CSERHÁTPUSZTA

KREFT FERENCNÉ SZOVICS GABRIELLA (1933)

CSERHÁTPUSZTA – ROHO•NICE – KOMÁROM

45. „Embernek tekintettek bennünket, emberségesen bántak velünk.”

Sok magyar családnak tragikus éve volt az 1946-os esztendõ. A mi kis falunkban is elkezdõdött a kegyetlen szlovák parancs végrehajtása: a kitelepítés. Emlékszem, szüleink a közeli Észak-Komárom piacán árulták a mezõgazdasági terményeiket. István bátyámmal ketten voltunk otthon, vigyáztunk a házra és az állatainkra.

A kis falu lakói egész nap hol itt, hol ott beszélgettek. Az arcukon rémület ült. Az esti teendõk elvégzése után játszottunk a többi fiatallal, de visszagondolva, ezek akkor nem az önfeledt idõtöltés percei voltak. A felnõttek beszélgetését hallgatva megtudtuk, hogy minden magyart elvisznek errõl a vidékrõl, és hogy helyükbe idetelepítenek Magyarországról önként jelentkezõ szlovákokat. Sokan kaptak úgynevezett fehércédulát, nekik minden vagyonukkal át kellett jönniük Magyarországra, ahova az akkori hatóságok kijelölték a letelepedési helyüket. Hiába volt sírás – aki magyar volt, annak mennie kellett. Örvendezõ szlovákok kiabálták: „Maïari za Dunaj!”Azaz: „magyarok a Dunán túlra!”

A magyarok másik részére még szörnyûbb sors várt. Ezek közé tartoztunk mi is. Picike falunkból 8–10 családot hurcoltak el. November 30-a volt, igen hideg, tél eleji zimankós idõ. Megérkeztek szüleink a városból, sajnos, rossz hírt hoztak. Szájról szájra járt, hogy több falut is kiürítenek. Édesanyám aggódott, mi lesz, ha nekünk is mennünk kell. Apánk nyugalmat színlelve bátorított minket. Velünk ez nem történhet meg, mert édesapánk, Szovics Ignác a Magyar Államvasutak alkalmazottja volt Dél-Komáromban. Mivel tudott a magyarok közeli kitelepítésérõl, a szlovákok aljas tervét nem akarta bevárni, beköltözési engedélyt kért Magyarországtól, amit deportálásunk elõtt pár nappal hozott meg a postás.* A küldemény hivatkozási száma: 241/102. eln. 1946. IV. 15. B.

Beesteledett. Ki-ki tette a dolgát. Egyszer csak hatalmas autók dübörgése hallatszott a falucskánk bevezetõ útján. Mindenki felfigyelt rá. Az emberek rájöttek, minket akarnak elvinni. Negyvennyolc éves édesapám és tizennyolc éves bátyám gyorsan elbújtak a közeli kukoricásban. Arra gondoltak, ha õk nem lesznek otthon, engem édesanyámmal nem visznek el. Fegyveres katonák körbezárták a falut. A kijelölt családok házainak bejárati ajtajánál felfegyverzett szlovák katonák álltak. Nem engedtek se ki, se be. Rettenetes félelem tört ránk.

Késõbb minden családhoz a helyi elöljáróval jöttek a deportálást lebonyolító tisztviselõk. Anyám bemutatta nekik az érvényes költözési engedélyt, de õk nem vették figyelembe, még elolvasni sem voltak hajlandók. Az, hogy az édesapám és a testvérem nem volt otthon, nem számított. Durván bántak velünk.

Kiadták utasításként, hogy reggel hatig pakoljunk össze személyes holmiként, amit tudunk. Majd megengedték, hogy a szomszédok segíthessenek deszkákból ládát készíteni, amennyit a félelmetes éjszaka alatt lehetett.

