48 DOBORGAZ

SZELLE VINCE DOBORGAZ – BØEZNIK

„... akkor már meg voltunk félemlítve a betolakodóktól.”

A kitelepítésrõl, üldözésrõl kívánok írni, mert már a legfõbb ideje, hogy végre beszélhetünk is róla. Nem is nyereségvágyból írok, és nem hallomásból, csak a valóságot írom. De még mindig félõ, hogy meg ne üsse az ember a bokáját.

Emlékszem például, hogy 1945 novemberében, hideg, ködös idõben, az egyik este két határõr kopogott be hozzám: egy nõt át kell vinni a magyar oldalra. Egy átfagyott, síró fiatalasszonyt vittünk át gyerekével.

A Szent Antal-zárda szakácsnõje volt, Erzsébet nevezetû. Sokan voltak akkor úton, menekülõben…

1946 júniusában történt, hogy a falunkba, Doborgazra jött egy betolakodó, Ciger nevezetû ember, akit én már a háború elõtt is ismertem, faluzó, mindenárus volt. Hogy milyen nemzetiségû, nem tudom; magyarul beszélt valamit... Megtetszett neki az általam bérelt nagy, szép ház, kert, akinek a gazdája már elõbb áttelepült az anyaországba. Engem úgymond kirúgott onnan. Szóváltásra ugyan sor került köztünk, de hát akkor már meg voltunk félemlítve a betolakodóktól. Érthetõ: meghátráltam, holott szerettem volna nyakon ragadni. Jellemtelen volt, ordítozott, hogy még a faluba se lásson többé! Ott maradt a dús kert, szerszám, minden.

Eljött a lakásomba, ami távolabb volt. Onnan én rúgtam ki. Rám küldte a csendõröket, akik szó nélkül ütlegelni kezdtek. Így kénytelen voltam az erdõkben bujkálni, éjjel mertem csak hazajárni. Padláson aludtam, és a szomszédoknál tizennyolc napig. Majd hallottam, hogy Csehországba toboroznak mezõgazdasági munkára embereket. Még örültem is neki, hogy nem kell tovább bujdokolni. Õ meg beköltözött az említett házba. A bútorokat tetszés szerint szedte össze az emberektõl. Tõlem két széket, szerszámokat, téglát, tüzelõt is elvitt, és a bérelt kert és ház ingósága is nála maradt. Az elfoglalt házba vágóhidat létesített. Tetszése szerint szedte össze a környezõ falukban a vágóállatokat, és alig fizetett érte valamit.

Rettegésben tartotta a falu népét.

Bøezník nevû faluba vittek bennünket, Tøebiè járásba. Huszonketten voltunk a környékrõl. A falu közepén árultak bennünket. Én egy tyúkfarmos gazdához kerültem. 800 koronát fizetett havonta. Kaptam ennivalót, ami itthon szûkön volt. Fõztem a tojást a kotlába, a tyúkok részére fõzött krumplival. No, meg nagyon kedves volt a háziasszonyom, etetett, jól fõzött, külön szobám volt, és együtt étkeztem velük.

Egyszer kissé elõbb mentem ebédre, rádión fogtam Budapestet, nótákat, amit nem feledek. A gazda, ahogy belépett, kikapcsolta a rádiót, amiért örökre meggyûlöltem õt. Eljártam esténként a barátomhoz, aki távolabb szolgált. A faluban az õ asszonya is nagyon kedves volt hozzám: 1200 koronát ígért, ha hozzá megyek dolgozni. Azt gondoltam, megfogtam az Isten lábát, este meg is szöktem hozzá. Külön berendezett szobát adott, kitûnõ ételeket. Mit sem gondoltam tizenkilenc évesen, humorizáltam vele, már ahogy tudtam csehül, mert arra gondoltam, hogy kedvel. (…)

Haza nem mertem menni, így barátommal tovább mentünk nyugat felé, munkát is remélve. Blansko városában ajánlottak is, egy kõbányában, ahol lógtak a fejem felett a mázsás termõkövek. Továbbálltunk Oslanyba, ahol a szénbányát ajánlották. Le is vittek bennünket a bányába, ahol hason kúszva bányászták a szenet. A barátom azt mondta: „ablakok nincsenek rajta”, így el sem köszöntünk. Mentünk tovább nyugat felé.

Aztán falvakban próbálkoztunk, napokig mentünk gyalogosan, szénaboglyákban aludtunk. Nagyon szánalmasak lehettünk, mert az üzletekben adtak nekünk egy kis kenyeret. Mivel július volt, sok gyümölcsöt ettünk az útmenti fákról. Már egy falut elhagyva egy tábla jelezte, hogy Èerné Lesy, magyarul Feketeerdõ. Mentünk tovább, azzal a tudattal, hogy az iskolában tanultuk, a Duna a Feketeerdõben ered.

Gondoltuk, elkötünk egy csónakot, azzal jövünk a Dunán haza. Órákig mentünk szomjasan, mire egy kunyhóra akadtunk. Tele volt új, különös biciklikkel, kerékpárokkal. Egy másik kunyhóban fahordókban 49 folyadék. Belenyúltam az újammal, étolaj volt. No, meg sok ejtõernyõ. A következõ kunyhó tele ládákkal, dobozokkal, amikben élelmiszer volt. De éltetõ víz sehol. A szomjúságtól vánszorogva mentünk, mire kinyíltak az ablakok. Hogy hány puskacsõ szegezõdött ránk, nem is tudom, de sok. Álltunk, mint a cövek, erre az ajtón kijött egy szürke egyenruhás, jóképû ember. Hogy mit beszélt, nem tudom, mi magyarul bajlódtunk. Õ átkarolva jött hozzánk, örült nekünk, mivel õ budapesti magyar volt.

Késõbb jöttem rá, hogy õk a benderovcik, a fehér partizánok voltak. Hiába marasztaltak, mi az útbaigazítás után továbbálltunk. Pøiborban csatornázási munkára vettek fel bennünket, majd Hradec Královéra mentünk, aztán pedig Nedìliątì téglagyárába. Itt állandó munkát kaptunk, önellátóak lettünk. Keményen, sokat dolgoztunk. De a honvágy nagy úr, öt év után hazajöttünk.

Hallottam, hogy Cigert két fiatalember megütlegelte. Õk azt hitték, hogy meghalt. Átszöktek az anyaországba. Ciger meg elköltözött Nagymagyarra. De az élet különös fintora, hogy amikor egyszer, évekkel késõbb engem Somorjáról vitt a mentõ Pozsonyba mandulagyulladással, Nagymagyaron felvettünk egy beteget. Nagyot néztem, amikor Ciger szállt fel a saját lábán. Eszembe jutott minden aljassága.

Nem vagyok bosszúálló. A büntetést hagyom arra, aki nem bottal ver. Az egy igaz bíróra! 50