettek, mind pártemberek voltak, azokat ide-oda rakosgatták, mink meg itt maradtunk parasztembereknek. A leghíresebb emberek, akik a falut vezették, ma jeltelen sírokban fekszenek a szolnoki temetõben. Akik idejöttek, például Ásványról, azok lassan mind elmentek. Mink meg itt maradtunk.