Egyik falubeli megkereste édesapámékat a kukoricásban, reggel öt órakor hazajöttek. Még most is könny szökik a szemembe, amikor eszembe jut, milyen gorombán, kegyetlenül viselkedtek velünk a katonák. Lökdöstek minket, ránk fogva a fegyverüket. „Szemét magyarok”-nak neveztek bennünket. Az iskolában elsajátított szlovák tudásommal megértettem bizonyos mondatokat. Amint ígérték, reggel megjött a többi lánctalpas jármû, köztük olyan is, amelyen látszólagos orvosi vizsgálatokat imitáltak. Majd elindult velünk a vasútállomásra, ahol beraktak bennünket marhavagonokba. Elindult velünk a vonat…

Otthagytuk szüleink élete munkáját. A sok állatot: lovakat, teheneket, sertéseket, bátyám kedvenc nyulait, a tengernyi baromfit. Szüleink köztiszteletben álló, dolgos, szorgalmas emberek voltak, édesapám elõimádkozó volt a templomban. Magára maradt a házunk a bútorokkal, összes emlékünkkel. Ott kellett hagynom kedvenc babámat, ami engem akkor, tizenhárom évesen fájdalmasan érintett. Mégis a legfájóbb az volt, amikor elbúcsúztunk a falu pici temetõjében nyugvó halottainktól, megrendülve emlékeztünk rájuk imáinkban. Még a fának is fáj elszakadni gyökereitõl… 46

Elindult velünk a szerelvény… Arra gondoltunk, hogy úgy visznek bennünket, mint korábban a zsidókat. Felidéztük az õ, emberhez méltatlan elhurcolásukat, párhuzamba állítva a mienkkel. A polgári iskolában mellõlem is elvitték két osztálytársamat, akiket soha többé nem láttunk. A sok állatunkból egyet mégis sikerült magunkkal vinnünk. Hûséges kutyánk, Fidor követett bennünket, így õt is bevagoníroztuk.

Igen hideg vagonokban, bezárva, egy vödör volt a vécénk, siralmas körülmények között haladtunk az általunk nem ismert úti cél felé. Ha megállt a tehervonat, két katona õrizte az ajtót, nehogy leszálljunk, még vizet inni sem engedtek. Durván megtiltották azt is, hogy szót váltsunk a mellettünk lévõ emberekkel.

Félelmünket tetézte, hogy édesapánk végtelen elkeseredésében késes borotvával fel akarta vágni az ereit. Egyikünknek állandóan figyelni kellett rá.

Pár napos utazás után megérkeztünk Pardubicére, ahol a szerelvényt kitolták a rakodóhoz. Azután következett a „rabszolgavásár”. Mindenkinek ki kellett állni a vagon elé. Jöttek az akkori cseh „földesurak”, végigjárták a vagonokat és válogattak bennünket. Mi hamar „elkeltünk”, mivel nem volt köztünk kisgyerek, illetve sok gyerek. Az olyan családok, ahol csak az apa tudott dolgozni és az anyuka háromnégy gyereket nevelt, azok több napig a vagon lakói maradtak. Mi a sors „kegyeltjei” voltunk, mert rendes családhoz kerültünk. Apám elbeszélése után megértették sorsunkat. Mi ugyanis nem saját kérésünkre mentünk vendégmunkásnak Csehországba.

Késõ este értünk a Roho•nice nevû kis faluba, amely 32 kilométerre fekszik Pardubicétõl. Jól befûtött cselédlakás (egy nagyszobából és egy folyosóból állt) és egy tál meleg leves várt ránk. A padló be volt terítve szalmával, rajta takaró, ezen töltöttük el elsõ, álmatlan éjszakánkat. Késõbb némileg berendezkedtünk.

Másnap édesapám kérte gazdánkat, hogy ne kelljen munkába állnia. Elutazott Prágába, a magyar nagykövetségre, ott elõadta panaszát. Mélyen felháborodtak elbeszélésén, majd másfél órán át tartott a vita a követség és a csehszlovák hatóság emberei között. Megnyugtatták apámat, hogy nemsokára hazamehetünk, illetve Magyarországra költözhetünk. Elérkezett a boldog nap, amikor a prágai nagykövetségtõl megkaptuk a hazatérési engedélyt, illetve a kényszermunka alóli felmentést 1948. június 30-án. Odaérkezésünk másnapján elveszett hûséges Fidor kutyánk. Nagyon sajnáltuk. A gazdánk felesége néhány nap múlva Pardubicében járt, és elmondta, hogy látta a kutyusunkat a vasútállomáson. Bátyám elment kerékpárral és kereste, de nem lelt rá. Nagyon bánatosak voltunk miatta. Majd tizenöt nap múlva, egy reggel az ajtóban találtuk, teljes végkimerülésben, csontsoványra fogyva szegény Fidort. Napokig etetgettük, szájába apró falatokat tömve, cumisüvegbõl itattuk vele a tejet. Tej volt bõven, mivel István bátyám több mint negyven tehenet gondozott. Cselédek lettünk.

Még egy kis epizód roho•nicei életünkbõl: Egyszer nagyon megfáztam, magas lázzal feküdtem vizes lepedõbe csavarva. Anyukámnak pontosan kellett fõznie az ebédet, de nem volt otthon krumpli.

Anyukám nem járt üzletbe, mert nem tudott cseh nyelven beszélni. Elhatároztam, hogy megtanítom pár szóra, kölcsönkérni a szomszédasszonytól. Betanítottam anyukámnak a következõt: „Dobrý den! Pani Hirauskova, pùjète mnì malièko brambory.” (Jó napot! Hirauskova asszony, adjon nekem egy kis krumplit!)

Édesanyám a kis kosárkával a hóna alatt átment a szomszédba. Kisvártatva beszaladt hozzám az említett panièka, a nevetéstõl alig tudta elmondani, hogy anyukám bement hozzájuk és így szólt: Dobrý den, brambory! – ami magyarul annyit jelent: Jó napot, krumpli! Természetesen kapott krumplit, mert látták a kosarát, és így az ebéd is elkészült. Ezután még több apró, humoros dolog történt velünk, mire megtanultunk csehül.

Egy-két esetet leírok ízelítõül: egyszer a hentesnél marhahús helyett tehénhúst kértem. Vagy a másik kedves történet: anyukám Fidornak adta a szomszédasszonytól kapott kóstolót. Ugyanis azon a vidéken az a szokás, hogy a kóstolónak szánt hurkát, kolbászt nem töltik bélbe, kupacokban halmozzák fel a tálon.

A szomszéd panièka hozott nekünk efféle finomságot. Csehül mondta anyukámnak, hogy fogja meg a Fidort, mert harapós volt. Õ meg csak annyit értett az egészbõl, hogy Fidor. Kivette a szomszédasszony kezébõl a tálat és letette a kutya elé, gondolván, neki hozta. Az ott töltött idõt könnyebbé tették a kicsi falu lakói. Rendkívül segítõ szándékkal vettek körül bennünket – nem nézve a Beneą-dekrétumot. Embernek tekintettek bennünket, emberségesen bántak velünk.

Gazdánkkal, Václav Je•abekkel igen jó volt a kapcsolatunk, ez segített átvészelni az ott töltött hosszú idõt. Azóta, immár 57 éve levelezünk egymással, a karácsonyi és húsvéti ünnepek alkalmából üdvözöljük egymást. Idén nyáron a még jó egészségnek örvendõ, 81 éves Je•ábekné és családja készülnek hozzánk látogatóba. Nagy örömmel várjuk a viszontlátást. 47

A környékbeli magyarok, akik szintén deportálva voltak, összejöttek nálunk. Minden vasárnap délelõtt a hazaszökési tervet szövögették, de nem volt tanácsos, mert a legtöbb esetben visszahozták õket.

Amikor megkaptuk az engedélyt a hazajövetelre, híre ment a faluban. Mindenki elköszönt tõlünk, aki aznap dolgozott, elõtte este vagy kora reggel jött le búcsút venni tõlünk.

Hazaindulásunk napján, mire felpakoltunk a traktor pótkocsijára, a falu apraja-nagyja odajött a házhoz, mindenki sírt. Talán azt hitték, még rosszabb helyre megyünk?! Nem! Mi boldogan jöttünk haza, illetve Magyarhonba, mert a szülõfalunkba már nem mehettünk. Szlovák telepes uralta a mi otthonunkat.

A hatóság megengedte, hogy pár napig ott tartózkodjunk, és ha még valamit találunk, azt elvihessük magunkkal. Sajnos, nem tudtunk hozzájutni a volt tulajdonunkhoz. Édesapám megismerte egyik tehenünket egy telepesnél, aki viszont nem volt hajlandó visszaadni. Így aztán végleg búcsút véve, eljöttünk Magyarországra, Komáromba.

Édesapám, a Beneą-dekrétum szenvedõje, belerokkant élete munkájának elvesztésébe, lebénult és 15 évig járóképtelen volt. Itthon ápoltuk, szeretettel, odaadással. 1971. január 17-én szólította magához az Úr.

E rövid visszaemlékezésemet Jézus szavaival szeretném lezárni: „Jövevény voltam, és ti befogadtatok.”